A térről és az emlékezetről — Térépítés Európában című kiállítás a Csontváry Múzeum földszintjén
A pécsi ECHO folyóiratban új sorozat indult az építészeti témával foglakozó írások között „...ha építészetről beszélünk...” címmel. A „rovat” célja, hogy az építészethez kötődő témákat a szűkebb szakmai nézőponthoz képest más megközelítésben is tárgyalja. Mélyi József művészettörténész írása.
A Csontváry Múzeum földszintjén az elmúlt hónapokban az Építészet és Kontextus rendezvénysorozat keretén belül, a Velencei Egyetem összeállításában mutatták be hatvan európai városi téralakítás képeit és leírásait. Hatvan térből a hétköznapi látogatóban első látásra aligha áll össze egységes kép a városokról vagy építészeti sajátosságaikról, összességében azonban a színes dokumentációkból jobban feltűnhetett néhány általános jellemző. Végignézve a lapokat így például az a benyomás alakulhatott ki a nézőben, hogy a modern tereken kevesebb a szobor, s ahol a klasszikus városépítészeti látásmód egy lovas alakot vagy a világ négy nagy folyójának allegóriájával övezett szökőkutat várna, ott mostanában inkább az üres vagy legalábbis visszafogottan díszített tér dominál. Lehet, hogy ez a benyomás tudományosan vagy statisztikailag nem feltétlenül igazolható, mindenesetre egy fontos és távolabbra mutató kérdést fölvet: mihez kezdünk a régi építészeti környezet megújulásakor régi szobrainkkal? A válasz érdekes módon nem teljesen triviális: nem egyértelmű a mindenáron való megőrzés parancsa. Az utóbbi évtizedek változásainak egyik klasszikus példája Henry Moore Németországban, a recklinghauseni Operaház előtt álló szobrának átalakulása. A fekvő alakot ábrázoló alkotás 1965-ben, az épület avatásakor került az opera előtti térre; a korszerű építészeti forma és az akkori kortárs szobrászat egyik kiemelkedő műve harmonikusan illeszkedett egymáshoz. A kilencvenes években a ház egy üvegfalú előépület kiegészítést kapott, amely a Bauhaus stílusából merített szerkezeti elemeivel élesen elüt a helyén hagyott Moore-szobor formavilágától. A szobor saját korában ragadt, az épület pedig új ruhát kapott, a kettejük közötti harmónia helyét pedig átvette az időből fakadó ellentmondás.
A Pécsett nemrég lezajlott kiállítás egyik legszebb téralakítási példája, ebből a szempontból látszólagos harmóniája ellenére is furcsa ellentmondásokat rejt magában. A berlini Bebelplatzról van szó, az egykori porosz birodalmi reprezentáció egyik, Unter den Lindenről nyíló mellékteréről. A teret körülvevő épületek eredetileg a XVIII. században épültek, de a második világháború során szinte teljesen elpusztultak. A háborút követően a tér szerkezete megmaradt, a környező épületeket pedig a történeti homlokzat megőrzésével építették fel újra. Micha Ullman izraeli szobrászművész emlékműve 1994 óta díszíti a teret – szinte láthatatlanul. A Könyvtár című alkotás a Bebelplatz közepén helyezkedik el, ahol egy plexilapon keresztül egy föld alatti térbe pillanthat a néző, s így egy könyvtárszoba tárul a szeme elé, amelyben minden polc fehér és üres. A nácik 1933-ban ezen a téren rendezték első könyvégetésüket; a kilencvenes évekbeli mű a barbarizmus ellen-emlékműve. 2004 óta a tér alatt mélygarázs is található, ez a tény egyrészt sokak tiltakozását kiváltotta, másrészt szintén sokak – köztük a művész – szerint befolyásolja a mű befogadását. Az elsőre láthatatlan emlékmű auráját egy láthatatlan (mély)építészeti beavatkozás írta át.
A két példából is látszik, milyen érzékeny téma lehet Európában a köztér és emlékezet diskurzusa, illetve az épített környezet változása, s ebből kiindulva a szobrok, emlékművek változatlanságának, intakt megőrzésének problémája. Érdekes módon a köztéri emlékezet kérdése nem igazán tematizálódhatott Pécs belvárosának, azon belül is főterének az Európa Kulturális Fővárosa projekt beruházásai keretében lezajlott átépítése során. A Széchenyi téren elhelyezkedő emlékművek és szobrok pozíciójának változása tabutéma lett a pályázatokban. Ez egyrészt városépítészeti illetve építészeti probléma, hiszen a megváltozó keretek között a szobrok és emlékművek képezik az állandóságot. Másrészt viszont az emlékezésre is szolgáló szobrok épp magával az emlékezettel kapcsolatos kérdéseket vetnek fel. A Széchenyi téren mindenekelőtt Pátzay Pál Hunyadi szobrának értékelése és átértékelése maradt el. Az ötvenes években a központi kultúrairányítók döntése alapján elkészült szobor, amely sem kvalitása, sem jelentősége miatt nem tartozik az örökbecsű hazai szobrászművészeti alkotások körébe, ma már saját története nyomán és önsúlyából következően nem jelent újragondolásra érdemes vitatémát a jelenlegi döntéshozók számára. Úgy tűnik, az épített környezet változása és emlékezet-kultúránk alakulása együttesen sem volt képes – nem a szobor elmozdítására – a mű kritikus értelmezésére, környezetének kontextuális átgondolására. A szobor így továbbra is az építészet reflexiója nélkül emlékeztet majd önmagára.
A hatvan teret bemutató kiállítás pedig leginkább arra emlékeztethette a nézőit, hogy Európában a közterek nyilvánosságához elengedhetetlenül hozzá tartozik az állandóság és a változás folyamatos és következetes tematizálása. Épületenként és szobronként, padonként és kövenként.
Mélyi József
forrás: ECHO 2010/3.
