Schmahl Henrik (1849-1912) neve széles körben kevésbé ismert, pedig a Párisi-udvar és az Uránia tervezőjeként a historizmus egyik jelentős alakja. Épp ez a viszonylagos ismeretlenség adja Kelecsényi Kristóf Holnap Kiadó gondozásában megjelent monográfiájának fontosságát, mely végre elhelyezi Schmahl Henriket az őt megillető helyen, a magyar építészet nagyjai közt. Paár Eszter Szilvia recenziója.
Az építészet mesterei sorozat Gerle János ötlete alapján született meg azzal a céllal, hogy a széles körben ismert magyar építészek, például Ybl Miklós vagy Lechner Ödön mellett a hasonló jelentőséggel bíró, azonban kevésbé ismert mesterek életművét is bemutassa a nagyközönség számára. Gerle János Milkovich Eszter személyében és a Holnap Kiadóban talált kiváló partnerre tervének megvalósításában, és vált a sorozat első szerkesztőjévé, ezt a munkát egészen haláláig végezte. Az első, Hauszmann Alajosról szóló kötet 2002-ben jelent meg, de a sorozat mára huszonnégy kötetet számlál, és folyamatosan bővül. A kezdetben megjelent könyvek esetében inkább forrásgyűjteményekről beszélhetünk, melyek nagyban támaszkodtak a korabeli sajtóra, illetve korábban megjelent tanulmányokra, de még így is érdekes olvasmányként szolgáltak a téma iránt érdeklődők számára. A későbbi kötetetek fokozatosan, leginkább a jelenlegi szerkesztő, Sisa József Steindl Imréről szóló monográfiája nyomán alakultak át még mindig forrásközpontú, ám valódi kritikai-összefoglaló művekké. Ennek köszönhetően Az építészet mesterei az utóbbi tizennyolc évben valóban hiánypótló sorozattá nőtte ki magát.
Schmahl Henrik életművével korábban a szakma keveset foglalkozott. A szerzőnek természetesen rendelkezésére álltak a kora 20. századi, például Ybl Ervin vagy Fábián Gáspár tollából származó életrajzi írások, ezekből azonban kevés információ származott. Nagyobb segítséget jelentettek számára jelenkori kutatók, Olajos Pálné és Torma Ágnes írásai, utóbbival Kelecsényi Kristóf közösen is jelentetett meg tanulmányt az építészről. A kötet mégis leginkább a szerző saját, igen akkurátus levéltári és könyvtári kutatásaira támaszkodik, melyeknek köszönhetően számos teljesen új információval találkozunk.
A kötetet kézbe véve azonnal szembetűnik, hogy egy logikusan szerkesztett, jól átlátható műről van szó, melyet látványos képanyag illusztrál. A kiváló minőségű képek között szinte minden tárgyalt épület esetében találunk terveket, kortárs ábrázolásokat, archív fotókat és mai képeket egyaránt. Utóbbiak nagy részét maga a szerző készítette, ami nagyban hozzájárul a kötet értékéhez. A mű az építész életrajza után az épületeket időrendben tárgyalja, stílusok szerint csoportosítva. Az itáliai neoreneszánsz épületek után a német neoreneszánsz korszak következik, majd a neogótikától jutunk el az erőteljes mór hatásig.
Az építész Heinrich Schmahl néven született 1849-ben, Hamburgban. Azt sajnos nem tudjuk, hol tanulta a szakmát, de már képzett építőmesterként került Budapestre, ahol a magyar historizmus egyik legfontosabb képviselőjének, Ybl Miklósnak irodájában helyezkedett el. Pályájának kezdete egyáltalán nem kirívó, hiszen nem egyedüli német anyanyelvű építészként került a városba, a gyorsan fejlődő Budapest más hozzá hasonló mestereket is vonzott. A kétnyelvű városban eleinte nem is jelentett neki gondot, hogy nem beszélt magyarul, ez csak később vált problémává. Ybl Miklós irodájában eltöltött évei alatt az Operaház építkezésének vezetése volt legfontosabb feladata, melyet 1870-től egészen az épület felavatásáig, 1884-ig végzett. Első önállóan tervezett épületein érződik mesterének erőteljes hatása, hiszen ezek még itáliai neoreneszánsz stílusban születtek.
