A tér itt már nem a miénk!

Az építészet, mint téralkotó művészet, sajátszerű, rendkívül összetett dolog, „szellemi tárgy – tárgyiasult szellem”.
Sári István folytatja és egyúttal válaszol a reagálásokra.
Az előzmény: „Miénk itt a tér ?” címmel január 31-én megjelent írása.

Nem tagadom, hogy – minden álszerénység nélkül – kissé meglepett a cikkemmel kapcsolatos nem várt érdeklődés és az igen megtisztelő több érdemi hozzászólás. Ennek ellenére, természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez elsősorban a rendkívül aktuális témának szólt és kevésbé – vagy egyáltalában nem – a szerző személyének vagy kvalitásának. Úgy gondolom, hogy ez így is van jól, viszont udvariatlan lennék, ha nem reagálnék néhány kifejezetten nekem adresszált fontos megjegyzésre.

Eva M. Amichay (EMA) azt írja, hogy „a civilek nem akarják kivenni a belváros tervezését a szakemberek kezéből, csak megelégelték a sok szerencsétlenkedést...” Sajnos igazat kell adnom neki, csoda, hogy „Budapest Szíve” a sok sikertelen terápia ellenére – hál’ Istennek – valahogy mégis működik és nem mondta fel a szolgálatot. Kifejezetten bízom azonban a Studio Metropolitana kezdeményezésében, melynek során remélhetőleg lesz lehetőség a vélemények érdemi „ütköztetésére” és konszenzus kialakítására.

Hadas László (hady) igen érthetően a profik pragmatikus magabiztosságával kezeli a téralkotás kérdését, bizony a szakemberek egy részét szinte tényleg „megbéklyózza a rengeteg tudás”, míg mások pedig „bölcsen” hallgatnak ezzel érzékeltetve, hogy ők már a téma „tudományos mélységében” elkötelezettek.

Bardóczi Sándor (B.S.) le sem tagadhatná tájépítészi hivatását, hozzászólásában tágabban, más nézőpontból értelmezi a problémát, egyből magasabb szintre, a Negyedik Dimenzióba emelve, amit igen fontosnak tartok. Ugyanakkor bízom abban, hogy a participatív tervezés kérdésében lesz még alkalom néhány közöttünk meglévő véleménykülönbség „kibeszélésére”. A Városház tér „térfal vagy park” sláger-témájára a későbbiek során még visszatérek.

Szeretnék azonban egy kissé továbblépni a „Budapest Köztér Megújítási Program”-mal kapcsolatos megállapításaimban, korábbi írásomban ugyanis csupán a városi tér értelmezésével kapcsolatos, meglehetősen szubjektív, elsősorban elméleti megközelítéseket próbáltam megfogalmazni, ezért javaslom, hogy most fordítsuk figyelmünket inkább néhány jelenleg aktuális budapesti tér fejlesztésével kapcsolatos gyakorlati problémára.

Aligha tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy Budapest esetében az utóbbi években a különböző fejlesztések, tervek és akciók „tér-nyerés” helyett rendre a „szakma” – a városépítés, az építészet – „tér–vesztését” eredményezték, elsősorban a hatalommal és a tőkével és sajnos néha még a – rosszul tájékoztatott – „közvéleménnyel” szemben is. (Gondoljunk csak az új Nemzeti Színház, a Millenniumi Városközpont, a Kálvin tér esetére.)
A közelmúlt aktuális történései azonban már a korábbiaknál is súlyosabb szakmai aggályokat vetnek fel a téralkotás csaknem minden érdemi szereplőjével kapcsolatban.

Az inkriminált esetek között nehéz – talán nem is kell – sorrendet felállítani, ennek ellenére úgy gondolom , hogy mégis csak elsőként a Clark Ádám tér több évtizedes „szappanoperáját” illik említenünk. A teljes történetet nem, hogy egy ilyen szűk terjedelmű cikkben, de lassan már egy doktori disszertációban sem lehetne megírni, ezért nem is vállalkozom rá. Köztudott, hogy kilószámra készültek tervek, diplomamunkák, tanulmányok a probléma megoldására, a háború óta ott éktelenkedő foghíj beépítésére, s talán elég, ha szegény (fiatalon elhunyt) Ropár Feri, vagy Pomsár János, Balázs Mihály, Bán Feri terveit említem. Aztán jött a tavalyi, rendkívül nagy érdeklődés mellett – a MÉSZ „közreműködésével” – lezajlott pályázat, ahol a csaknem mázsányi súlyú benyújtott tervből a „nagyérdemű” zsűri által kiválasztott pályamunkát a beruházó nem „találta” megvalósításra alkalmasnak. Ezzel szinte egyidőben megindult a lakossági „véleményáradat” a legkeményebb, sok esetben nyomdafestéket is alig-alig tűrő negatív felhangokkal. Majd a múlt héten már napvilágot látott a legújabb elképzelés – a megbízó által kiválasztott négy tervező egyikétől – a tér rendezéséről.

Ahogy érzékeltem a közreadott tervvel kapcsolatos első kritikákat, nem jósolok nagy jövőt ennek sem. Hogy miért? Elsősorban azért, mert amíg nincs végiggondolva a tér jövőbeni szerepe, városépítészeti koncepciója, megnyugtató közlekedési megoldása, addig minden terv – a legjobb szándék ellenére is – eleve kudarcra van ítélve. Anélkül, hogy belemennék egy lehetséges megoldás teljes részleteibe, szeretném javaslataim legfontosabb elemeit közreadni.

Véleményem szerint mindenekelőtt vissza kell állítani az eredeti, háború előtti térfalakat, legalább részben, vagy „jelzés”-értékűen, a körforgalmat és a Lánchíd gépkocsiforgalmát meg kell szüntetni, a Fő utca észak-déli forgalmát közúti aluljáróban átvezetve, biztosítva az Alagút forgalmának bekötését, a szálló telkének beépítését az eredeti térfalak szerint, telekegyesítéssel, vagy „felülépítéssel” biztosítani kell, a tér gyalogos burkolatát megfelelő utcabútorokkal, növényzettel ki kell építeni, amely kapcsolódjon a Lánchíd gyalogosburkolatához.

A telek beépítésére készült legutóbbi elképzelések bírálatába ezen a helyen nem bocsátkoznék bele, csupán megjegyzem, hogy a telek egyesítése lehetőséget teremtene „építészeti geg-ek”, „objekt”-ek helyett valódi, a Vár környezetéhez és a Lánchíd építészeti, tektonikai színvonalához méltó épület megvalósítására. Amennyiben nem sikerül rövidesen a Főváros, a kerület, a beruházó és a „használók” ellenérdekei között „rendet vágni”, vagy jobb esetben legalább konszenzust teremteni, újra elvész egy igazi tér „reinkarnációjának” lehetősége, és attól tartok, hogy egyben maga a tér is.

Szintén napjainkban zajlik a Budavári Szent György tér beépítésével kapcsolatos roppant tanulságos építészeti vita újabb felvonása, amely mint egy szakmai búvópatak, újra és újra felszínre tör, majd építészeten kívüli „megfontolásokból” elbújik a felszín alá. Lezajlott már itt is jó néhány pályázat, volt itt már elképzelés színház, bank, minisztérium, multifunkcionális épület megvalósítására is, ennek ellenére eredmény nincs. Pedig ebben az esetben a városrendezési elképzelések kiforrottak, jóváhagyott szabályozási tervek állnak rendelkezésre, melyek meghatározzák az alapvető paramétereket. Állítólag Európai Uniós pénz is van a megvalósításra. Akkor hát mi lehet a probléma? Döbbenten olvastam a tervtanácsról szóló tudósítást. Egy szakmánkhoz meglehetősen méltatlan „magastető–lapostető” vitával álcázzák a mélyben rejlő valódi problémákat, álságosan szembeállítva a műemléki szemléletet a „progresszív” építészeti gondolatokkal.
Bár a vita még nem dőlt el, nem hiszem, hogy sokan ütik rám a túlzott pesszimizmus bélyegét, ha azt állítom, a tér szelleme itt is vesztésre áll – bár ne lenne igazam...

Érdekes probléma továbbá – bár a kormánynegyed „balsorsa” miatt kissé alábbhagyott napjainkban – a Nyugati tér rendezésének kérdése. Éppen a közelmúltban lebonyolított pályázat kapcsán került napirendre a tér átépítésének hogyanja. Ebben az esetben azok álláspontját, véleményét osztom, akik a ma már teljesen korszerűtlen, városképi szempontból pedig elfogadhatatlan közúti felüljáró bontását szorgalmazzák. Ennek oka elsősorban az, hogy rázúdítja a forgalmat a belvárosra, ugyanakkor nem teszi lehetővé a szükséges villamos vonalak meghosszabbítását. Mindenképpen indokolt lenne az egykori elképzelésekhez visszatérni, és egy megfelelő méretű körforgalmat kiépíteni a tér egyidejű felszíni rendezésével, humanizálásával. Ebben az esetben a megújult tér méltán visszakaphatná korábbi Berlin tér nevét. A Nyugati Pályaudvar funkcióváltása esetén pedig lehetségessé válna az autóbusz végállomás megszüntetése, amelynek helyén a térségben hiányzó zöldfelület lenne pótolható.

