Az A Theory Of Architecture című, 2006-ban megjelent építészetelméleti könyv szerzője azon kevesek egyike, akik az építészet kérdéskörét rendhagyó módon tisztán a természettudományok oldaláról közelítik meg. A tizenkét fejezetből álló kötet Nikos A. Salingaros egy-egy korábbi, építészettel foglalkozó, értelmező ábrákkal illusztrált publikációját tartalmazza. Kutatási eredményei olyan természetben rejlő elveket tárnak fel, amelyek harmonikusabb építés-kultúrához vezethetnek. A könyvet Erdős Imre építész ajánlja.
Nikos A. Salingaros matematikus-fizikus professzor 1983-ban kezdte oktatói pályáját a San Antonio-i Texasi Egyetem Matematika Karán. Ekkor indult el hosszú távú együttműködése Christopher Alexanderrel, akinek a neve a legtöbb ember számára a Pattern Language című kötet kapcsán lehet ismerős. Hasonlóan szenvedélyes és kritikus látásmódjuknak köszönhetően, hosszú évek során olyan jó munkakapcsolat alakult ki közöttük, hogy Salingaros lett az egyik szerkesztője annak a The Nature of Order című, 2001 és 2004 között megjelent nagyszabású, négykötetes műnek is, melyben Alexander a természetben fellelhető esztétikát és annak geometriai folyamatait elemezte.
Mentora nyomdokain haladva Salingaros célkitűzése, hogy az építészet egy humánusabb irányba forduljon, ehhez pedig úgy látja, a tervezésnek olyan elméletre kell épülni, amely kiállja a tudomány tűzpróbáját is. Alexanderhez hasonlóan alternatív megközelítést javasol az építészet és az urbanisztika területén, ehhez pedig a szigorúan tudományos elemzést intuitív tapasztalatokkal ötvözi. Hogy mit is jelent ez? Salingaros professzor szerint a tudomány szerepe nem csupán az, hogy az építészetet a technológia éppen soron következő lépcsőfokára emelje. Az evolúcióbiológiát, a matematikát és a pszichológiát segítségül hívva átfogó és általános szemléletváltást szorgalmaz. Tudományos módszereket alkalmazva igazolja, hogy a természet törvényeit kell gondolkodásunk és építési folyamataink középpontjába állítanunk, ha érzelmileg tápláló környezetet kívánunk alkotni.
Tény, hogy az épített környezet közvetlenül hat az emberekre. A szerző véleménye szerint azonban az e mögött húzódó törvényszerűségekre – nevezetesen, hogy az építészet nem más, mint a geometriai rend megtestesülése – nem fordítunk kellő figyelmet. Az emberi szervezet működési mechanizmusait vizsgálva azt kutatja, minek köszönhető, hogy bizonyos épületeket mindannyian ösztönösen nagyszerűnek és élettelinek találunk. Rávilágít, miért érezzük magunkat jobban a modern stílus megjelenése előtt épített épületekben, élesen kritizálva a minimalista építészetet:
"A minimalista vagy a szándékoltan rendezetlen dizájn a szem és az agy különböző sérüléseihez hasonló fiziológiai hatásokat eredményez. Szervezetünk ugyanis arra van programozva, hogy válaszoljon és válaszoljanak neki. Csak így képes elkerülni az észlelési és kognitív károkat. Az ezt nélkülöző környezet viszont hosszabb távon szorongásos reakciókat vált ki. Az emberek számára készített architektúra jóérzést keltő ornamentikát kíván meg." [1]
A modern megjelenése előtt az emberiség több ezer éven át alkalmazott díszítéseket az épületeken, kerámiákon, festményeken és a textileken is. Ellenőrző vizsgálatokkal megállapítható, hogy az emberek ehhez – tudatosan, vagy tudat alatt – a természetben fellelhető matematikai összefüggéseket reprodukálták. A szerző részletekbe menően bemutatja, pontosan milyen kapcsolat van az így létrehozott, élettani szempontból kielégítő struktúrák különböző léptékei között:
"A léptékkoherenciával rendelkező objektumok a legnagyobb dimenziótól kezdve a legkisebb észlelhető részletig körülbelül az e ≈ 2,7 léptékaránynak megfelelően csökkennek. (...) Akkor tűnik valami természetesnek, ha intuitív módon úgy érzékeljük, hogy stabil geometriai szerkezettel rendelkezik, össze lehet hangolni az alkotóelemeit, és ugyanazt a visszacsatolást adja, mint a természetben található egyensúlyban lévő fizikai struktúrák." [2]
Állítása szerint egy kétszintes épületnek például tíz jól elkülöníthető léptékkel kell rendelkeznie, melyek között a váltószám ehhez az Euler-féle állandóhoz kell közelítsen. Az egyes léptékszintek hiányának negatív következményeit pedig ökoszisztémák működési mechanizmusaihoz hasonlítja:
