A szocialista korszak ipari öröksége – értékek és hasznosítás

Németh Györgyi az ICOMOS TICCIH és Dobai János BME Ipari- és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék szervezésében megrendezett konferencia középpontjában a szocialista korszak kényszeriparosításának építészeti emlékei voltak. Zöldi Anna összefoglalója a konferenciáról.

Pihen a gyár, pihen a gép…

Serceg a tollhegy és kopog a csákány,
egy percnyi szünet nincs a pesti gyárnál.
Termelni termelni, nincs ennél fontosabb!
Hideg vagy meleg, a gyárnak mindegy,
magához láncol és dolgoztat minket!
De este ha a gong üt a kapuja nyílik máááár:

Mert munka után, estefelé vár valaki reám, s a szívem övé.
Őérte dolgozom sok hosszú nappalon át -dubiduááá.

Pihen a gyár, pihen a gép,

nem kattog a szíve ha jön a sötét.
De mert az én szívem mégsincsen vasból, én megyek feléd.

• dalolja felszabadultan a Budapest Bár.¹ Az eredeti nóta talán kevesebb spontán örömmel íródott, pedig a szocialista ipari termelés hőskorában maga Karády Katalin zengte átéléssel.² Dokumentum-értékű mind a szöveg, mind a videóhoz mellékelt képek – beszédes emléket állít annak a kornak, amely ha tetszik, ha nem, kitörölhetetlen részévé vált közös múltunknak – akkor is, ha sokan, sokféleképpen igyekeznek utólag megsemmisíteni nem csak szellemi, de fizikai kereteit is. Például eladják, kiürítik, noch da zu a földdel teszik egyelővé – és korántsem csak elvi okokból. Ennek az ambivalens érzésekkel övezett korszaknak, jelesül a szocialista korszak ipari építészeti hagyatékának eredt a nyomába az ICOMOS (International Council of Monuments and Sites) és a TICCIH (The International Committee for the Conservation of the Industrial Heritage) közös hazai bizottságaként működő Ipari Örökség Szakbizottság által szervezett egy napos rendezvény, amelynek a BME adott otthont.

Habár világszerte probléma a gazdasági élet átstrukturálódása következtében használaton kívül kerülő ipartelepek sorsa, a volt szocialista blokk országaiban a nehézségek hatványozódnak. Nem csak a hatalmas, gyorsan amortizálódó épületállomány új, működőképes és hosszútávon fenntartható funkciójának megtalálása, illetve a felújítás - átalakítás anyagi fedezetének előteremtése okoz gondot, hanem annak a társadalmi rosszkedvnek a legyőzése is, ami a szocialista ipar fogalmához kötődik. Illetve még ez sem igaz teljesen – éppen a személyes múlt közelségéből adódó ambivalencia az, ami a korrekt és elfogulatlan hozzáállást gátolja. A szocialista korszak ipari öröksége – értékek és hasznosítás című konferencia legfőbb erénye talán épp abban mutatkozott meg, hogy a látszólag építészeti problémát tágabb kontextusban vette vizsgálat alá. Az egymást követő, a témát egyre szűkebb körökben közelítő előadások sora egyértelművé tette, hogy a megőrzés, az esetleges építészeti értékek megmentésének kulcsa nem elsősorban a pénz – bár az is fájón hiányzik – hanem részben a szemléletformálás, részben a jelenkori társadalom életében betöltött hasznos eszmei érték megteremtése.

A funkciójukat vesztett, anyagi értelemben lomnak számító tégla, vasbeton, acélhalmazok pillanatnyilag nem értékesek az átlag állampolgár szemében, és ez korántsem a társadalom hibája. Funkciójuk valóban nincs, a közízlés szépnek sem találja őket – szemben a háború előtti ipari építészet egyes darabjaival, amelyek formavilága ma már vonzónak számít – és a közgondolkodás sem tud elvonatkoztatni a szocialista szellem vasútjától, amelyen az aktív társadalomnak legalább a fele még személyesen utazhatott. A bezárt gyárakhoz nosztalgikus érzések és negatív tartalmak egyaránt kötődnek, ugyanúgy, ahogy valószínűleg ezek építéséhez és tervezéséhez is. A helyzetet súlyosbítja, hogy a háború utáni korszak építészetének egésze is teljesen eltérő megítélés alá esik a szakma és a mégoly művelt laikusok szemében is – utóbbi a legjobb indulattal sem tud lélekben őszintén azonosulni vele. Ékes példája ennek, hogy a belvárosba tervezett Zeppelin esetében senkinek nem fájt a szíve a Chemolimpex székházért, a nép a közepes építészeti kvalitású múlt század lerombolása ellen tiltakozott. Ez azonban nem csak a szocialista korszak építészetéhez tapadó ideológiák következménye, hanem elsősorban formai elutasítás, amit a szakmának tudomásul kell vennie és kezelnie kellene.

