A pláza meg a murvás / most éppen Székesfehérvárott

”...valójában kinek van szüksége a Liszt Ferenc utca torkolatával szemben egy, a városháza teljes tömbjénél három és félszer (!) nagyobb alapterületű, a föld fölött hatemeletnyire kimagasodó, új giga-képződményre? A módosítás után a rendezési terv ugyanis majd ezt teszi lehetővé.”
Csutiné Schleer Erzsébet írása

A PLÁZA MEG A MURVÁS

Százötven évet élt a fehérvári belváros peremén a Felmayer család nemzetközi hírű kelmefestő gyára, amely a kilencvenes évek derekán, a felszámolás után kiüresedett. Nemsokára új külföldi befektető tűnt fel.

Ekkor még álltak az elnéptelenedett gyárterületen a statikailag kifogástalan téglaburkolatos régi épületek, üzemcsarnokok, melyek mindegyike a 19-20. század ipari építészetének jeles megnyilvánulása volt. Ilyesféle elhagyott házakból szokás másféle értékrendű országokban vagány kulturális, kereskedelmi létesítményeket, sőt lakóházakat is megvalósítani.

Székesfehérvár képviselőtestülete helyi védelemmel, netán műemlékké nyilváníttatással, de akár csak egy kétsoros határozattal, ekkor megmenthette volna ezt az értékes épületállományt az utókornak, azonban nem tette. Jómagam megkerestem az akkori városvezetést és a jelentkező vevő helyi képviselőjét is, hogy igyekezzem felhívni a figyelmet, micsoda izgalmas, egyedi városépítészeti lehetőségeket rejt a különleges épületállomány megtartása a történelmi városmag egyetlen, jelentősebb méretű tartalékterületén. De ez szóba se jöhetett, a befektetőt csak a zöldmezős beruházás érdekelte. A terület megszabadulhatott az öreg épületektől és felépült az új pláza.

Az önkormányzat megvette a piacot, a zöldmezős ember meg tovavonult más városokba, jótevő megváltóként, újabb plázákat építeni, sikerrel.

Mi maradt utána a sokáig nyögött anyagi terhen kívül?

Egy otromba, idegen test a belváros ezer éve szervesen fejlődő, finoman tagolt, érzékeny történelmi szövetében. Itt maradt egy minden oldalról zárt, az utcaképi élményt filozófiájában tagadó, amorf képződmény, hatalmas halott falaival.

Az óriásbálna tátott száján bejutva viszont mindig nagy a nyüzsgés.

Minden egyes négyzetmétere a vásárlásról, a pénzköltésről szól. Odabent el is felejthető a külvilág.

Város a városban. Öntörvényű zárvány abban a történelmi belvárosban, amelynek ősi főutcáján eközben sorra nyílnak a bankok és játéktermek az okafogyottá váló kisüzletek, kávézók megüresedett helyén.

Más városokban járkálva a barangolások egyik kedvelt célpontja a főtér közeli látványos, hangulatos, nyüzsgő piacok felfedezése. Mi tagadás, a mienk a plázában, aligha tartozik közéjük. Egy turistának sem jutna eszébe itt keresni a műemléki város piacát.

Az eldugott bejáratok itt mintha inkább vészkijáratok lennének. A csapkodó mellúszó kartempó sem segít, hogy az érkező ne csókolja telibe az ajtók mögött orvul lelógó, hüllőszerű, nyálkás nejloncsíkokat. Odabent a közlekedési kuszaság és a nyomasztó zsúfoltság pánikszerű menekülésre ingerel. Szánalmas jelenség, amint a közkedvelt néprajzi hagyományt is megtestesítő nénikék egy klimatizált, lármás hodályban, homályos üvegtáblák tövében, szorosan felsorakozva kénytelenek kínálni portékáikat.

Kati néniből plázacica lett? Az árusítótér fölött húzódó galéria elsősorban a szemfüles helyzetelemzők vezérkari főhadiszállása. Óvatos vásárló oda nem megy fel.

Fehérvár mai piaca méltatlan a vásárlókhoz és az árusokhoz egyaránt. Méltatlan a mai városhoz, és annak híres piaci hagyományaihoz is.

Nem csoda tehát, hogy betelt a pohár és kiborult a bili.

A napi híradásokban sokat hallhatunk a murvás parkolóról, a Palotai út túloldalán lévő üres területről. A város még ez évben értékesíteni akarja ezt a jó fekvésű, nagy értékű ingatlanát.

Már az egyszeri zártkert-tulajdonos is jól eszébe véste, hogy a rendezési terv egy szigorú törvény. Ha vityillója építésénél azt bárki kismértékben áthágja, az máris komoly építésfelügyeleti vétségnek minősül, súlyos bírsággal jár és gyakran bíróságon végződik.

Ezért meghökkentő a városfejlesztési bizottság minap ismertetett határozata, melyben a pályázókat a 80 százalékos beépítés és a 18 méteres építménymagasság lehetőségével kecsegteti. A Palotavárosra vonatkozó szabályozási előírások szerint ugyanis ennek csak a fele igaz, azaz 40 százalék és 12,5 méter.

