A salföldi mosolygós Krisztus
Baku Eszter recenziója Krizsán András - Somogyi Győző: A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete c. könyvről
„Ne feledjük, egy hely alapvető identitása nem állandó és megingathatatlan, hanem élő organizmus, ami fejlődik és időről időre nyilvánvalóbbá válik. Az évszázadok alatt kialakult települések arculatát nemcsak korok, stílusok határozzák meg, hanem saját gazdasági és társadalmi adottságaik, egymáshoz viszonyított helyzetük és kapcsolataik is befolyásolták. Az elmúlt évtizedek társadalmi és demográfiai átalakulásai most is ráirányítják figyelmünket erre a problémára, településeink összetartozására, a tapasztalatok közös elemzésére és részletes értékelésére.”1
Akár egyfajta Mona Lisa mosolya átértelmezése a Balaton-felvidéken, titokzatos és megfejthetetlen, sokatmondó, de mégis egyszerű. Olyan, mint a táj maga, a Balaton-felvidék falvai és szőlőhegyei, épületei és lakói, amelyek mind-mind szerves egészet alkotnak, s ragaszkodnak valamihez. Valamihez, amit napjainkban egyre nehezebb megőrizni, a hely jellegéhez!
Hasonló gondolatokkal, vagyis magával a problémával, s annak megragadásával küszködik a szerzőpáros író tagja, Krizsán András építész A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete c. könyv tulajdonképpeni bevezetőjében. Nem a hagyományos értelemben vett építészeti könyvet tart kezében a nyájas olvasó, s nem is a népi építészet gyöngyszemeit bemutató, a pusztuló építészeti kincseinket számba vevő, s felelősségtudatra, tettrekészségre bíztató „tan-könyvet”. Művészetek találkozásának tere ez, az építészeté, a képzőművészeté és az irodalomé egy élő, mozgó, lélegző és folyamatosan épülő hagyományokat gazdagon őrző színpadon, melynek hátterét a Balaton-felvidéki népi építészet adja. Maguk a szerzők, Krizsán András Kós Károly-díjas építész és Somogyi Győző Munkácsy-díjas festő, grafikus, rekviemnek aposztrofálják művüket, egy csodavilágért, a Balaton-felvidék hajdan született és ma is élő népi építészetéért, s ezt kísérlik meg kifejezni szavakban és rajzokban a könyv oldalain, s tettekben a Balaton-felvidék falvaiban. A kötet, mint művészeti album nyújt teret kép és szó összeolvadásának, dialógusba lépésének, ahol szöveg magyarázza a képet s viszont, kép a szöveget. Tévedés lenne azt hinni, hogy a képek itt illusztrációként jelennek meg, önálló identitással bírnak, nagyrészt külön kötetbe rendeződnek, a szövegtől elkülönülve azonban mégis kiegészítve azt, válnak egyfajta képes kalauzává a Balaton-felvidéki népi építészetnek.
Mit is lehetne a szerzőkről elmondani? Talán azt, hogy életüket áldozzák a tájért, melynek esszenciáját most elhozták az olvasóknak is. Érzékeny, a részletekre koncentráló, az ember helyét a tájban kereső szavak s ezek képi megfelelői tárják a szemünk elé Salföld, Kővágóörs, Szentbékkálla, Monoszló vagy Mindszentkálla varázslatos falvait, egy világot, ahol a kő az úr.
Ahhoz, hogy fókuszálni tudjunk az egyes települések népi emlékeire, a népi építészet mementóira, először konkretizálnunk kell magát a tájat, s meg kell tudnunk fogalmazni, kezdetben, mit is jelent tulajdonképpen a Balaton-felvidék, topográfiailag:
„A Balaton-felvidék földrajzilag a Balaton északi partján, a tó keleti csücskétől – Balatonfűzfőtől a Tapolcai-medencéig tart. Északon a Veszprémi-fennsíkkal, illetve a Bakonnyal határos. Ez utóbbitól a Devecseri törés választja el, nyugat felé pedig a csonka kúp alakú tanúhegyek alkotják határát. A Balaton-felvidék elnevezés átfogó értelemben a Bakony déli előterében levő hegy- és dombvidékre, így a Keszthelyi-hegység és a Tapolcai-medence szőlőhegyeire is vonatkozik. Balatonfüredtől kezdődően kiszélesedik a felvidék, és a tóparttal párhuzamos és merőleges hegyvonulatok több káprázatos szépségű kisebb völgyet és medencét fognak össze.”2
Ez a tömör, rövid megfogalmazás azonban közel sem mutat rá a térség valódi értékeire, amelyek évszázados kultúrák, s az ott élő lokál patrióták eredményeképpen ma is lelkes rajongók tömegeit vonzzák magukhoz, sokszor örökre. Az előttem fekvő könyv ezekre az értékekre világít rá, s egy átfogó, a földrajz, az építészet, a néprajz s a szociológia megközelítéseivel operáló képet próbál adni az olvasók számára, amelyet kiváló összhangban egészítenek ki Somogyi Győző grafikái. Ezeken a képeken megelevenedik maga a táj, a Hegyestű sziklaormán élő, már-már emblematikussá váló kis fenyőtől kezdve, a falvak utcarészletein át, az egyes házak rajzáig, a vakolathímektől a kéményekig.