A konferencia módszeresen hántotta le a héjakat, hogy a komplex kérdéskör magváig hatoljon. A továbbiakban a teljesség igénye nélkül idézek néhány gondolatot, amelyek a hallgatóságot segítették abban, hogy sztereotípiáktól mentes, árnyalt képet kapjon a szocialista ipari örökség hasznosításának lehetőségeiről.

Építészek számára sok tanulságos háttér-információval szolgáltak az első, történettudományi szekció előadásai. Szász Zoltán történész (MTA BTK Történettudományi Intézet) a hazai ipar kialakulásának kiegyezés utáni körülményeire koncentrált, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalmi háttér és a közgondolkodás mindig is meghatározó volt az ipar és a hozzá kapcsolódó infrastruktúra megítélésében. Az ipar, mint az önálló nemzeti identitás záloga kezdettől hangsúlyos szerepet kapott, bár a vállalkozó szellemet, a profitot egyes mérvadó gondolkodók a magyar lélektől idegennek ítélték, és ezzel eleve torzították az iparosodás megítélését. Magyarországon az iparosodás nem a középbirtokos réteg profilváltása következtében, hanem részben nagybirtokosok, részben külföldi gyárosok, részben a kereskedelmi tőke részvételével zajlott, és ennek következtében a máig hiányolt középosztály sem vált a nyugatihoz hasonlóan erőssé. Trianon a hazai ipart megfosztotta nyersanyagaitól, új alapokon kellett azt felépíteni, és ennek eredménye folytatódott a háború utáni szocialista iparban is, amely 1914-től 1970-ig gyakorlatilag ugyanakkora (tehát nem növekvő) elmaradást mutatott pl Ausztria mögött. Az iparban dolgozók az idők folyamán erős identitással rendelkező társadalmi réteget alkottak, a „társadalom olvasztótégelye„ kifejezés nem puszta közhely - ez az identitástudat az ipar és az ezt kiszolgáló építészet rangját fokozatosan emelte. Szász Zoltán előadása felhívta a figyelmet arra, hogy ha ismét tartalommal akarjuk megtölteni az ipari építészet feleslegessé vált infrastruktúráját, új identitást kell számukra találnunk.

Germuska Pál történész (Hadtörténeti Intézet és Múzeum) arról adott számot, hogy a hajdani szocialista iparvárosok és ipari üzemek sorsa hogyan alakult a rendszerváltás után, és mit kezdenek ma az olykor kéretlen hagyatékkal. Előadása egyrészt figyelmeztetett arra, hogy a fejlesztési lehetőségek tekintetében iparágak szerint nagy különbség adódnak, illetve, hogy pillanatnyilag azok a projektek a legsikeresebbek, ahol helytörténeti illetve ipartörténeti kiállításokkal biztosítják az ipartelepek, vagy egyes épületek túlélését. Míg a vegyipar épületei ma is jórészt magántulajdonban vannak, addig a kohászat esetében a privatizáció már felemás eredménnyel, rossz állami stratégiával valósult meg, a bányászat rekultiválásr aváró infrastruktúrája pedig szinte kizárólag állami kezelésben van. A hagyományos városközponttal nem rendelkező szocialista városok életében az ipartelepek jelentős társadalomformáló tényezőként szerepeltek, aminek mai napig él az emléke. Ez a nosztalgikus hozzáállás például a hajdani szocialista iparvárosokban általánosan jellemző, bár az érintettek maguk is kínosnak érzik ennek nyilvános hangoztatását, és a közgondolkodás sem támogatja a szocialista ipar ilyen megítélést. Ennek ellenére mégis ez a nosztalgia biztosítja a működést, ahol ez nincs, vagy ahol az ipari épület magántulajdonban, sokszor több tulajdonos kezén működik, ott gyakorlatilag sorsa ellenőrizhetetlenül ki van szolgáltatva a piac igényeinek.

Azonban a nosztalgia is kevés, a külföldi példák azt mutatják, hogy komplexebb szemlélettel, társadalmilag hasznos, a lakosság valós igényeit hosszú távon kielégítő funkciókkal kell ezeket a területeket visszakapcsolni a városok vérkeringésébe. Jó példaként Germuska Pál, az Ózdon épülő digitális élményközpontot, vagy a tatabányai ipari skanzent említette, ahol a hajdani gyár kulturális kínálatával a mai kultúra részévé kíván válni.