A Schmahl által használt formák leginkább a cinquecento reneszánsz építészetre vezethetők vissza, de quattrocento hatás is gyakran érezhető épületein. A Del Medico család számára tervezett palotabérház és a Hagenmacher-palota kiválóan példázzák ezt az időszakot, mindkettő igen kvalitásos munka. Az 1880-as évek második felében az építész fokozatosan szülőföldje építészete, a német neoreneszánsz felé fordult. Ebbe a stílusba tartozó művein gyakorta jelennek meg bambergi és nürnbergi előképekre visszavezethető elemek. Német neoreneszánsz stílusú főműve egyértelműen a Richard von Drasche-Wartinberg számára tervezett épület, ám Politzer Zsigmond bérháza is említésre méltó.
Schmahl életművének fontos része a velencei gótika hatása, mely egy megrendelőnek, az észak-olasz származású szalámi gyáros Del Medico Ágostonnak köszönhető, kinek a családját már az imént említettük.
Del Medico volt az, aki kifejezetten velencei „palazzo" stílusban kívánta felépíteni házát és üzemét, elindítva ezzel az építészt saját, jellegzetes stílusának megtalálása útján.
Leginkább ismert épületein nem csak a velencei, de a spanyol gótika hatása is érződik. Ezt azért fontos megemlíteni, mert mindkét stílusban jelentős keleti, az előbbinél konstantinápolyi, az utóbbinál pedig mór hatás érzékelhető, így természetes, hogy a mester figyelmét később a muzulmán építészet is felkeltette. Schmahl neogótikus korszakának főművei a Stern-ház, és a veszprémi püspöki jószágbíróság, a mai Eötvös Károly Megyei Könyvtár épülete. A velencei neogótikus stílus kifejezetten újdonságnak számított a historizmus építészetében, Schmahl Henrik azonban nem csak a stílus, de a szerkezetek terén sem félt újítani.
Ugyan a köztudatban Lechner Ödön és Pártos Gyula műve, a Váczi utcai Thonet-ház él első magyar vasszerkezetes épületként, az valójában Schmahl saját üzlet- és bérháza 1890-ből, az úgynevezett „Vasház" volt.
A belsőben szabadon alakítható üzlethelyiségek igen nagy újdonságnak számítottak a korszakban, mégsem kapott az épület nagyobb sajtóvisszhangot. Első épülete, melyen már az említett keleti hatások dominanciája figyelhető meg az 1896-ban épült Rimanóczy-ház, vagyis az Uránia. Az építész egyik főműveként számon tartott igen kvalitásos épületen a spanyolországi Alhambra és a londoni Alhalmbra Theatre hatása egyaránt megfigyelhető. A századfordulón Schmahl ismeretlen okokból néhány évre visszavonult. 1905-ben tért vissza a tervezőasztalhoz, pályájának utolsó szakaszában tervezte leginkább nagyszabású munkáját, mely egyben főműve is. A Belvárosi Takarékpénztár Rt. háza, vagyis a Párisi-udvar 1909 és 1912 között épült. A bankként, bérházként és üzletházként egyszerre szolgáló épület keleties stílusával, kerámiával burkolt homlokzatával és üvegkupolájával egy igazán különleges alkotás, a magyar historizmus egyik legkülönlegesebb műve. Kár, hogy az építkezés elhúzódása és a körülötte kialakult botrányok beárnyékolták a felavatást. Schmahl utolsó épületét már nem is láthatta befejezve, 1912-ben hunyt el Stuttgartban, gyógykezelése alatt.
Kelecsényi Kristóf munkája kiválóan mutatja be Schmahl Henrik életútját és építészetét. Az építéstörténet minden esetben részletekbe menően bontakozik ki, az épületleírások pontosak, érdekesek. A kötetben hibát találni szinte lehetetlen, talán az egyes épületek bemutatásakor eshetett volna több szó a stílusról és lehetséges előképekről. Ezeket azonban megtaláljuk az utolsó, Schmahl Henrik építészetének jellemzése című fejezetben, mely a könyv legizgalmasabb része, és bőven kárpótol a korábbi hiányérzetért. A kötet összességében kiváló munka, méltó összefoglalója egy nagyszabású életműnek.
Paár Eszter Szilvia
Szerk.: Pleskovics Viola
