A rejtőzködés

A remetelakban létrejön a mű, a dolog és a létrehívó rögtön választásra kényszerül: belevesse-e munkáját a mindent mindenhova eljuttató közvetítő hálózatba, vagy rejtegesse-e. Ha belebocsájtja, akkor dolgának erényei közül azok, amelyek a remeteség erkölcsén alapszanak, megbecstelenednek.
Janáky István írása 1997-ből

Amikor az istenség még nem vette le a kezét az emberek sorsáról, a művészet előmenetelének a nyilvánosság volt a hajtóereje. A művészeti értékek az emberek közösségeinek közreműködésével és támogatásával keletkeztek (beleértve a közösségbe a despotát és alattvalóit egyaránt). Mára megfordult a helyzet: a nyilvánosság most már gátolja a művészi érték létrejöttét, mert módszereinek elfajulása eredményeképpen apatikus, gonosz óriássá torzult, mint a Stephen King állattemetőjében feltámadt rémek.

Valaha a nagyon lassan ide-oda áramló emberi sokaság volt az értesülések szállító közege. Ma már teljes sebességgel üzemel a világ eddig létrehozott produkcióit közvetítő nagy gépezet, ezért aki értesülni akar, annak nincs szüksége az emberekkel való kapcsolatokra. Elrejtőzködhet és vélheti úgy, hogy a közösségben való elvegyülés nélkül is gondosan dolgozhat.

A remetelakban létrejön a mű, a dolog és a létrehívó rögtön választásra kényszerül: belevesse-e munkáját a mindent mindenhova eljuttató közvetítő hálózatba, vagy rejtegesse-e. Ha belebocsájtja, akkor dolgának erényei közül azok, amelyek a remeteség erkölcsén alapszanak, megbecstelenednek. A más valamik ledörzsölik kényes színét, a zsibvásárban való hánykolódások következtében sérülések borítják el, korróziója gyorsan halad. Sőt, a nyilvánosságra hozatallal a mű a legtöbb esetben a lényegét veszíti el. - Ha viszont rejtegeti, akkor a dolog a nyakán marad, ismeretlen és hatástalan lesz. Mit szól a becsvágy? És mit szólnak a barátok? Vagy mi történik a kontroll hiányában, amely ez esetben nem lép működésbe? Kontroll nélkül a rejtőzködés minőségének megítélése nagyon nehéz.

De lehet, hogy magányos emberünket e veszélyek nem riasztják. Lehet, hogy a századok és ezredek munkája ás tapasztalata nyomán kialakult értékítélet birtoklása, az a képesség, hogy a jót és szépet ki tudjuk választani és mértékét is meg tudjuk állapítani, feleslegessé teszi a közszemlére tételt, a népítéletre bocsájtást. Így előfordulhat, hogy a mű létrehozása és értékelése a rejtőzködés barlangjának mélyén lejátszódó tünemény lesz, amiből kint nem látszik, nem hallatszik semmi.

Vannak könnyű rejtőzködések. Vannak találtak és kényszerűek is. Az építész rejtőzködése igen nehezen megoldhatónak látszik. Az ő élőhelye az elemek viharzásának kellős közepén terül el. Kivonulása az életébe kerülhet. - Jelentős terjedelmű rejtett építészet ezért inkább az építészek közreműködése nélkül folyó, vagy a szerepüket erősen korlátozó építési tevékenységek körében lelhető fel.

Az építészeti eldugottság legszembetűnőbb jellemzője az intimitás. Az intimitás fogadott gyámja pedig az önkénytelenség. Ez afféle tudattalanság, vagy tudatalattiság, amikor az érték nem manifesztálódik, vagy a kinyilvánítása, megnyilvánulása egészen szűk körben történik meg. - Találunk ezen a vidéken magasrendű építészeti jeleneteket, amelyek az önfeledtség, valamely kis terű helyi elzártság körülményei között keletkeztek, mindenféle szervezett építészeti kitekintés, egyetemes, hivatalos összehasonlítás nélkül. E házak hosszú életük során sohasem lépnek fel a műtörténészek, teoretikusok, managerek, bankárok, gazdag építők építészeti színpadán. Inkább ellenkezőleg lehet: mintha sajátos teljességük biztosítéka éppen a rejtettségük lenne. Mint a vak barlangi állatok esetében.