Németh Györgyi történész a volt szocialista országokból hozott példákat, Balogh Róbert történész pedig Indiát állította Magyarországgal párhuzamba. A példák alapvetően turisztikai hasznosítást mutattak, amely ugyan segítség ahhoz, hogy az épületállomány átmenetileg elkerülje a pusztulást, de hosszú távon nem teremt új, társadalmilag támogatott funkciót ezeknek a hatalmas romoknak. Kis túlzással a középkori várak példája juthat az eszünkbe, amelyek szintén a nosztalgikus múltidézés emblematikus ikonjai, de gondolhatunk a Forster központ által támogatott kastély-program nehézségeire is.

A műemlékvédelem tudatában van annak, hogy az ipari örökség megőrzése sürgető feladat, ezt mutatták az időrendben utolsó, megőrzés-hasznosítás témáját körüljáró szekció előadásai, és az a tény, hogy e szekció elnöke, valamint az egész konferencia védnöke Győr Attila, a Forster központ jelenlegi főosztályvezetője, leendő tudományos elnök-helyettese volt. Az ő elmondása szerint a kastélyprogramon kívül az ipari örökség is az újjászerveződő központ fókusz-témái közé tartozik.

Prakfalvi Endre művészettörténész, a Forster központ munkatársa a Csepeli Papírgyár épületeit mutatta be, felhívva a figyelmet arra, hogy sokszor léptékükben és építészeti kialakításukban nagyon eltérő épületekből álló együtteseknek kellene közösen működtethető új funkciót találni, és ez nem könnyű feladat - csak integrált és kreatív, nyitott szemlélettel lehetséges az építészeti értékek műemléki szempontokat figyelembe vevő megmentése.

Erre a kreatív megközelítésre adott példát Fonyódi Mariann építész, aki a BME Urbanisztikai Tanszéke által Miskolcon vezetett workshopok munkáját mutatta be. Elmondása szerint az amúgy támogató városvezetés előzetesen két tabu-témát jelölt meg: a cigány-kérdést, és a Diósgyőri Acélművek helyzetét – vagyis a város két legégetőbb gondját. Természetesen ez a két faktor urbanisztikai szemszögből megkerülhetetlennek bizonyult, és a DAM esetében alapos feltáró vizsgálat tárgya lett. Fonyódi Mariann szerint egy működésen kívüli ipartelep hasznosításban kulcskérdés a földrajzi lokáció – ebből a szempontból Miskolc helyzete kedvező, mert a vasgyár és a hozzá tartozó kolónia köztes helyzetben fekszik Diósgyőr és a tradicionális városközpont között, és a meglévő iparvágányok segítségével könnyen bekapcsolható a forgalomba. Miskolc identitásához a rock-, illetve underground kultúra erősen kötődik, ez olyan potenciált jelent, amit a vasgyár újrahasznosítása során könnyen ki lehetne használni. Ennek feltétele, hogy a városlakók tudatában ezt az identitást már most erősítsék, rendezvényekkel, és az ipartelepen már jelenleg is működő underground műhelyek megismertetésével propagálják – erre lehetőséget ad, hogy Miskolc egyetemváros. Ez a szemlélet azonban nem feltétlenül talál a potenciális választók körében nyilvánvaló támogatásra, kellene a döntéshozók aktív beavatkozása – nem biztos, hogy csak a Diósgyőri Vár visszaépítésével és lovagi tornákkal lehet Miskolc presztízsét és identitástudatát növelni. A szocialista örökség azonban „nehéz” örökség, és nem csak ipari szempontból. Az arculatváltás azonban éppoly megkerülhetetlen, mint a város közepén álló vasgyár.

Mészáros Ábel a Főváros lehetőségeit vette számba a védelem terén, és azt a meglepő adatot közölte, hogy Budapesten a helyi védelem alatt álló épületek közül csak 6 db épült 1945 után, és ebből egy ipari emlék: a soroksári Péteri majorban álló víztorony, amelyben lakás található. Ha nem félreértés, akkor riasztó adat, különösen összevetve az előzőekben Németh Györgyi által idézett adatokkal: a 2000 után országosan védelem alá került 118 ipari épület közül 6 származik a szocializmus idejéből. Az 1945 utáni ipari örökség hivatalos védelmét Mészáros Ábel megállapítása szerint gátolja, hogy az ezekről szóló információ nincs tudományosan feldolgozva, rendszerezve, leginkább esettanulmányok találhatóak az 1945 és 1956 közötti időszakból. Pedig a tervezésben résztvevők közül számosan még közöttünk vannak, a kortársak pedig beszámoltak az építkezésekről a sajtóban és kiadványok formájában – ezek feldolgozása sürgető feladat lenne.