Végül ejtsünk néhány szót a bevezetőben már említett igazi slágertémáról a Városháza tér beépítéséről. A Városháza mögötti tér beépítésének "kérdése az általános érdeklődés középpontjába került. Budapesten a lokálpatriotizmus az utóbbi húsz évben örvendetes módon rendkívül kifejlődött. A Főváros fejlesztése mindenkinek a szívén fekszik, és az egyes építészi és művészi alkotásokkal kapcsolatban olyan meleg érdeklődés mutatkozik, amilyenre példa inkább csak a klasszikus ókorban volt, amikor a görög városok polgárai népgyűléseken vitatták meg, hogy egy új szobrot az agora melyik sarkára helyezzenek.”
Mielőtt azonban valaki meglepődne az előbbi sorokon, sietek elárulni, hogy az idézett mondat 1940. december 9-én hangzott el az „Új Városháza” elhelyezésével kapcsolatban megtartott ankét megnyitóján Dr. vitéz Szerényi Ödön fővárosi műszaki tanácsos úrtól. A megnyitó beszédet a jegyzőkönyv szerint „éljenzés és taps” követte. A lelkesedés azonban már akkor sem volt elég, mert a várt folytatás bizony már nem következett be, mint tudjuk.

„Mi lett az 1940-es városházi pályázatokkal? Mindmegannyi bizantinikus szörny, Babilon-torony hivatalnokoknak. Micsoda impozáns kubusok és tornyok, tömegarányok és súlypontok! Rémisztő újkori lovagvárak a belvárosban. Pogány Móricz, a felsőmagyarországiba oltott mezopotám pártázatos házakkal az irtóztató méretű köztereken, az Olgyay testvérek, Preisich Gábor, Váczy Hübschl Kálmán, Kertész K. Róbert, Weichinger Károly és a többi álmodozó hiába vetette papírra irtóztató elképzeléseit, szerencsére minden maradt a régiben, ezek a tervek nem valósultak meg.” (Bodor Ferenc: A megépíthetetlen város. Budapesti Negyed, 1. évf. 2. sz. 1993. 176. old.)

Folytathatnám még hosszan a sort a hasonló sorsra jutott, „elvetélt” tervekkel, pályázatokkal, melyek akkor és ott sikerrel kecsegtettek egészen a 2006-os „Budapest Szíve” nemzetközi tervpályázatig (melyen Károlyi Istvánnal magam is részt vettem, és munkánk II. díjat nyert.)
De nem teszem. Elsősorban azért nem, mert – mint hírlik – új pályázat kiírásán töri a fejét a Főváros, másodsorban pedig azért, mert tudomásom szerint a még ki sem írt pályázattal szemben máris „népi kezdeményezés” indult, azaz, hogy „az építészek” bojkottálják, ne induljanak, ne vegyenek részt rajta.

Tudom a „térfal vagy park” vita az örökös „magyar dichotománia”, a jó vagy rossz, a fekete vagy fehér, a bűnös vagy ártatlan átkos ellentéte. Nem bírom megállni, hogy ne utaljak itt a keleti bölcsességre, mármint hogy szellemileg mennyivel magasabb rendű a Jin és Jang ellentétének dinamikus egysége.

Vagy hogy magyar példát is idézzek, mennyivel szebb Örkény Őrnagyának megállapítása, amit akkor mond, amikor észreveszi, hogy a tőle magasabb Tót (tűzoltóparancsnok) szeme elkalandozik a völgyet körülvevő hegykoszorún:

- Hova néz maga Tót?
- Csak úgy nézek, mélyen tisztelt Őrnagy úr.
- Nem elég baj az, hogy a világ egyik része mindig a hátunk mögött van, minek ezt még azzal is tetézni, hogy valaki folyton odanéz!

Igen, sajnos senkinek sincs 360–fokos, periférikus látása, így kénytelenek vagyunk néha megfordulni, hogy a világ másik felét is szemügyre vegyük, hogy egyáltalán tudjunk róla.

Valahogy így vagyunk ezzel a Városház térrel is. Ezért javaslom, hogy aki eddig csak a „térfal”-at látta, forduljon meg és nézze meg most a „másik” oldal érveit és viszont.

S főként bízzunk abban, hogy létezik olyan megoldás is, amely mindkettő előnyeit egyesíti. Meggyőződésem, hogy ezt kellene megtalálni a Studio Metropolitana által szorgalmazott participatív tervezés módszerével.

Az építészet, mint téralkotó művészet, sajátszerű, rendkívül összetett dolog, „szellemi tárgy – tárgyiasult szellem”, vagy ahogy Breuer Marcel írta:

Építészet.
Szín, amit füleddel hallasz,
Hang, amit szemeddel látsz,
Dimenziók aromája,
Kő Leve...

Budapest, 2008. február

Sári István építész