"Ha egy működő hierarchia egy szintjét eltávolítjuk, akkor az összes magasabb szint kihal, hiszen a már nem létező kisebb állatok nem tudnak többé táplálékot biztosítani a nagyobbak számára. A kihalás elkerülése érdekében a hierarchiát drasztikusan át kell rendezni, a meglévő szintek felfelé vagy lefelé történő evolúciójával, hogy helyreálljon a léptékek közötti megfelelő távolság. (...) Az építészet és az ökológia közötti döntő különbség az, hogy míg az embereket meg lehet tanítani arra, hogy elfogadják az ilyen inkoherens struktúrákat is, addig a természetet nem. A természetes ökoszisztémák kíméletlen hatékonysággal számolnak fel minden hiányos rendszert." [3]
Salingaros továbbá arra is rámutat, hogy alapvetően a részletgazdagság és a léptékkoherencia mentén kialakuló fraktál-tulajdonságok azok, amik pozitív érzelmi válaszreakciókat eredményeznek a természetes struktúrák közelében:
"Produktívabbak vagyunk a rendezett fraktál-információkban gazdag környezetben, például fákkal vagy növényekkel körülvéve. A finom részletek érzékelésével kapcsolatos képességünk csökkenése veszélyt jelent a szem, és sok esetben az agy működésére nézve is (...) A vizuális információk és részletek hiánya szorongást idéz elő, mivel csökkenti a környezetre való reagálási képességünket." [4]
Ahhoz, hogy a természet törvényeit követő, életteli struktúrákat alkossunk, szerinte termodinamikai analógiából célszerű kiindulni. Elmélete így a következő fogalmak mentén bontakozik ki:
Az alábbi ábrán megfigyelhető, hogyan nyilvánul meg egy nagymértékben életteli struktúra az intenzitás (T) és harmónia (H) értékek szorzataként:
A ’T’ és ’H’ értékek 5-5 különböző vizsgálati szempontból tevődnek össze. Ezen szempontok 0 (= elenyészően kevés), 1 (= néhány), valamint 2 (= számottevő) értékeket vehetnek fel, így egy 0-tól 10-ig terjedő skálán egyszerűen meghatározható egy struktúra intenzitásának és harmóniájának mértéke. Az így kapott jellemzők alapján Salingaros osztályoz huszonöt neves épületet, majd a Carson, Pirie, Scott & Co. áruházat részletekbe menően is elemzi.
Érdekes dolgok derülnek ki, ha az általa vizsgált épületeket összehasonlítjuk. A(z) Hagia Sophia és a Ronchamp-i Notre Dame du Haut zarándokkápolna például körülbelül azonos értékkel bír komplexitás szempontjából – vagyis ugyanolyan szintű bennük a nyers vizuális információ –, előbbi mégis több mint tizenháromszor akkora életteliséggel rendelkezik. Ezzel szemben az azonos ’L’ és ’C’ értékekkel rendelkező Frank Lloyd Wright-féle Vízesésház és Jan Utzon Operaháza Sydneyben, amik között szintén alig lehet formai hasonlóságot felfedezni, hasonló mértékben keltenek pozitív érzéseket.
A könyv további fejezeteiben Salingaros ezen felül részletezi még a modularitásban rejlő lehetőségek matematikai elemzését, a modernizmus dehumanizáló hatásait, valamint az építészeti mémek terjedésével kapcsolatos társadalmi jelenségeket is.
Szerkesztését tekintve a kötet egyszerű, logikus és tiszta. A szerző nagy gondot fordított arra, hogy a tartalom építészhallgatók számára is könnyen befogadható legyen, így szövegezése a tudományos téma ellenére is olvasmányos. Mivel minden fejezet Salingaros korábban, különálló cikkek formájában megjelent publikációinak kibővített változata, kerek egészet alkotnak önmagukban is, amit a szerző minden esetben rövid összegzéssel, konklúzióval zárt.
Kiemelhető továbbá a szöveg esztétikus tördelése és a formátum megválasztása. Az ’Írás és ornamentika’ című alfejezet külön kitér arra is, hogyan fejlődtek a hagyományos betűtípusok és a szövegformázás az optimális olvashatóság és pszichológiai kényelem irányába, hogy a tartalom befogadása a lehető leggördülékenyebb legyen:
"Az olvashatóságot nem csak javíthatja egy-egy részlet. A pontok vagy kis keresztvonások hozzáadása el is ronthatja a betűtípust. Ez az egyik legtisztább példája annak, hogy a díszítés csak akkor sikeres, ha a forma szerves részét képezi, és nem csak egyfajta ´ráaggatott´ elem." [5]
A könyv tehát meglehetősen érdekes, szerteágazó és aktuális gondolatokat tartalmaz. Akiket foglalkoztat a tudomány, az építészet és a kultúra szoros kapcsolata, azoknak mindenképpen érdemes fölvenniük az elolvasandó könyvek listájára.
Erdős Imre építész, a Debreceni Egyetem építész tanszékének oktatója
A könyv paraméterei: Nikos A. Salingaros: A Theory Of Architecture, Vajra Books, Nepal 2006.
[1] A Theory Of Architecture, Nikos A. Salingaros, Vajra Books, Nepal, 2006. 85. o.
[2] Salingaros, 2006. 46. o.
[3] Salingaros, 2006. 82. o.
[4] Salingaros, 2006. 91. o.
[5] Salingaros, 2006. 102. o.
Szerk.: Hulesch Máté