A P-terv, avagy átmenet a Mindenbe
Földalatti beszélgetések ”Minden csak átmenet” címmel - építészek a Podmaniczky-tervről. Beszámoló.
A tervpályázatok mellett egyre nagyobb teret nyernek a várospolitikai és közéleti kérdések az Építészfórum Földalatti Beszélgetésein. A közelmúltbeli, építészet és politika kapcsolatát firtató és sajátosan lehangoló eredményű beszélgetés mintegy ellenpontjaként most a Középtávú Városfejlesztési Program, a Podmaniczky-program építészeti vonatkozásait elemezték a meghívottak. A felkért prezentáló építészek mellett - Z. Halmágyi Judit (EEA), Kádár Bálint (me>mo) és Skardelli György (Közti Rt.) - a hozzászólók Alföldi György (Rév8 Rt.), Cselovszki Zoltán (Új Budapest Központ), Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes, Schneller István főépítész és Tosics Iván, a programot kidolgozó Városkutatás Kht. vezetője voltak.
Első előadóként hosszúra nyúlt prezentációjában Z. Halmágyi Judit a magyar építész szakma helyzetét vázolta fel. Elmondása szerint jelenlegi állapotában az építésztársadalom elmaradt a közélet kihívásaitól, passzív és széttartó, és ezért az áldatlan állapotért, a megbecsülés általános hiányáért elsősorban saját maga felelős. Ezen a helyzetén csak a nyitás és a szakmai folyamatok áttekinthetősége segíthet, amin a sajtóval, a beruházói piaccal, a közszférával folytatott valódi párbeszéd mellett a szakmai színvonal jelentős emelésével lehet csak változtatni.
A város problémáival kapcsolatban külföldi példákat, szimbólum-értékű építészeti munkákat bemutatva hiányolta az építészet eredményeinek kommunikációját - pedig ez sokszor egyenértékű magával a tervezéssel, és csak ezáltal válhat közüggyé az épített környezet. A szimbólum értékű épületek pedig csak városi víziók előterében jöhetnek létre, amik viszont hiányoznak a Podmaniczky-tervből, de az NFT-ből is. A jel értékű épületek esetében a szándék ugyanis fontosabb, mint maga a design, és a környezet átértékelését csak a kettő együtt tudja teljesíteni.
Irodájának saját épületeit bemutatva érdekes kontrasztba került ez a felvetés azzal a ma már jól körvonalazható trenddel, amikor - sokszor világos várospolitikai elképzelések híján - minden beruházó városközpontnak nevezi a saját fejlesztési programját. Ahol viszont háttere is van a dolognak, ott a dísztárgy-építészetbe fulladás helyett előfordul, hogy a komolytalannak minősített befektető repül a projektből és az építész marad bent, mint ahogy egy dán példa esetében ez látható volt.
A hozzászólók közül Schneller István hívta fel a figyelmet arra, hogy a felelős várospolitikának a reális feladatokat kell jel értékűvé formálnia, mert ennek híján ikonok káoszává válhat a város. Cselovszki Zoltán ezzel szemben ihletett hozzászólásában az ´Ige anyaggá lett´ párhuzamra hivatkozva lehetségesnek vélte a jelekben gondolkodást, illetve a víziók hiányát a város kibeszéletlenségére vezette vissza: a közéletből hiányzó közterek a város fejlődését is akadályozzák. Ikvai Szabó Imre hangsúlyozta a Podmaniczky-program integráló szerepét: elmondása szerint a víziók kisajátításának kora lejárt, és így a város programjának megalkotása nem lehet pusztán a közhatalom privilégiuma. A lehetőség az építészek közreműködésére jelenleg adott, sőt, alapvető fontosságú, hiszen a város kritikája most először fordult át a társadalmi oldalról az építészetire. A hozzájárulás minősége, adott esetben a jelek teremtése viszont a szakma feladata és felelőssége, különösen azért, mert mint elmondta, a közeljövőben előreláthatóan jelentősen megnő az építészet és a vizuális kultúra szerepe.