Már folyik is a Házban a rendezési terv lázas módosítása. Bár annak bonyolult menetét is jogszabály rögzíti, de láttunk már csodát. Mindenesetre igen merész kalandnak tűnik idén decemberben úgy meghirdetni egy közbeszerzési pályázatot, hogy annak sarokszámait a közgyűlés majd jövő februárban vagy elfogadja, vagy nem. Előtte lakossági fórum is lesz, ha ez számít még valamit. Megeshet, hogy a murvás parkolóra megálmodott ékkőből fájdalmas epekő lesz?

De ez még hagyján. Főjön ezért a feje annak, aki ezt így kitalálta. Az viszont elgondolkodtató, valójában kinek van szüksége a Liszt Ferenc utca torkolatával szemben egy, a városháza teljes tömbjénél három és félszer (!) nagyobb alapterületű, a föld fölött hatemeletnyire kimagasodó, új giga-képződményre?

A módosítás után a rendezési terv ugyanis majd ezt teszi lehetővé. A lehetséges funkciókat is oly tág határok között határozták meg a pályázati kiírásban, hogy abba jószerivel már csak a ravatalozó és a kocaszállás nem fér bele. Ez a hatalmas beruházás lenne a város régi titkos igénye, netán alulról jövő lakossági kezdeményezés? Avagy inkább a leendő vevő határozott elképzelése?

A különböző bizottságok alaposan kivesézték az eladást jogi, pénzügyi, ügyrendi, igazgatási, vállalkozási, vagyongazdálkodási vonatkozásban, de vajon elemezték-e a helyzetet a városépítészet, a várostervezés vagy a városközpont hosszú távú jövője szemszögéből? Van Fehérvárnak erre szóló városépítési koncepciója, fejlesztési, turisztikai stratégiája? Vagy a főutca kopott flaszterén át a Romkerttől a makettvárosig kiötlött Királyi sétával ez ki is pipálható?

A hetvenes években - diktátumként - felépült a történelmi belvárosunkat körbeölelő (körbefojtó?) panelabroncs, ami 15 év alatt alapjaiban változtatta meg a város szerkezetét, léptékét, hangulatát, sziluettjét, népességét. Később a soksávos, széles utakkal sikerült az ezeréves magot még jobban elszigetelni a környező városrészektől.

Manapság a pénz feltétlen diktátumának korát éljük. Erről tanúskodnak az egyre szaporodó, jellegtelen, nagy bevásárló dobozok, melyeknek az őseinktől ránkhagyott, gyönyörű belvárostól távolabb, némelyeknek a település szélén lenne a helyük. Ezzel az új gyűrűvel tovább szorul a hurok. A közelben már csak elenyésző tartalékterület maradt. Ezen kevesek egyike a murvás parkoló. Vajon milyen sors várhat az egyre leértékelődő, valaha gazdag középkori utcákra, ha a szomszédságukban újabb shopping-monstrum lesz? Márpedig ami most megépül, az a következő özönvízig itt is marad.

A csábítóan dagadó vételár is jókora csapda, ugyanis ezzel arányban izmosodik a vevő tárgyalási pozíciója. (Amennyiben a szerencsés nyertes a ridegtartásra ítélt fehérvári szimfonikusok és kórusok új próbatermét akarja felépíteni, úgy előző állításomat át fogom értékelni.)

Váltig bizakodom a jobb időkben. Ezért felvetődnek a kérdések, hol marad terület az évtizedek óta helyét kereső új könyvtárnak, hangversenyteremnek, konferenciaközpontnak, modern képtárnak, sokcsillagos szállodának? Ezeknek mind a város szívében lenne a helyük. Van-e átfogó stratégia az elegáns kiskereskedelem és színvonalas vendéglátás felélesztésére? Létezik-e forgatókönyv a gépkocsiforgalom kordában tartására, a sétálóutca-hálózat kiépítésére? Terveznek-e mostanában ötletpályázatot a Palotai út két oldalának, a régi és új városközpontnak sétányszerű, élménydús, többszintes, gyalogos összekötéséről?

Nyugi, majd megépíti ezeket az utókor, nekünk a helyről kell gondoskodni. Csak a célok ismeretében szabad az utolsó, értékes ingatlanokat dobra verni. Mára már világos: a pláza megépítése merénylet lett Fehérvár igazi ékköve, a történelmi belváros ellen. Egy haszna azonban még lehet. Tanulságul szolgálhat az újabb döntésekhez. Megértem, legatyásodott a város, ezért tűnik szinte létkérdésnek a murvás parkoló eladása. Nem lehetne a kieső bevételt máshonnan pótolni? Akár a megkérdőjelezett minőségű, felturbózott panelprogram higgadt ütemezésével.

Családunkban, ha megszorulunk, inkább jövőre halasztjuk a cserépkályha építését, pedig már tavaly is nagy szükség lett volna rá. De mégsem adjuk el az idén sem a nagymamám ónémet nagyszekrényét, hadd örökölhessék azt tovább majd a mi unokáink.

De ez már legyen egy másik elmélkedés témája.

Csutiné Schleer Erzsébet
építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök


forrás: Fejér Megyei Hírlap 2007. november 16.