„A szűklátókörűséget kell levetkőznünk”

Milyen problémákkal küzd a fenntartható építészet Franciaországban? Mekkora szerepe van a politikának, az építészeknek és a befektetőknek, vagy éppen az oktatásnak a túlélhető jövő kialakításában? A fenntarthatóságon kívül nincs más alternatíva, véli Christian Charignon, a lyoni Tekhnê Architectes & Urbanistes iroda társalapítója, akivel a 15. Környezetvédelmi Hónap alkalmából Bán Dávid beszélgetett a Francia Intézetben. 

Bán Dávid (BD): Bemutatná az irodájukat?

Christian Charignon (CC): Irodánkban, amely 27 éve működik, ma nagyjából 25 ember dolgozik. A cégnek négy partnere van és én vagyok az egyik alapító. A partnerek egy-egy terület vezetéséért felelősek, így egyikünk irányítja az építészeti részleget, másikunk az urbanisztikai projekteket, és persze külön igazgatója van a pénzügyeknek és a kereskedelemnek is. Ha megnézzük az arányokat, azt mondhatjuk, hogy kétharmad részben építészettel és egyharmad részben urbanisztikával foglalkozunk. E mellett a két terület mellett van egy harmadik tevékenységünk is, amellyel szintén kiemelten foglalkozunk ez pedig az ismeretátadás. Számunkra ugyanis már legalább húsz éve egyértelmű, hogy az építészetnek nem az egymással való versengésről, az egymás túllicitálásáról, az egyéni versenyekről kell szólnia, hanem a közös cselekedetekről. Ezt pedig minden erre alkalmas fórumon, előadáson elmondjuk, hogy mindannyiunk DNS-ében ugyanaz a képlet van: a túlélés. Természetesen sok építész van még ma is, akik mondhatjuk, hogy egoista módon még egy-két évtizedig kizárólag csak a saját elképzelésük alapján terveznek, de 20 év múlva már nem lesz kinek mit, mert örülhetünk, ha egyáltalán életben maradunk.

 

BD: Mennyire látja napi szintű munkájában az éghajlatváltozás hatásait?

CC: Sokat tervezek Európán kívüli helyekre, Afrikába, Új-Kaledóniába, Francia Guyanába, számos tengeren túli francia területre és azt kell tapasztalnom, hogy a globális felmelegedés a világ minden táját érinti. Márpedig megdöbbentően nagy gyorsasággal mennek végbe ezek a változások és nem csak a nagyvárosokban. Épp ezért gondolom azt, hogy az ismeretátadás létfontosságú, és ezért foglalkozom én is ezzel amennyit csak lehet. Ezt a munkám és a különböző előadások, felkérések mellett meg tudom tenni a szakmai továbbképzéseken is. Múlt héten két napot beszéltem építészeknek és a jövő héten is két ilyen nap vár rám. De tartottam továbbképzéseket Szenegálban, Marokkóban és több afrikai városban is, mert a kontinensen egyre erősebben lép fel a fenntarthatóságra való törekvés, különösen a COP 22 [az ENSZ éghajlatváltozásokkal foglalkozó kiemelt konferenciasorozata – a szerző megj.] marrakesh-i konferenciája óta. Ezen a marokkói találkozón az összes afrikai ország képviselői részt vettek és sokként érték őket az éghajlatváltozással kapcsolatos információk és prognózisok, azóta pedig óriási mértékben megugrott a fenntartható építészetre való igény a kontinensen. Ez persze nagyon pozitív, de ott lebeg a kérdés, hogy mindezt hogyan valósítsuk meg? Noha dollár milliárdokat küldünk az ilyen fejlesztési programokra, de akkor is tudatában kell lennünk, hogy a nyugati világnak óriási felelősége van a klímaváltozás jelenlegi helyzetének kialakulásában. 1850 óta nagyüzemben termeljük a légtérbe menő széndioxidot, ami azóta is ott van felettünk.  A probléma forrása tehát mi vagyunk. Ezt felismerve pedig muszáj cselekednünk és nekünk kell segítséget nyújtani a fejletlenebb országoknak, hogy meg tudjanak küzdeni ezzel a problémával, méghozzá a megfelelő technológiával, az olyan építészeti és várostervezési megoldásokkal, amelyek már másféle módon közelítenek a kérdéshez. Irodánk számára pedig megalapítása óta fontos, hogy aktív szerepet vállaljunk ebben a feladatban.