Ahogyan a Balaton-felvidékre érkező utazó szeme először az általánosat, az átfogót látja, majd apránként halad a részletek felé, úgy közelít a könyv is a táj leírásától, ábrázolásától kezdve az egyes építészeti részletig, s törekszik arra, hogy vezesse az olvasó/néző szemét s feltárja előtte azokat a kincseket, amelyek igazán egyedivé és különlegessé teszik a Balaton-felvidéki népi építészetet. Rámutat a mű arra is, hogy nem elég, nem lehet elég egyszer elutazni Salföldre vagy Szentbékkállára s megnézni a látványosság számba menő salföldi utcákat vagy a szentbékkállai kőtengert, mert az ember bármennyire is nyitott a részletek iránt, nem lehet elégszer elsétálni egy ház mellett, hogy felfedezzük rajta azokat az aprólékos munkákat, amelyek egyfajta egységes stílust adnak az épületeknek, s amelyek mégis oly különbözőek és változatosak. 16 remekbe szabott fejezet segíti a szemlélődést s a gondolkodást, olykor filozófiai, olykor elméleti hátteret adva a Balaton-felvidék népi építészetének. Már a fejezetek címei is sokatmondóak, s elgondolkodásra késztetik az olvasót, hiszen sokszor már-már mitológiai távlatokba (Magasba emelt táj; Ki húzza meg a harangot) nyúlnak máskor pedig az apró részletekre fókuszálva segítik a szemlélődést, nagyfokú érzékenységet mutatva az egységességet adó stílusjegyek különbözőségei iránt (Sárból, kőből, boltszivárvány; Házak koronája: kémény; Utcára néző szemek, Vakolathímek, Malterművészet).
Krizsán András és Somogyi Győző művét olvasva és szemlélve majd e cikket írva is folyamatosan szembesültem azzal a ténnyel, milyen nehéz is, sőt megkockáztatom, lehetetlen erről a tájról, a Balaton-felvidékről elfogulatlanul írni, s úgy vélem, sem nekem, sem a szerzőknek nem sikerült ez. Habár a téma tág vonulata, népi örökségünk megőrzése, s szűkebb metszete, a Balaton-felvidéki népi építészet lehetőséget ad egyfajta pártatlan nézőpont alkalmazására, ebben az esetben érzésem szerint, a madártávlat mégsem kifizetődő. S hogy mi a helyes nézőpont és hozzáállás? Világítsa meg maga a mű, a zárófejezet (Ellenállni az időnek) egy részlete:
„Vajon csak a megőrzés a karbantartás a kötelességünk? Vagy inkább fenntartani, gondozni, hasznosítani, gazdagítani és úgy továbbörökíteni?! Hagyományos népi építészeti emlékeinkből sokat tanulhatunk, megóvásuk, felújításuk nem öncél. Jól kell sáfárkodnunk ezzel a ránk maradt örökséggel. Táji, természeti, épített értékeink gondozása, gyarapítása és továbbadása elválaszthatatlan életünktől és kultúránktól. Örökségül adni azt, amit mi is apáinktól, nagyapáinktól kaptunk, ami sorsunk, életünk színtere, a hely ahol születtünk, ahová emlékeinkbe visszatérünk és ragaszkodunk.” 3
Baku Eszter
1 Krizsán András, Somogyi Győző, A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete, Cser Kiadó, 2010, 42.
2 Krizsán András, Somogyi Győző, A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete, Cser Kiadó, 2010, 10.
3 Krizsán András, Somogyi Győző, A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete, Cser Kiadó, 2010, 42.
A kommunista uralom az 1950-es években erőszakkal termelőszövetkezetbe kényszeríti a lakosságot, földjüket elveszi, a gazdákat bérmunkássá alacsonyítja. 1973-ban a falvakban megszüntetik a helyi közigazgatást, bezárják az iskolákat, boltokat, és a községeket a Balaton-parton mesterségesen kialakított új központokhoz csatolják. Az eredmény: elvándorlás és a falvak pusztulása. Az ősi házakban csak az öregek maradnak, a bástyák-falak omladozni kezdenek, a szőlőket felveri a gaz és a szemét.
A 70-es évek második felétől a romos házakat városiak kezdték megvásárolni, akiket itt "bebíró"-nak neveznek. Több száz népi műemléket mentettek meg. Feléledt a hagyományos kőműves és nádazó mesterség, új házak épültek régi stílusban. 1979-ben megalakult a Káli Vidék Baráti Köre, későbbi nevén a Káli Medence Környezetvédelmi Társaság. 1986 óta lapot ad ki "Káli Híradó" címen, amelyet a Társaság 250 tagja, valamint a helyi intézmények postán kapnak kézhez. E Társaság és az elhivatott, tettrekészséggel megáldott emberek áldozatos munkája révén a Balaton-felvidék települései napról-napra újulnak meg, szépülnek és egyre élhetőbbé válnak, szembe úszva a magyar vidéket egyre inkább általánosan jellemző árral, amely az elnéptelenedést, a kiüresedést és a fokozatos pusztulást hozza magával.