Második előadóként Kádár Bálint igen összefogott és felkészült prezentációban hasonlította össze Budapestet és Bilbaót. A két város léptéke ugyan nem azonos, de a fejlesztés problémái szimptomatikusak. A nyolcvanas évek elejére az ipari recesszió nyomán válságba jutott Bilbao teljes fordulatot hajtott végre, amikor fejlesztési programjában szolgáltató városként és kulturális központként fogalmazta újra magát. Az összehasonlítást és egyben az általánosságban átgondoltnak minősített Podmaniczky-program (és a Városfejlesztési Koncepció) kritikáját három pontban fogalmazta meg.
Amíg Bilbaoban egyértelmű és világos jövőkép határozta meg a tervezett programokat és beruházásokat, a budapesti fejlesztési programok ezt csak nyomokban tartalmazzák, ha egyáltalán. Az ottani városközpont és ismert épületeinek összehasonlításában a ”Milleniumi Városközponttal... vagy hogy is hívják most” szerinte nem az építészeti nyelvhasználat a lényeges, hanem a mögöttük levő stratégia megléte, ill. hiánya. A város felemeléséhez ugyanis a beruházásokat összefüggéseikben kell kézben tartani, a fejlesztés teljes vertikumában, az infrastruktúra (és annak designja!) kiépítésétől az építészeten keresztül a kommunikációig, és nem csak átesni rajtuk, mint ahogy itt történik. Bilbaóban a villamosépítés mögött is kulturális stratégia volt - és az ilyen beruházások plusz építészeti értékét, mint átgondolt piaci befektetést, sokszorosan fizette vissza az oda vonzott helyi és nemzetközi közönség.
A másik fő tényező a széleskörű és komolyan vett összefogás: a fejlesztést koordináló Bilbao Ría 2000 közhasznú társaságot a kormány és a politika mellett a piac, a közlekedési infrastruktúra, a kultúra és a civil társadalom egyenrangú tagjai alkotják. A társaság rendszeres kiadványban ad hírt a fejlesztések terveiről és állapotáról, és igen aktív kommunikációt folytat, hogy a várost eladja a saját lakóinak - akik ennél fogva mára öntudatos résztvevői lettek a folytatódó programnak.
A harmadik szempont az építészeti minőség, mint piaci érték tervezhetősége és használata volt. A világos célok mentén és széles összefogásban kommunikálható igények az első landmark-épületek után (mint az ismert Guggenheim-múzeum, a városközpont néhány épülete, vagy a Foster által a jegyekig bezárólag megtervezett metró) olyan értéknövekedést indukáltak a környezetben, ami az elkövetkező években a megtérülés és profit mellett a közösségi szemléletet is megváltoztatták. Mára a fiatal spanyol építészirodák sorban nyerik a pályázatokat és építhetnek olyan projekteket, mint pl. Eduardo Arroyo stadionja. Amellett, hogy a közterületek fejlesztése prioritást élvez, a pályázatok teljes folyamatának aktív és széleskörű kommunikációja van.
A szakmai közéletben is aktív Memoria Moderna csoport tagja szerint Budapest páratlan lehetőségekkel rendelkező város, amit ennek a kornak ki kell használnia. A város fejlesztési programját pedig úgy kell megfogalmazni, hogy a fenti három tényező egyértelműen szerepeljen benne.
Alföldi György kommentárjában kiemelte, hogy egy ilyen programnak a teljes város életével kell foglalkoznia, a primadonna-projektek helyett azok összefüggéseire koncentrálva. A közhatalomnak így elsősorban közfunkciókat kell magára vállalni, mint a közlekedés fejlesztését és a szegénység kezelését, illetve a fejlesztések hátterének megteremtését. Sütő András Balázs viszont kiemelte, hogy a szakma nem nyugodhat bele az adott helyzetbe - az építészeknek politizálni kell a meglevő helyzet elfogadása helyett. A világosan artikulálható célokhoz viszont átlátható szakmai és üzleti környezetre van szükség - az áhított nemzetköziség éppen ezt, a versenyt és a nyitottságot biztosíthatná a jelenlegi belterjességgel szemben.