 

BD: Mindez hogyan valósul meg a gyakorlatban?

CC: Számunkra nem az a lényeges, hogy hatalmas megrendeléseket nyerjünk el és óriási épületeket építsünk, hanem különböző léptékben dolgozunk egészen a kicsiktől a nagyobbakig, de mindegyik munkánknál lényeges, hogy javítsunk valamit. Azt gondolom, hogy az építészeti kánonnak mindenképpen meg kell újulnia. 15 évvel ezelőtt egy vorarlbergi kirándulás komoly benyomást tett rám és a munkámra. Vorarlberg, Ausztria legnyugatibb, Svájccal határos tartományában ugyanis lezajlott egy kisebbfajta faépítészeti forradalom. Az ottani családokban még ma is nagyon sokan foglalkoznak fával és az építkezésben nagyon jól tudják ötvözni a hagyományos tiroli építészetet a legújabb, a fára épülő technológiákkal. Ezzel nagyon jó energetikai tulajdonságú házakat hoznak létre, amelyek kevésbé veszik igénybe a környezetet és egyben jót tesznek a helyi gazdaságnak is. A helyben fellelhető anyagokat veszi alapul, de közben teljesen újraértelmezi azok helyi használatát. Mert ha megnézzük a nagy felhőkarcolókat világszerte, ugyanolyan tornyokat találunk Dubaiban, New Yorkban vagy Párizsban, közben pedig egyáltalán nem egyformák az azokat körülvevő klimatikus viszonyok. Ennek így semmi értelme. Az építészetben pedig maximálisan figyelembe kell venni a helyi adottságokat: az éghajlatot, az elhelyezkedést, a fényeket és hasonlókat. Mert ha ezt nem tesszük, akkor minden lényegesen drágább lesz számunkra. Ezért az épületeink nagy részének úgy kell működnie, hogy üzemidejük 80 százalékában lényegében semmilyen forrás ne kelljen hozzá. A további 20 százalékban egy kis meleggel vagy levegőmozgással megsegítve hozhatjuk egyensúlyba a működést. Ez az alapgondolat pedig nem újdonság, hiszen őseink is valahogy így éltek.

 

 

BD: Az előadásában rögtön az elején kiemelte, hogy az energetikában, a fenntartható építészetben a legelső és leginkább meghatározó szerepe az építésznek van, aki a házat elhelyezi.

CC: Olivier Sidler, a ma élő legnagyobb francia energetikai mérnök mondta, hogy a tervezés során alapvetően nincs másra szükség csak az építészre, aki jól el tud helyezni egy épületet és megfelelő burkot tud rá építeni. Ezen felül némi elektromos tervezésre van szükség, hogy jól működjenek a házon belüli hálózatok, de semmi egyébre. Éppen ezért ki kell lépnünk az esztétizáló építészetből és  a funkcionalizmus, de azon túl a környezettudatosság felé kell forduljunk. Meg kell találnunk azt a formát, ami a környezet segíti. Lényeges, hogy egyensúlyba tudjuk hozni a világ felépítését, ahol van a bioszféra, abban él az ember és a társadalom, amit kiszolgál a gazdaság. Mert ma épp ellenkezőleg működik mindez: adott a bioszféra, azon belül működik egy gigantikus gazdaság, ami lényegében felzabálja az emberiséget. Ebben pedig elvesztünk. Vissza kell billentenünk az eredeti egyensúlyt és ebben a folyamatban a mi szerepünk a városokban és az építészetben van. Ha megfigyeljük, a legnagyobb károsanyag kibocsájtók nem maguk a városok, hanem a közlekedés. Épp ezért az urbanistáknak nagyon észnél kell lenniük, mert korábban a várostervezés nem szólt másról csak, hogy miként lehet minél több autót átfolyatni az utcákon. Ez pedig ma már nem működik, a várostervezőknek kutya kötelessége a fenntarthatóságot belevinni a munkáikba, mert a városok pillanatokon belül lakhatatlanná, a nyarak elviselhetetlenné válnak.