A konferencia gerincét adó építészeti szekció előadásaival erre a felvetésre reflektált, megelőzve Mészáros Ábel záró előadásának gondolatait. A Dobai János építész, tanszékvezető (BME Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék) elnökletével zajló előadások a tudományos kutatás és megőrzés lehetőségeiről adtak számot. Haba Péter átfogó rendszerbe foglalta a 45 utáni ipari építészet szerkezeti útkeresésének állomásait, és a produktumok jellegzetességeit. Az általa vázolt keresztmetszet jól illusztrálta, hogy abban a korban, amikor az ipar valódi társadalomformáló erőként volt jelen, hogyan alakították az igények és lehetőségek az építészeti formálást, és ez hogyan terelte a prosperáló ágazat elvárásainak megfelelni akaró építészetet az egyre progresszívebb szerkezetek és típustervezés irányába. Előadása példát adott arra, hogy a korszak építészetében bőven akad kutatásra érdemes összefüggés.

Dobai János az Iparterv archívumának gazdag tartalmáról nyújtott keresztmetszetet, felvázolva az elkötelezett vezetők (Szendrői Jenő és Lux László) által létrehozott műszaki osztály mai értelemben véve is példamutató PR tevékenységét. Az általuk kibocsátott 564 kiadványon felül saját fotótár, grafikai és modellező műhely segítette a tudás megosztását. A fotóarchívum 21650 db digitalizált képet őriz, ezek között épületfotók, makettfotók és grafikák is szerepelnek. Az ipari Építészeti Szemle 1951-től 30 füzetet jelentetett meg, amelyben konkrét épületek terveit és ismeretlen technológiákra vonatkozó leírásokat egyaránt közzétett, ezzel hatalmas tudástárat hozva létre az ipari épültettervezés terén. Ezek az anyagok kutathatóak, a lehetőség tehát nyitva áll a tudományos feldolgozás előtt.

A konferenciának szomorú aktualitást ad a Ganz gyár Margit körúti épületeinek bontása, amit én személyesen reggeltől estig hallgatok, illetve az erkélyünkről naponta ellenőrizhetek, lévén, hogy szemben lakom. Ez nem csak állandó port és a megnyitott szélcsatorna áldásainak élvezetét jelenti – habár a szél valóban felerősödött, annyira, hogy a házunk most elkeseredetten pályázik nyílászáró-cserére. A szél tehát fúj, csak azt nem tudjuk, honnan. Mivel fél évszázadot sikerült e helyen töltenem, pontosan tisztában vagyok az egész projekt értelmetlenségével, a szocialista építészet borzalmas mementójaként aposztrofált - holott bármilyen értelmes közcélra Buda szívében kis ráfordítással átalakítható, minisztériumi épület bontásától a főútvonal mellé álmodott park kialakításáig bezárólag. A minisztérium bontását sem városképi sem egyéb okok nem indokolták, folytatta a zárt beépítést, és jótékonyan lezárta a forgalomtól a mögötte húzódó Millenárist. A forgalom mellé telepített park gondolata abszurd, ez például az erkélyről kiválóan megfigyelhető. A nagy csinnadrattával lefolytatott és kiállított építészeti pályázat mindent résztvevője legalább a gyárépületek minimum részbeni megtartását javasolta. Örültünk és örült a nép, ahogy ezt a környéken tett sétáim alkalmával tapasztalhattam. Még a Moszkva térhez szokott fülnek gyanúsan csengő Széllkapu elnevezést is magasztalták, és várták lelkesen a folytatást – a beígért parkot. Helyette parkoló létesült, az akkor még meglévő gyárépület falán megjelenő választási molinóval: Itt park lesz, ahogy megígértük. Ígéret szép szó, és a döntéshozók ezt annyira komolyan vették, hogy kis idő múltán a gyárépületet is eltüntették ennek útjából. A terület hasznosításával kapcsolatban a molinón kívül három hivatalos információ látott napvilágot. Egy kormányrendelet arról, hogy a telken rendőrség létesítendő - ezt azóta se értjük. Egy mélygarázs építéséről szóló határozat, melynek kapcsán mi lakók, jó előre nyilatkozhattunk arról, h a házunk fala repedésmentes – csak bizakodni tudunk abban, hogy ez így is marad. A harmadik közlemény a Miniszterelnökség Várba költözése kapcsán szól a Nemzeti Táncszínház leköltözéséről a Millenáris területére.

Ami a közvéleményt illeti – és a bontás tényén túl itt kacsolódik a történet az ipari építészet emlékeit megmenteni szándékozó konferencia tanulságaihoz – a minisztérium elbontása után premier plánban feltárulkozó üzemcsarnok látványát kivétel nélkül mindenki csúfnak ítélte és egy csepp könnyet se hullatott érte. Az építész-társadalom feladata és a döntéshozók felelőssége, hogy amennyiben komoly a szándék az ipari emlékek megőrzésére, a köz ártatlan véleményét és szemléletét jó példákkal, építéssel, és ne bontással befolyásolják ennek irányába. A szocialista korszak ipari örökségéről szóló konferencia ennek hasznos állomását jelentette.

Zöldi Anna

Forrás: