A térplasztika és a szigetvári Zrínyi vár kapcsolata

Koch Péter és csapata egy szalagszerű üvegszoborként, egy egyszerű, de mégis számtalan jelképet és filozófiát magán hordozó geometrikus formaként képzelte el a Szigetvári Zrínyi vár és dzsámi fogadóépületét. Az új épület nem kíván útban lenni, nem takarja el a műemlék együttest, épp ellenkezőleg: ráirányítja a figyelmet. 

Egy műemlék sosem egyszerű történet. Főként így van ez, ha különböző korok rakódnak egymásra. Ez olyan nehézségeket, kötöttségeket hoz létre, melyre az épületek továbbélése tekintetében nem egyszerű jó válaszokat találni.

A vár közepén van az az épületegyüttes, melynek az évszázadok folyamán épült, összekuszálódott szövevényében ott áll az egyik leghatalmasabb török uralkodó, Szulejmán halotti dzsámija. A ma ismert „tégla vár” török időkből való - a híres Zrínyi kirohanás nem innen történt, hanem az úgynevezett belső várból, mely ma nem igazán látható. A vár udvarán, csak a Szulejmán dzsámi és a köré nőtt épület – ma múzeum – áll, egyébként a várban nincs más érzékelhető építmény. A kazamatasor teljesen összeépült a várfallal, így azt nem sorolom a várban lévő épületek közé, noha belül van.

A turisztikai fogadóépületet a múzeum részeként, annak első és szakmai szempontból nagyon fontos termeként kellett megterveznünk. Itt indul az a kiállítás, mely a „Civitas Invicta – A leghősiesebb város” néven ismert, és Szigetvár legjelentősebb történelmi eseményét, Zrínyi hőseinek küzdelmét hivatott bemutatni, miközben a török hódoltságot is bemutatja. Szulejmán dzsámija ettől kicsit eltér, a jelenlegi összeépülés a „kastéllyal” (múzeummal) sem funkcionálisan, sem építészetileg nem kívánatos. A dzsámi magában jelentős: török történelmi, építészeti és kulturális emlék. Bemutatása fontos és nem csak Szulejmán szultán jelentősége miatt. Komoly koncepcionális kérdés, hogy mi legyen azzal a ma jó állapotú épületszövevénnyel, mely befonta a dzsámit.

Tervezési program

A tervezési program három különálló ütemből áll, amelynek oka csakis finanszírozási. Nyilván jó lenne korlátlanul az „álomverziót” tervezni és egyből meg is építeni. Ez a mai gazdasági körülmények között nem csak Magyarországon lehetetlen, az anyagi és időbeni lehetőségek meglehetősen korlátozottak a műemlékvédelem területén – mint azt tudjuk.

A tervezés sokáig húzódott, ennek oka meglepő: a szigetvári Zrínyi várban lévő egyik jelentős és jelenleg az egyetlen ép, funkcionálisan működőképes állapotú épület, a Szulejmán dzsámi és az arra „ránőtt” épületkomplexum (nevezzük most múzeumnak) kutatási anyagai gyakorlatilag - összeszedett, dokumentált formában - nem léteztek. Azt gondolhatnánk, hogy ez kizárt, hiszen Zrínyi a kirohanás, a védők mártírsága, a magyarság, a hősiesség szimbóluma, akiről minden iskolás tanul. Másrészről ott van Szulejmán, aki itt halt meg az ostrom utolsó napjaiban, ő volt a kor leghatalmasabb birodalmának uralkodója. Mégis az ásatások, a feltárások dokumentálása valahogy elmaradt. Viszonylag kevesen kutattak a vár területén, őkis csak kis részeket, szeleteket vizsgáltak. (Gerő Győző, Kováts Valéria, Gere László)

A szakmai tervtanácsok a lehető legteljesebb kutatásokat forszírozták, s a teljes, komplex megoldásból a részlet felé haladást részesítették előnyben. Ez a komplexitás nem csak a volt KÖH és annak központi tervtanácsainak volt igénye, hanem Szigetvár város vezetése és mi, tervezők is érdekeltek voltunk egy minden szempontból jó megoldás megtalálásában. Igyekeztünk a lehető legtöbb kutatómunkát elvégeztetni, hogy egy olyan tervet készíthessünk el, mely nem sérti a műemléki tervezés esztétikai, etikai és szakmai kritériumait.

A kutatások már 2012-ben eluindultak, több fronton. Történészi kutatómunkák, levéltárazás, meglévő előzmények összegyűjtése, analógiák keresése a balkáni hasonló épületekről - Hancz Erika vezetésével. Fizikai falkutatások, feltárások alapján a tényleges vizsgálatokat Bartos György készítette. A balkáni és török kapcsolatokat, azok szakmai megállapításait, Dr. Pap Norbert irányította, s ő készítette el a Civitas Invicta pályázat szakmai részét. 

Az első ütem

A Szulejmán dzsámi közvetlen szomszédságában álló múzeumépület új szárnya, funkcióját tekintve „turisztikai fogadóközpont” készült el a projekt első ütemeként. Terveink szerint, nem kapcsolódik közvetlenül a meglévő épületekhez, azoktól elhúzott térplasztika.

