A szociális városrehabilitációs modellkísérlet eddigi tapasztalatai
Szemerey Samu beszámolója a március 1-jei Városházi Beszélgetésekről
Egy év telt el azóta, hogy a Fővárosi Közgyűlés megszavazta és útjára indította a Szociális Rehabilitációs Modellprogramot. A program keretében négy év alatt 1,8 milliárd forintnyi összeget költhetnek a kerületek olyan városrehabilitációs projektekre, amik az építészeti beavatkozásokon, helyreállításokon túl előtérbe helyezik a közösségek létrehozását, fenntartását és a leszakadó területek társadalmi felzárkóztatását.
A szociális városrehabilitáció fogalma nem határozza meg pontosan annak tartalmát, ami a három modellprojekten látszott is – a józsefvárosi Magdolna negyed, a kőbányai Bihari úti telep és a ferencvárosi Dzsumbuj rehabilitációs programjai között alig található hasonlóság. A támogatási összegből pályázati úton lehetett részesülni; a három projekt közül kettőt már elfogadott a bizottság, a ferencvárosi rehabilitációs program tartalmával kapcsolatban azonban jelenleg is vita folyik, így annak támogatásáról a közeljövőben döntenek.
Ikvai-Szabó Imre bevezetője után Alföldi György, a Rév8 Zrt. vezérigazgatója vázolta fel a Magdolna-negyed tavaly beindult programjának első évét. Mivel a program tizenöt éves távlattal számol, egy év után szinte lehetetlen kiértékelhető eredményeket felmutatni, az viszont kétségtelenül hatalmas lépés, hogy a Főváros a program mellé állt, 12000 embernek lehetőséget teremtve ezzel arra, hogy újragondolja saját életét a lakóhelyén. A tavaly október közepén hivatalosan is beindult rehabilitáció nem műszaki beavatkozásként definiálja saját magát, hanem célokat határoz meg és ehhez programokat rendelt. Mint Alföldi elmondta, ezt a felfogást nem csak a lakosságnak, hanem a részt vevő és adott esetben kezdeményező önkormányzatoknak és intézményeknek is tanulni kell még.
A hármas célhoz – társadalmi célok, gazdasági célok és környezeti célok – több pontra bontható alprogramok tartoznak. Az épületfelújítási alprogram a felújítás teljes folyamatába be kívánja vonni a lakókat, sőt, kifejezetten olyan, önkormányzati tulajdonú bérházakkal dolgozik, akik kezdeményezik az együttműködést. Az egyedi kooperációs stratégia kialakítása házanként változó programcsomagokat eredményez, amikben a felújításon túl a munkával vagy másként résztvevő közösségek kompenzációja és képviseleti rendjének kialakítása is szerepel. A közösségfejlesztési alprogram szorosan kapcsolódik a Mátyás tér felújítási projektjéhez (szintén a lakosság bevonásával) és az ottani közösségi ház építési programpontjához – ez utóbbi már idén tavasszal épülni fog. Alapvető szempont a civil kezdeményezések integrációja, hogy intézményi függőség kialakítása helyett a helyi kötődés, a közösségi hálózatok és érdekképviselet megerősödése mehessen végbe – az oktatási és prevenciós alprogramok is nagyban támaszkodnak a helyi meglévő és megteremthető társadalmi tőkére.
Alföldi György hangsúlyozta, hogy az általuk megteremtett program nyitott, aminek során ők is folyamatosan tanulnak. A kompetenciák – politikai, ingatlankezelés, döntés, felelős műszaki vezetés – átruházása a Rév8-ra folyamatban van, a magántőke bevonása a finanszírozásba a munkák léptékének megfelelő közbeszerzéssel történik.
A Ferencvárosban található Dzsumbuj gyakorlatilag 1937-es építése óta hírhedten az egyik legszörnyűbb, mára teljesen gettóvá alakult lakóterülete Budapestnek. Paál Kálmán alpolgármester elmondása szerint a régóta sikeres ferencvárosi rehabilitáció tapasztalatából kiindulva döntött úgy az önkormányzat, hogy a kezelhetetlennek és fenntarthatatlannak minősített telepet le kell bontani. A hatalmas összegeket felemésztő Dzsumbuj egyébként korántsem építészete miatt, sokkal inkább zárványszerű elhelyezkedésénél és mély, strukturális szegénységben élő lakóinál fogva került ilyen helyzetbe. A három házban 220 család él, akikben Kecskés Éva meghatározása szerint mára kifejezett 'dzsumbujista' tudat alakult ki.