Skardelli György három pontban írta le megjegyzéseit a programmal kapcsolatban. A szakmai tevékenységet csak a megfelelő törvényi háttér megteremtésével lehet felelőssé tenni. Ehhez világos és szigorú jogszabályokra van szükség, amik nem értelmezhetők az egyes szereplők kénye-kedve szerint. Másodsorban az építészeti minőség politikáját kell megvalósítani. Az épített környezet alapvető hatással van minden benne zajló folyamatra - így minden épület nyilvános tett , vagyis közügy. Ennek megfelelően az alkotók kiválasztása és a folyamat követhetősége tiszta és aktívan kommunikált kell, hogy legyen. A nemzetközi pályázatok és megbízások helyett pedig a tervezés hazai körülményeit kell nemzetközivé emelni. Az építészet akkor válhat valóban a közbeszéd részévé, ha ezért a szakma megdolgozik - a nyilvánosság terében mozogva, azt alakítva, annak igényeit és felelősségét végre magára vállalva.
Szubjektív összefoglaló
Jól látható, hogy kritikus ponthoz érkezett a város fejlődése: most kezd a nyakunkba dőlni az elmúlt két évtized felhalmozott renyhesége, urambátyámozó intrikája, igénytelensége, tudatlansága - illetve most érik be ugyanezen kor számos reménytelen személyes küzdelme és áldozata is. Ilyenkor jó bábáskodni egy nagyváros születésénél. A kérdés persze még mindig hasonló - hányan érzik ennek a helyzetnek a felelősségét és hatalmas lehetőségét, hogy a korlátainkat ezúttal mi magunk szabjuk meg; és hányan használják ugyanezt a bizonytalan korszakot arra, hogy személyes érdekeiket érvényesítsék, amíg lehet.
Ez az este, ahogy a korábbiak is, mindkét jelenség irányába mutatott. A felszólalók jó része nem mulasztotta el kihasználni a lehetőséget, hogy cégét, lobbicsoportját, kezdeményezését reklámozza, és néhány kérdés is kifejezetten ebből az irányból érkezett. Ugyanakkor egyre tisztábban látszanak a korábban lazán elhessegetett kritikai hangsúlyok a Podmaniczky-programot illetően ugyanúgy, mint az építész szakma elkerülhetetlen struktruális átalakulásával kapcsolatban. Ezek között első helyen áll a vízió, a jövőkép hiánya - a program jelen állapotában is inkább hasonlít projekt-gyűjteményre, mint átfogó, a város egészét és annak identitását illető dokumentumra. Európának ezen a fertályán persze érthető okokból nincs nagy becsülete a vízióknak. De, amint az látható, az egyes jövőképek között alapvető különbség van - és a pragmatikus, de a szellemi szabadságot sem korlátozó koncepciók azok, amik az egyes beruházások között összefüggéseket teremthetnek. Ezek azok, ami a város kulturális dimenzióját adják, és közös térként az egymás mellé tolt szigetek halmaza fölé emelik. (És pont emiatt hihetetlenül káros a törékeny helyzetben felelőtlenül és érdekből ábrándozó lobbitevékenység - mert az átgondolt, de nem felismert értékű koncepciókat erodálja.)
Ugyanakkor éppen ez az az ingoványos terület, ami a közösségre kell, hogy rákérdezzen - és, mint ahogy azt Cselovszki Zoltán megfogalmazta, a város kibeszélése eddig nem történt meg. Egyre halaszthatatlanabb és egyre kockázatosabb munka, amibe kevés közvetlen politikai haszonnal kecsegtet. De hiába piszmog a város kisebb vagy nagyobb beruházásokon, épít kisléptékű vagy irdatlan közösségi projekteket, amíg nem nyúl bele az alattuk és közöttük kavargó lébe, amit a tervgazdaságból a piacgazdaságba átlendülés bulijából kimaradó közösség képez, a hazai urbanitás kultúrája, ill. kulturálatlansága változatlan marad.
Ami pedig az építész szakmát illeti, a helyzet ugyanez: akárhogy is vonakodik, saját társadalmi szerepét és feladatait újra kell értelmeznie. A készen kapott programok teljesítése, mint ethosz már régen nem esik egybe azokkal az igényekkel és kihívásokkal, amikre a mai kor kultúrájában, de különösen Kelet-Európában az építészet adhat igazán értékes választ. A mostani beszélgetés ezt - az építészet politikai szerepét a városfejlesztésben - minden eddiginél tisztábban megvilágította.
Szemerey Samu
