A remény modern formája
Egy váratlanul előbukkanó ismeretlen, az értékeit már első pillantásra feltáró épület látványa elementáris erővel képes eltölteni a felfedező úton lévő építészt. Komlósi Bence írása Zürichből, a Jacques Schader tervezte Kantonsschule Freudenberg nevű iskolában tett látogatásáról és az átélt esztétikai élményről.
Szeretek elveszni a városban és csak várni, hátha valami újra, lenyűgözőre bukkanok. Ez történt velem tegnap is. Olyan ez, mint a felfedezés. Az ember kitűz egy célt - mint a nagy felfedezők - és elindul egy még ismeretlen úton. Majd útközben rengeteg szépre, jóra, veszélyesre és izgalmasra bukkan. Végül vagy eléri a célját, vagy nem, de ez talán nem is olyan fontos. Sokkal érdekesebb, hogy mi minden történik vele útközben. Ebből a felfedezőútból most egy modern iskolát szeretnék kiemelni.
Nem szeretek sokat kutakodni régi dolgok után, csak azért, hogy legyen mit írni. Viszont az érdekel, hogy az építész mit akart, amikor megtervezte az adott alkotását. Éppen ezért csak nagyon röviden az épületről pár adat: az iskola 1954-60 között készült Jacques Schader tervei alapján - 1987 óta örökségvédelem alatt áll! Az iskola honlapján ez olvasható: A Freudenberg a második világháború utáni nyitottabb, világosabb, civilizáltabb és igazságosabb világ tárgyiasult reményét próbáltja megtestesíteni.1 A modern építészet monokromitása színesíti a városi élet szürkeségét. A svájci rendbe és nyugodtságba simul bele Jacques Schader modern iskolája egy domb tetején. Egy kicsit olyan számomra, mint a chartres-i katedrális, amit már jó pár kilométerre a várostól is lehet látni, hogy hasson a földön dolgozó emberekre. Igaz, ez egy más funkció, de szerintem legalább olyan fontos, csak ez a tanulás és korszellem katedrálisa. A tervező pedig talán az élet színházának tervezte.
Az ember, amint megérkezik az iskola és a domb tövébe, kitágul előtte a tér, szabadnak érzi magát. A széles lépcsők és rámpák egy nagy összefüggő, áramló térré formálják az iskola területét, illetve találkozóhelyeket hoznak létre a diákoknak a szünetekben és iskola után a bandázásra. A látszóbeton szürkesége nyugodtsággal tölti meg a város nyüzsgő kavalkádjából érkező látogatót. A nagy üvegfelületek visszatükrözik a környező természet puha színeit. A tervező szándéka pontosan ez volt, ő azt gondolta, hogy majd a diákok fogják színnel és élettel megtölteni az épületet. (Itt Bearth & Deplazes chur-i iskolabővítése - biológia épület - jut az eszembe, ahol hasonló volt az építészek elképzelése.) Az iskola központi terét egy óriási, zöld plató alkotja, ahonnan szép kilátás nyílik a városra, illetve két oldalról az iskolaépületek határolják le. A rámpák, hidak, lépcsők pedig az elbújni vágyó diákoknak biztosítanak menekülési ösvényeket egy-egy rejtettebb zug felé. Az elmaradhatatlan művészeti alkotás is megvan - jelen esetben a tér közepén egy vízplasztika -, amely szintén szervesen kapcsolódik az egészhez, illetve önmaga is teret hoz létre.
A modern építészet emberléptékűségének kutatása is folyamatosan jelen van a térben, az épület minden részében - ezt az egyik kis írás is sugallja. Mindez úgy, hogy az ember nem tudja miért, de jól érzi magát benne. Legutóbb Le Corbusier - csak nyáron látogatható - tóparti pavilonjában éreztem magamat hasonlóképpen. Minden a helyén, minden kellően nagy, minden kellően közeli, elérhető. Az ember az épület részének érzi magát és fordítva, az ember az épületet a saját maga részének. Ez az írás azért született, hogy megpróbálja elmesélni azt a boldogságot és jóérzést, amit ez az épület adott nekem.
Komlósi Bence