 

BD: Az önök irodájában mekkora beleszólása van az építésznek a várostervezésbe?

CC: A mi irodánkban ez úgy működik, hogy alapvetően mindenki egyénileg dolgozhat, nincs hierarchikus rendszer kiépítve. Nem piramisszerűen építettük fel az irodát, mert az szerintem embertelen megoldás, horizontálisan megy a munka, mindenki párhuzamosan dolgozik. Persze az én feladatom, hogy mindez dinamikusan működjön, foglalkozom a pályázatokkal, igyekszem átlátni mindenki munkáját, amiért azután mindenki saját maga felelős. Emellett pedig működik az várostervező részlegünk, amelyben az urbanisták mellett dolgoznak földrajzosok, építészek, tájépítészek, kertészmérnökök, hogy közösen modellezzék a nagyobb léptékű, összetett terveket.

BD: Egyértelmű, hogy önök számára első és megkerülhetetlen a fenntartható építkezés, amely – ahogy elmondta – egyedüli megoldás a túlélésre. De Franciaországban mennyire osztják ezt a véleményt a kollégák, a társadalom, vagy maga a politika, a döntéshozók és a jogalkotók?

CC: Nem igazán rózsás a helyzet. Igaz, 2008-ban szerencsénk volt, mert elkészült egy zöld direktíva, egy környezetvédelmi stratégia.  Akkor úgy tűnt, hogy az épp elnöklő Nicolas Sarkozy felismerte, a városok és az épületek egyre melegednek, a fosszilis energiák károsak és az ehhez hasonló problémákat. Elindult egy politikai párbeszéd a témában és megszületett a környezetvédelmi stratégia, amely az építőipar minden szereplőjét mobilizálni tudta a beruházóktól kezdve az építészeken és mérnökökön át a közigazgatásig. Mindez nagyon aktívan működött nyolc hónapon keresztül, számos vitával, fórummal, kerekasztal beszélgetéssel, minősítő rendszerek kidolgozásával. Hatalmas lendülettel vetettük bele magunkat és ez a lelkesedés eltartott két-három évig, majd egyszer csak jött a gazdasági válság és 2012-ben Sarkozy hirtelen hátat fordított a környezeti kérdéseknek. Az addigi munkát mintha elvágták volna. Katasztrófa volt. A politika már csak ilyen, úgy forog, ahogy a szél fújja. Hirtelen minden megszűnt, teljesen kihúzták a lábunk alól a talajt és az azóta eltelt években egyedül csak a pénz számít az építőiparban. De ne essünk félreértésbe, nem a globális árát mérik az építkezéseknek, hanem kizárólag a befektetők pénztárcájáról szól a törtnet, hogy mennyibe kerül egy-egy épület felhúzása, abból mennyi térül meg nekik, mekkora a profit. Kizárólag erről. Ezért ma sokkal nehezebb a munkánk, mint volt öt évvel ezelőtt.  Azért van némi kis remény, hiszen ma is vannak olyan építkezések, amelyeknél tudnak globális perspektívában gondolkozni: hogy ha ma meglépek valamilyen többletet, azzal akár a következő harminc évben komoly megtakarítást érhetek el. Akár az energiával, de gondolhatunk olyan hatásokra is, mint például az egészség kérdése. Ha mondjuk az épületünkben megtenyésznek a kórokozók, akkor a társadalombiztosítással kell megfizettetni a különbözetet. Léteznek jó példák is, de főleg helyi szintű építkezéseknél találunk ilyeneket, állami szinten semmi. Az utóbbi öt évben, François Hollande idejében semmi sem történt, most pedig Nicolas Hulot [népszerű zöld újságíró, környezetvédelmi aktivista, jelenlegi francia környezetvédelmi miniszter – a szerző megj.], aki igen ismert személyiség nálunk, és aki ugyan gyártja a határozatokat, de a mi területünkön, a várostervezés terén semmi sem történt. Fentről semmit sem várhatunk. Mindenki csak a saját területén, cégén belül, vagy civil szinten tud mozogni, semmi több.