Nyilván nem képzelhető el "a rejtőzködők klubja", "a rejtőzködési adó" , "a rejtőzködők társkereső irodája". A magának való mások számára talán amúgy is unalmas. Munkájának gyümölcse csupán önmagát illeti és e munka eleve nem párbeszédszerű. Nem tanításszerű. Nem az ilyet és olyat tárgyalja, hanem a magáét. Belső erkölcse alkalomadtán elfogadhatatlan lehet közösségi viszonyok közepette. - Az építészet erkölcsét valamikor a stílus regulázta. A rejtőzködő építészet kénytelen elhagyni a stílust. Titkos törvénykezését így aztán nevezhetjük belső erkölcsi önszabályozásnak is.

Az árvaságot vágyó építésznek be kell tudni rendezkednie a magányosságra. Ez olyan, mintha ellentmondás volna. A magányosság bármilyen nagy belső térfogatához igen kicsi kívülről látszó felület tartozik, míg az általában ismeretes építészeti tevékenység teljes egészében erősen szem előtt lévő valami. - "Miért foglalkozik akkor maga pont építészettel, ha ilyen zárkózó természetű?" - kérdezi valaki, hátradőlve a foteljében, zsebre dugva a két kezét, felhúzott szemöldökkel lökve előre sekély tekintetét. - "Uram, ne akarja kirekeszteni az építészetet a magány táplálékai közül, ha kérhetem" - suttog a válaszoló - "Az építészet nagy, nagyobb mint amilyennek gondolja és tagoltabb is. Elég öreg is ahhoz, hogy rejtelmei legyenek, olyan, elzárt helyeken képződött remekei, mint a barlangok járhatatlan ágaiban nőtt hihetetlen alakzatok" - folytatja. - "Ne mondja" - hallatszik a fotelből egy halk böffentéssel együtt - "Ne mondja". - A válaszolót az érdektelenség savanyú szaga csapja meg.

A rejtőzködők némán és tétlenül veszik semmibe a hírvivőket. Boldogságuk záloga, hogy keveset tudnak egymásról is. A médiák azonban olyanok mint a sintérek, akik a már elfogott kutyáknak újabb és újabb társakat keresnek. Olyanok, mint a hajtókkal és elhozó ebekkel felszerelt vadászok, akik hamarosan felverik a rejtekeket. A felfedezett rejtőzők megismerik egymást, konferencia szerveződik, megírják a búvás tankönyvét, egymással történő megismerkedésük ideges unalomba fullad. Az újságírók meg elégedetten ülnek kényelmessé alakított magaslesükön, esznek-isznak és a szépség ideájától tökéletesen mentesen szemlélik a világot. ("Jövök" - mondta Krisztus, de nem jön, mert úgy véli, hogy most már hiába is jönne: a hírverés, a fogadás formái eltakarnák jelensége értelmét.)

Hogy az efféle gusztustalan szatíra ne fordulhasson valóra, a rejtőzködésnek tökéletesnek kell lennie. Ez csak úgy lehetséges, ha az eltűnni akaró lemond a kultúrához való mindennemű hozzájárulásról, azt nem kívánja gyarapítani. Mert önzőségének mértékén múlik a léte mértéke.

Végül egy pillantást szeretnék még pontosan leírni. - A rejtőzködők többsége nem erdei odúkban él, hanem a hemzsegő városokban, fel-felbukkannak mindenfelé. Látják egymást. És látják egymás munkáját is, mert - ahogy megfigyeltem - valami enyhe, érdeklődés nélküli cinkosság van közöttük. Pillantásuk azért bölcs, mert pontos ítéletükkel nem csak a saját értéküket ismerik fel, de finom mérlegükkel milligrammra mérni tudják a másokét is. Látják a kincseket, de nem szólnak egy szót sem. Nem üdvözlik egymást kis dudálással, vagy fényszóró-villantással, mint a Volkswagen-bogarasok. Csak elsuhannak egymás mellett és mikor már távolodnak az úton, akkor még az a kis bizsergés is hamar múlik, amit közeledéskor a régi közös munkák idejére emlékezés ébresztett. - Pillantásuk ekkor ismét nyugodttá és a végtelenbe veszővé válik.

Janáky István

1997. július hó