Most ideiglenesen, egy üveg-híd összekötést kellett biztosítanunk a múzeumhoz, hogy a működtetés addig is korrekt legyen, míg a következő ütemben tervezett földalatti (pinceszinti) átjárhatóság meg nem valósul.
Alaprajzi elrendezését tekintve a dzsámitól távolabb és azzal párhuzamosan, keletre helyezkedik el úgy, hogy keret-szalag alakján keresztül látható legyen a műemléki együttes. (Jelenleg erről az oldalról nem látszik a dzsámi, mert „lakóház időszakából” származó elfalazások takarják azt.) 

A végleges, nyitott árkádsoros előcsarnok formát, csak a 3. ütem (dzsámi és múzeum) elkészültével kapjuk. Ez a megoldás, építészeti szempontok szerint, a műemlékvédelem jegyében, de a történelmi hűség bemutatásával számol. Ez az egyik olyan változat, melyet a sok tervtanácsi és történész szakértői konzultáció hatására magam jónak tartanék.

A fogadótér

Építészeti koncepciónk egy olyan használati tér létrehozása volt, mely nem folytatja a dzsámi-környék építkezéseiben már sokszor elkövetett hibát. Mit értek ezalatt? A különböző korok építései egymás értékeit nem tekintve ráépítenek, elbontanak, ránövekednek elődjeikre, míg végül az eredeti állapot teljesen eltűnik, s csak egy megnevezhetetlen egyveleg jelenik meg a mai szemlélő előtt. Ezért azt láttam jónak, hogy az új funkciót új épületbe, pontosabban egy térplasztikai elembe tegyük, mely nem bővítés, nem toldozgatás, hanem egy különálló szalagszerű szobor, mely a fehér kőkeretét leszámítva átlátszó üveg. Ezen azért is jó, mert ráláthatunk az építészeti lényegre: a múzeumra és a dzsámira.

A modern szárny tömegét tekintve, kicsi, alacsony, s azért szakad el a földtől, hogy ezzel a „házszerűségét" tompítsa, de a térplasztikai hatást erősítse.
Általánosságban azt gondolom a műemléki környezetben való tervezésről, hogy az építészeti korok, stílusok változásaiból következő folytonosság egy alapvető tézis, mely megkérdőjelezhetetlenségéből adódóan nem ismerhetjük el szakmailag jó megoldásnak az ún. „stílben” való tervezést, építést. Az építész nem helyes álszerénységről tesz tanúbizonyságot, ha netán barokk vagy eklektikus stílusban próbál illeszkedést mímelni, áltörténelmi környezetet kialakítani. Ezzel a magatartással csupán történelmet hamisítanánk, és olyan gesztusokat adnánk elődeink kezébe, melyeket nem kívántak megtenni.

Az embereknek sokszor van olyan igényük az esztétikai kategóriákkal szemben, hogy legyen rendezett, egységes, összehangolt, stílusában, anyagában összecsengő, - és ez igaz bármely művészeti alkotásra, nem csak az építészetre. Kijelenthetjük, hogy ennek teljesen ellentmond az a pálya, melyet az építészet bejárt, amióta az ember maga körül formálja környezetét. Az adott fejlettségi szinten, társadalmi rendszerekben és filozófiák változásában mindig is voltak stílusok, utólag többé-kevésbé jól felismerhető jegyek, melyek az adott kort jellemezték. Ugye mi nem akarjuk átugrani a XXI. századot? Nem szabad hát kiválasztanunk szívünk kedvenc építészeti stílusát és építeni dédapáink helyett úgy, ahogy Ők építettek volna, hisz ugyanazok a technológiák, anyagok már nem elérhetők.

Tehát a „kastélynak” titulált épület (mely 80 éve még földszintes, tornácos lakóház volt), mű-barokk stílusban való "továbbtuningolása", (bocsánat a nem elegáns szlengért) igazán nem lehetett megfontolandó alternatívája a bővítésnek. Persze modern és XXI századi is sokféle lehet, nem csak ez a meglehetősen „kortárs pavilon” - ahogyan megkaptam ellenérzésű kollégámtól. Ez igaz, de ez az egyszerű plasztika, nekem oly sok jelképet, filozófiát hordoz, hogy itt a dzsámi közelségében egy ilyen tiszta, geometrikus formát igenis felvállalhatónak tartok. A tömege nem kíván útban lenni, nem akarja eltakarni a majdan szépen kifejtett műemlék együttest. Homlokzata keret nélküli üveg, kerete összeillesztett ujjak, mely a rálátást inkább fókuszálja az attrakcióra, mintsem takarja azt.

A második ütem feladatai a helyreállításban

A Szulejmán dzsámi restaurálása, bizonyos később beépült épületelemeinek újragondolása, visszaalakítása a kutatásoknak megfelelően, határozott szétválasztása a Múzeum épületétől.