 

BD: Mit várna ezen a téren a politikától? Vagy éppen, hogy alulról kell elkezdeni az építkezést?

CC: Szerintem mindnet alulról jövő kezdeményezésként érdemes elkezdeni, ilyen módon, helyi szinten tudunk eljutni az emberekhez, a politikára fölösleges várnunk. Persze van néhány polgármester, akik nyitottabbak a kérdésre, de a fenntarthatóságot kicsiben kell elkezdeni, mindennapi cselekedeteinkbe bevinni, így nyerhetjük meg ezt a küzdelmet.  Épp ezért úgy gondoltuk, hogy egy terület maradt, ahol hatékonyan labdába tudunk rúgni, ez pedig a lakhatás kérdése. Projektjeink 80 százalékában lakóházakat tervezünk. Két évvel ezelőtt elhatároztunk, hogy létrehozunk egy saját fejlesztési modellt, amellyel etikus és környezetkímélő megoldásokat tudunk kínálni. A programra, amelyet Habiténak neveztünk el, sikerült olyan közhasznúsági jogosultságot szereznünk, amellyel taníthatunk a különböző szakiskolákban is. Emellett elkezdtük a saját ingatlanfejlesztéseinket, mivel azt láttuk, hogy a piacon ugyan hatalmas, 30 százalékos árréssel épülnek lakások, de ugyanakkor katasztrofális minőségben valósulnak meg. Éppen ezért döntöttünk amellett, hogy magunk kezébe vesszük a fejlesztéseket. Ez persze nem volt egy egyserű lépés, mert Franciaországban egy építész nem lehet egyben fejlesztő is, ezért lényegében egy alvállalkozást kellett indítanunk az irodánkon belül. Pedig az országban nagy igény lenne a minőségi lakásépítésekre. A polgármestereknek nagyon elegük van az olyan fejlesztőkből, akik próbálják letarolni a piacot és rossz minőségben építkeznek: ugyanolyan csomagtervekkel állnak elő Párizsban, Nantes-ban, Bordeaux-ban, vagy bárhol az országban.

 

 

BD: Mit tapasztal az egyedi megrendelők részéről? Náluk érezhető egy komolyabb nyitottság az etikus, fenntartható építkezések felé?

CC: Az egyedi megrendelők, akik saját családi házakat terveztetnek, igen nagy részt hasítanak ki a piacból, hiszen éves szinten nagyjából fele-fele arányban épülnek lakások családi házakban és bérházakban. Országszerte úgy 150.000-150.000 lakásról van szó évente. Sajnos a családi házak nagy része igen kis költségvetésből, „fapados” módon épül meg, ami egy katasztrófa. Ahhoz, hogy a színvonal emelkedjen, az államnak kellene meghatározni a megfelelő szabályrendszert, a kereteket.  De a megrendelők körében még nem igazán jelent meg a tudatosság. Ez az új generációval kezd talán megváltozni. Ők az idősekkel szemben már tanultabbak, nyitottabbak, érzékenyebbek a témára.

BD: Mi a helyzet az oktatással? Ön tanít valamelyik egyetemen?

CC: Nem, rendszeresen nem tanítok sehol. Megpróbáltam, nem ment. Őszintén szólva, tele lett a hócipőm a diákokkal. Pedig mindent megpróbáltam: készültem, pedagógiailag is képeztem magamat, igyekeztem élvezetesen felépíteni az előadásaimat és mit láttam? Hogy mindenki valahol teljesen máshol van, cseveg a barátnőjével a Facebook-on és ilyenek. Nagyon alacsony színvonalat produkáltak. Feladtam. Viszont nagyon sok szakmai továbbképzést tartok, ami nagyon izgalmas. Részben már azért is, mert akik eljönnek, fizetnek azért, hogy ott lehessenek, ezért tudják, mit akarnak. Általában tartok egy elméleti napot, utána pedig egy gyakorlatit, amin saját feladaton kell dolgozniuk, így nagyon aktívak lesznek. Ez pedig nagyon jól működik, hihetetlenül izgalmas.

