A Sonntagskind

Dr. Mőcsényi Mihály (1919-2017) professzor emeritus, a tájépítészek doyenje 2017 szeptember 14-én örökre eltávozott körünkből. Balatongyörökön, a saját maga által teremtett világban, a kőbányából átalakított villájában hunyta le a szemét. Az iskolaalapító mestert az egész tájépítész közösség gyászolja. Bardóczi Sándor nekrológja.

Ezt a nevet - Sonntagskind - ő maga ragasztotta magára. Abból a németajkú frank közösségből, ahonnan ő jött, így cimkézték fel tréfásan, pozitív váteszi jóslatként azt a gyereket, aki vasárnap jött a világra. 1919 november 9-e vasárnap volt. Sonntagskind-nek lenni azonban nem csak naptár kérdése és ezt a professzor hosszú, küzdelmes, de mindig boldogságra törekvő, életigenlő életútjával bizonyította. Átélte szinte a teljes 20. századot és a sártekének ebben a szegletében ez - jó tudjuk - koránt sem volt egy felhőtlen menetelés. Érdekes módszert fejlesztett ki a túlélésre: ha nem sütött a nap, akkor ő sugározta a meleget és a fényt. A Sonntagskindséghez ez is hozzátartozik - mondaná ő, miután valahonnan elindulva a barokk szökőkút háromszintes felépítésének funkcionális hátterétől áttértünk a hazai lófajták megvitásán át a háromnyomásos földművelés jelentőségét taglaló középkori módszerek tájalakító tevékenységének kielemzésére, majd a kaszálás jelentőségének és technikáinak mélyreható elemzésére, de közbevetőleg elidőztünk kicsit az épületek dilatációs problémáinál és hazai korai modern építészet kertépítészetre gyakorolt hatásánál.

Ugye jár a pikkoló sör, professzor úr? Vagy legalább az a huncutul égő szempár és a tréfásan fenyegető kéz, ami akárhogyan is, de a legnagyobb, szeretettel vegyes dícséret tudott lenni. Akkor ott nekünk a tanteremben és később is, amikor éppen az élet összefújt bennünket a szakmai, baráti (és így együtt: családi) összejövetelekkor. Mert olyanok voltunk mi, végzett és végzős tájépítészek, mint egy óriási család, akik áhitattal ültük körbe az ilyen alkalmakkor választott nagyapánkat, hogy meséljen még, ahogyan csak ő tudott mesélni. A meséi nem lineárisak voltak soha. Hektikusan ide-oda ugrabugráló szellemi kalandok. Rendezővágányok, ahogyan ő mondta. Ha elindultunk az egyiken, soha sem tudtuk, mikor váltunk majd át egy másikra, visszatérünk-e ide vagy megállunk-e egy pillanatra, hogy a fraktáloknál is részletesebb mélységeibe lássunk bele az adott problémának, esetleg gyorsvonat sebességgel suhanjunk át egyik kontinensről a másikra, egyik korszakból a másikba. Én nem Einsteintől bizonyosodtam meg róla, hogy létezik a tér-idő kontinuum, hanem abból, ahogyan Mőcsényi professzor (utóbb szigorúan csak Miska, bár ezt sosem tudtam megszokni) gondolatrengetege működött. Elveszni a vágányok között végtelenül könnyű volt, visszatalálni szinte lehetetlen. Aki visszatalált, annak járt a virtuális pikoló sör (lányoknál a tortaszelet, csak így régimódi gavallérosan) és ezeket a virtuális krediteket lehetett aztán év végén jegyre konvertálni. Ez a szellemi séta olyan megterhelő volt, mintha lefutottunk volna egy maratont. És nem kalandozhattál el, mert vele kellett részt venned a kalandban. Ő ugyanis nem pusztán beszélt, legalább felerészben kérdezett. Komolyakat, amelyekre komoly válaszokat várt. Az ő óráin ki volt zárva a frontális oktatás. Félkörben ültünk és beszélgettünk, s ő is tanult e beszélgetésből, nem csak mi. Vagy kivezényelt bennünket az arborétumba és megmutatta, megszagoltatta, megkóstoltatta, megtapintatta. Rányitotta a szemünket a világra, az észre sem vett részletekre, a szépségre. Egy olyan világot rajzolt meg, ahol az egymástól távol álló pontok összeköthetők, függésben állnak egymástól, logikus ok-okozati kapcsolatuk van és nekünk látnunk kellett az egészet akkor is, ha csak 12 lépésből lehetett mattot adni. Arra kondícionált bennünket, hogy 60-70 év tanulás után talán lehet belőlünk jó tájépítész. Persze, ha elég alázatosak vagyunk. Hiszen a tájat ember és természet közösen teremti, de ez a teremtés csak akkor maradhat egyensúlyban, ha figyelünk arra, amit a természet szeretne nekünk elmondani. Amúgy nem leszünk mások, csak szakemberek. Az pedig a tájaink tartamos fennmaradása, fejlődése, rekultivációja szempontjából édeskevés. Megengedhetetlen hanyagság.