A jelenlegi tetőzet, azonkívül, hogy statikailag instabil, hamis formavilágot mutat, nem ilyen volt az eredeti kubus, a hajlásszög és a fedőanyag sem. Ugyanez vonatkozik a födémre: ez most acélrácsos-tartó, téves belmagassággal, meglehetősen szerény minőségi igényekkel kivitelezve. Gipszkarton álmennyezete és az acéltartó alsó övének deszka elburkolása finoman szólva is csúnya.

Az előcsarnok pillérezése, mely ma befalazva folyosónak látszik, természetesen nem maradhat így, az árkádos, nyitott jelleg fontos része annak, hogy a dzsámi kezdjen hasonlítani az eredeti architektúrájára. A dzsámi rekonstrukciós elképzeléseit, az itt publikált vázlatterveken részben XXI. századi szerkezeti kiegészítésekkel oldottam meg, itt sem terveztem teljes „stílbeni” visszaépítést, ahogy a múzeumnál sem. Azonban figyeltem a kutatások során előkerült tényekre, s ezek feltétlen megtartásával dolgoztam. Csakis ott merészeltem valamiféle modernitást csempészni a helyreállításba, ahol teljes bizonytalanságot hoztak az egyes kutatói megállapítások. Tisztában vagyok azzal, hogy a török műemlékvédelem más szempontokat tekint fontosnak egy dzsámi rekonstrukciójánál, de én egyenlőre a Mezős Tamás-féle esztergomi példát tekintem az újjáépítés mintájának.

Minaret

A minaret befejezésének, illetve „abbahagyásának”, kiegészítésének megoldása, - mely eddig az engedélyező hatóságok és tervtanácsok egyes tagjai között is nézetkülönbségeket hozott felszínre – nem egyszerű feladat, hiszen a kutatások eredményei meglehetősen elnagyolt képet tudnak csak vázolni az eredeti állapotról. (Gyakorlatilag csak a magassága állapítható meg többé-kevésbé pontosan, a formája, fedése, díszítettsége nem.) Itt persze építészeti szempontból több koncepció is jó lehet - egyet ábrázoltunk is a látványterveinken –, de filozófiai és építészetelméleti értelemben nem lehet külön kezelni a teljes restaurálási elképzelésektől, tehát a dzsámi felújítási módjától.

A harmadik ütem

A múzeumépület végleges formába való átépítése, elszakítása a Szulejmán dzsámitól. A dzsámi, még az 1920-as években sem volt teljesen összeépítve a mellette álló, akkor még földszintes lakóházzal. A most látható épületegyüttes ugyan rendezett képet mutat, csak az a baj, hogy meghamisítja a történelmi épületeket. A dzsámit teljesen bekebelezi, lakóháznak, „kastélynak” mutatja. Szakmailag – és itt a művészettörténészekre gondolok – egyértelmű, hogy valahogy vissza kellene állítani a dzsámi szabadonálló érzetét, hiszen ilyennek épült. A mellette később létesült földszintes lakóépület - több ütemben - bekebelezte azt. Az emelet is XX. századi épületbővítés, de azzal mégis nehéz számolni, hogy esetleg visszaépíthető a kis, tornácos kapitányi házzá.

Erre több vázlatot is készítettem, melyekből a műemléki hatóságok, tervtanácsok, történészek, kutatók, bevonásával egy olyan irányvonalat tartottam meg, mely nem bántja alapvetően az emeletes „kastély” épületet. A traktusszélesség csökkentésével - a régi tornác síkjára való visszahúzással - próbáltam az épületet eltávolítani, szétszakítani a dzsámi kubusától, valamint az így keletkező kisebb tetőidommal nem ránehezedni arra.

Megjegyzem, hogy építészeti értékvédelem szempontjából az lenne a legjobb megoldás, ha a dzsámi mellett egyáltalán nem lenne épület. Ez nem lehetséges, mert Szigetvár múzeuma a hősies várvédőkről, épp ebben az épületben található. Műszakilag is jó házról beszélhetünk, hiszen ismert magyar nagybirtokosok – nem túl „fényes építgetéseiről” és tulajdonlásáról is szó van. (pl. Andrássy család. Innen ered a tévhit, hogy ez egy „Andrássy kastély”.) Valljuk be, a dzsámi védelme nem volt szempont drága elődeinknél, szalonná, magtárrá, és még sok más praktikus funkcióvá alakítgatták, még kandallót és galériát is építettek bele.

Ezért inkább a kissé szétszórt koncepciójú lakóházhoz nyúltam, hogy a dzsámi szabadon állását biztosítsam. Az így kialakuló múzeumépület, nyílás nélküli paravánfalat mutat a dzsámi felé, hogy a „testközelség” ne legyen zavaró. A strukturált üveg passzázs elválasztja úgy a két épületet, hogy mindegyik homlokzatként jelenhessen meg a múzeum előteréből nézve. Abban bízom, hogy a földalatti összekötéssel, a múzeum terének lényeges növelésével, az épületek szétválasztásával, nemzetközi szinten is elismert épületrekonstrukció jön létre a Zrínyi várban.

Koch Péter építész