 

 

BD: Ezek szerint az egyetemi oktatás nem működik jól? Mi a helyzet a tanárokkal?

CC: Idős építészek, akik csak saját magukat tolják előtérbe. Reménytelen. Úgy gondolom, hogy két kiemelkedő pozitív figura van ma Franciaországban, akik a fenntartható építészetet képviselik az oktatásban, Gilles Perraudin, valamint Philippe Madec, aki korábban Lyonban, ma Rennes-ben tanít.  De ahogy ők elhagyják a katedrát, utánuk már nem marad senki. Ugyanis ma Franciaországban él egy törvény, amit nagyjából 5 éve vezettek be, hogy aki építészetet tanít az egyetemen, annak előtte doktorit kell szerezne. Így sokan ma úgy taníthatnak építészetet, hogy közben életükben be nem tették a lábukat egy építkezésre. Dominique Gauzin-Müller építésszel és szakíróval közösen évek óta azért küzdünk, hogy az összes kapcsolódó szakma képviselőinek legyen egy közös képzési időszaka. Hogy a mérnökök, a tájtervezők, a várostervezők, az építészek két évig együtt legyenek, beszéljenek, ismerjék meg egymás területét mielőtt elkezdődne mindenkinek a saját szakosodása. A mi irodánkban éppen ezért horizontálisan gondolkozunk és mindenkinek lehet véleménye az építészetről. A legnagyobb mérnökök építészek és az legjobb építészek egyben mérnökök is. Az építészet egy olyan terület, ami mindent magába foglal. Ez történelmileg nem mindig volt így, hiszen korábban építőmesterek voltak. Ők pedig a szakmai ismereteiket adták tovább az utódaiknak. Irodánk nevében is a görög Techné szimbolizálja a technikai ismeretek összességét. Hiszen tényleg holisztikus gondolkodásról van szó, mert épülhet remek passzív ház, ami közben borzalmasan néz ki, vagy épp használhatatlan terei vannak. Ebben van a mi felelősségünk a jövő generációi számára. Jó 25 éve, mióta ezt a mesterséget űzöm, minden reggel ezzel a gondolattal ébredek fel.  Azoknak az időknek már vége van, hogy pusztán a sima építészetből keressem a kenyeremet. Az építészeknek meg kell találniuk az egyesítő szerepüket. Sajnos ma Franciaország nem ebben az irányban halad. Hiszen van a befektető cégcsoport, ami a megrendeléseihez keres építészt.

BD: Előadásában is említette az építész holisztikus szerepét.

CC: Ez lenne az építész szerepe, de ma mindent a pénzügyek és a vállalkozások irányítanak. Persze puszta anyagi megfontolásokból lehetnek pozitív változások is, hiszen ha valaki egy lerobbant, drágán fenntartható épületet üzemeltet, azzal piacképességét veszélyezteti. Érdekében áll úgy felújítani, hogy energia hatékony megoldásokkal olcsóbban üzemeltesse. Gazdaságilag is érdemes befektetni a fenntartható építészetbe, hiszen egyes számítások szerint, ha ma világszerte a GDP 1 százalékát az energetikai korszerűsítésre fordítjuk, az lényegesen kevesebbe kerül nekünk most, mint 30 év múlva. Ha pedig nem fordítjuk rá ezt az 1 százalékot, akkor a következő 30 évben évente a GDP 5-10 százalékát veszítjük el viharkárok, árvizek és hasonló, az éghajlatváltozással járó környezeti hatások miatt. Gazdaságilag tehát egyértelmű, hogy érdemes egy kicsivel többet befektetni most az energetikai korszerűsítésekbe, ami mindenképp megtérül. Csak ehhez a szűklátókörűségünket kell levetkőznünk. Ugyanúgy működik, mint az élelmiszerrel: vehetünk biót, egészségesebbet egy kicsit drágábban, vagy ehetünk valami olcsó vackot és pár évtized múlva belebetegszünk, akkor pedig járhatunk a méregdrága kemoterápiára. Így van ez az építészettel is.
 

Bán Dávid

(Az interjú a 15. Környezetvédelmi Hónap, a Passzívházak és energiahatékony épületek rendezvény keretein belül jöhetett létre)