Hát ezt a csomagot kaptuk tőle. Személyre szabottan pedig életprogramokat. Nem tudom, hogyan csinálta, de ahogy kiismerte egy-egy tanítványát valahogyan el tudott neki személyesen ejteni egy-egy olyan félmondatot, amitől az alany sok esetben megtalálta a saját életcélját. Azt, hogy tulajdonképpen mi dolga van neki a világban. Az aha élményt. Talán ebben rejlett az integráló személyiségének a titka. A belső derű mély figyelemmel párosult. Még diák voltam, mikor egy szakmai konferencián a nézői padsorokban, karba tett kézzel, leszegett fejjel láttam őt ülni órákon át. Többen hittük, hogy elaludt. Diáktársam apja, maga is régi Mőcsényi tanítvány csak mosolygott ezen a felvetésen. Majd meglátjátok - mondta. És jött hamarosan az előadói katedráról a neki szánt gesztus, hogy mi erről a véleménye. Energikusan pattant fel, és egy olyan fél órás szónoklatot vágott ki, sűrűn visszautalva az elhangzottakra, hogy mindenki elfelejtette becsukni a száját.

Állandóan tréningelte magát szellemileg és testileg is. Túl volt a hetvenen, amikor elkezdett számítógépet használni, de neki azonnal úgy kellett tudnia kezelni gépet, hogy az Eszterházáról íródó könyve CD-n is megjelenjen, sűrűn tűzdelt hipertextes hivatkozásokkal, hogy úgy lehessen kalandozni a szövegben a keresztbe-kasul történő kereszthivatkozásokkal, ahogy azok a rendezővágányok működtek a fejében. Fixa ideája volt egészen idős koráig, hogy neki naponta függeszkedve fel kell másznia egy kötélen. Addig csinálta, míg a kötél már megadta magát és elszakadt az egyik fára mászása alkalmával. Lepottyant és eltört a lába. Meg alatta a betonlap. Azt hittük örökké élni fog. Nem csak hittük, nagyjából biztosak voltunk benne. Elpusztíthatatlannak tűnt, nem fogott rajta még a rák sem. Megpróbálta, de visszapattant róla. 80 éves lehetett, mikor először kezdett rá panaszkodni, hogy kezdenek romlani a fogai. Addig megvolt neki mind. Mesterem, Dr. Rácz Tamás, aki előrement az égi tájakra, hogy előkészítse neki a kényelmes terepet a saját romló fogaival küszködve csodálta ezt a vitalitást. “Kulák bivaly gének” - mondta neki mindig viccesen, s már nevetve tervezgették közösen, hogyan kéne e különleges génszekvenciákat megőrizni az utókornak. Mőcsényi szerint ezt leginkább és legbiztosabban sok gyerekkel és unokával lehet. Ezekhez soha nem felejtett el hamiskásan mosolyogni.

Ez volt a másik titka. Meg tudta magában őrizni a gyereket. A “Homo ludens”, a játékos ember volt az ideája. Szerette magát fiatalokkal körülvenni, ő is fiatalodott tőle. Remek cinkostárs volt, mindig készen arra, hogy része legyen a diákcsínyeknek. Amikor rávettem évekkel ezelőtt, hogy írjon le egy-egy témakörben magáról visszaemlékezéseket (ezekből lett a Mőcsényi esszék sorozat az Építészfórumon), a Feneketlen-tó történetére is sor került. Kértem ásson elő régi fotókat a parkról. A nála mindig állandó organizált káoszban kotorva sokáig, egyszer csak rábukkantunk a park keletkezésének korabeli képeire. Készült egy olyan is, amin a parkkal együtt félig maga is látszik. A kép rekonstruálására kértem. Lábműtéte volt nemrég, lábadozott még belőle, tél volt, merő jég minden. Természetesen lejött velem a Feneketlen-tóhoz, megkerestük a helyet és a pózt és megcsináltuk a fotót.

Könnyedén vette az életet. És imádott élni. A györöki nyaraló a bányafalra felkenve kültéri meredek lépcsőkarok labirintusa. Sehol egy korlát nem található. Elcsúfítaná. Az unokái ezeken a lépcsőkön nőttek fel. A néhol több méter mély támfalas meredélyek láttán sokat kérdeztük tőle: nem félti-e őket, hogy leesnek. A gyerek nem bolond, csak kisebb nálunk - mondta. Megtanulja félni a mélységet. Korlátokkal csak a korlátait szaporítjuk, a tapasztalait nem. Ilyen bölcseket tudott mondani. Mint a kötéllel kapcsolatos filozófiája is, amelyet az Év Tájépítésze Díj mottójának választottunk. Eredetiben Csisztu Zsuzsának mondta a vele készült portréfilmben, még 75 évesen. Miután lejött függeszkedve egy kötélről.

“Születésünkkor különböző hosszúságú mászókötelet kapunk. Nagyon eltérő készségekkel a megmászásukhoz. Az a dolgunk életünk során, hogy ki-ki felmásszon a maga kötelére. Sokszor! Azért kell többek között lejönnünk, mert a földdel kapcsolatban kell maradnunk. Ha Antheuszt el lehet szakítani Geától, a Föld Istenanyjától, akkor elpusztítható. Nem lehet elszakadni! Mindig-mindig vissza kell térni Geához, a Föld Istenanyjához, és onnan meríteni újra és újra erőt a mászáshoz.”

Ő bizony ezt tette. De ez a hosszú kötél most végleg elszakadt. S nem csak egy láb törött el, meg a beton lap. A halhatatlan professzor már nem szorul a testi edzésre. Máshogyan lesz belőle halhatatlan. A gyerekei, unokái, dédunokái és az ő nagy családja, az általa felnevelt tájépítész generációk útján. Akiknek szakmát, életcélt, távlatokat adott a kezébe. Mi, a tanítványai mindannyian életben fogjuk őt tartani. Antheusz nem szakadhat el Geától. Ezt ígérjük neked, drága tanár úr. S talán egyszer majd lesz belőlünk tájépítész is. Ha elég alázatosak leszünk hozzá.