Tornai István európai integrációs tanácsnok vázolta fel a helyzetértékelés és a szociális program menetét – meghatározásuk szerint szétválasztották a rehabilitációt (ez esetben: a bontást – nem véletlen, hogy a programot eddig nem fogadta el a Főváros) és a társadalmi programot. Elképzeléseik szerint 400 millió forintnyi kezdőösszeggel, és évi 2-300 millió forintnyi ráfordítással hat-hét év alatt tudják majd felszámolni a telepet. Az évek óta működő Dzsumbuj Help csoport szociális munkásaira támaszkodva felméréseket készítettek a bent lakó családokról és egyénekről, ami alapján egy intenzív felkészítő programot dolgoztak ki az egyes családok gondozására és felkészítésére a társadalomba való visszailleszkedésre. A programiroda tevékenységén belül szétválasztották a szolgáltatói-intézményi keretek megteremtését (projektvezetők) és a családokkal való kapcsolattartást (mentorok), így reményeik szerint hatékonyan tudják a családok egyéni kompetenciaszintjeit felfejleszteni a kívánt, fenntartható szintre. A hozzávetőlegesen egy éves felkészítő program után történne meg a családok elköltöztetése az önkormányzat által vásárolt bérlakásokba – fontos a gettó szétrobbantása is – amihez foglalkoztatási és utánkövetési program is kapcsolódik.
A kérdésre, hogy ti. milyen rehabilitáció az, aminek a tárgyát lebontják (szanálás?), Tormai szerint a válasz az itt élők mobilitásának megteremtésében van. A családok megerősítése és beilleszkedésük támogatása a program része, a projekt egyébként egy ipari terület akut problémájának rehabilitációjaként értelmezhető.
A harmadik modellkísérlet Kőbánya egy építészetileg a Dzsumbujjal szinte azonos telepén zajlik a Bihari úton. Az itt álló egy épület programjában Merker Viktor elmondása szerint az önkormányzat saját tulajdonosi felelősségét értelmezte: kimondta ugyanis, hogy nem teljes komfortfokozatú lakásokra szükség van, ezért ezek megtartását kell biztosítani, és olyan szintre hozni, ami a megfelelő színvonalú további működésüket biztosítja. A döntés tehát lakásgazdálkodási kérdés, kiegészítő szociális eszközökkel. A program megalkotását komplex rehabilitációs tanulmány előzte meg – ez alapján születtek meg a felújítási tervek, a kiviteli tervek körüli megállapodás megszületésével pedig hamarosan beindulhat az átépítés.
A tudatosan vállalt irányelv – azaz, hogy ilyen lakásokra szükség van – mellett a cél a minimális komfortosítás, illetve ahol lehetőség van, ott két lakás, vagy inkább helyiség összevonásával kétszobás lakások kialakítása (több típusban). Ezeken felül a szociális kiegészítő programban igyekeznek kezelni a hátralékok növekedésének megakadályozását (kártyás villanyóra-rendszer) és újragondolni a szegénységben élők speciális lakáshasználatának igényeit (pl. közösségi mosás lehetőségének megteremtése). Ez a kerületi családsegítő tevékenységébe integrálva folyik, aminek keretében helyi irodát is létesítenek a telepen közösségfejlesztési, egészségügyi és munkahelyteremtési program házon belüli megteremtésére.
Kérdésként merült fel az állami szerepvállalás szükségessége – a kerület ugyanis, megakadályozandó a dzsentrifikációt, nem akarja megemelni a lakbéreket a felújítás végeztével. A program egyébként is lakva, folyamatosan zajlik le, így élni akarnak a közösségi munka kohézióteremtő erejével is. Kérdés az is, hogy a lakáskörülmények jelentős javulásával előálló közegészségügyi megtakarítások átcsoportosításán keresztül például megszólítható-e az állam.
A prezentációkat követő vitában szó került a lakásfoglalásokról és azok megakadályozásáról – Paál Kálmán határozottan kiállt amellett, hogy ez törvénysértő tevékenység, amit csak intézményi összefogással lehet megszüntetni, illetve megoldani, a háttérben levő gazdasági kényszerek felszámolásával. Erre való a szociális program – ugyanakkor ez is kiderült, hogy nincsenek valós tapasztalatok a családfelzárkóztatással kapcsolatban, más programok hatékonysága alapján az önkormányzat kétharmados sikert vár.
Alföldi György hangsúlyozta, hogy a szörnyű társadalmi tapasztalatok fényében az egyedüli lépés, amit egy hivatal, egy önkormányzat megtehet, az a tanácsadás, a prevenció és a példamutatás. Mindenkinek, az önkormányzatnak is meg kell tanulni, hogy nem hatalomgyakorlásról, hanem közszolgálatról van szó. A bizalmi kapcsolatok kiépülését követheti csak az együttműködés – egy olyan társadalomban, ami már képes megismerni önmagát.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindhárom kísérlet számos kockázatot rejt, és hogy az egymásnak szinte ellentmondó programok sok közvetlen tanulsággal egyelőre nem szolgálnak. Ugyanakkor viszont egyértelmű, hogy az emberi környezet rehabilitációjának programját sokrétűvé kell tenni és ehhez új nyelvet kell megtanulni. Miután a jelenlegi kétszintű önkormányzati rendszer teljes csődöt mondott a városrehabilitációs együttműködésben (is), ezek a programok talán kiutat tudnak mutatni a jelen idő káoszából.
Szemerey Samu
