A tópart – Chicago városépítészete 01
Benkő Melinda urbanista építész, a BME Urbanisztika Tanszékének korábbi vezetője Fulbright ösztöndíjasként az év elejét Chicagóban töltötte. A város működéséről és térhasználatáról szerzett tapasztalatait tematikus rendszerezésben, a hazai helyzettel való összevetésben osztja meg az Építészfórum olvasóival.
1910-ben Hatvany Lajos elképzelt nyugati utazóknak Budapestet „a Balkán Chicago"-jaként nevezte meg, ezzel a összehasonlítással egyrészt a két város a századforduló körüli hasonló fejlődési tempójára, másrészt a határ helyzetükre utalhatott. Chicago USA-ban a keleti parttól távolinak és végtelennek tűnő Midwest (Közép-Nyugat) kapuja, Budapest pedig mindig Nyugat-Kelet híd szerepét hangsúlyozza. Budapesti városépítészként a várost,egyetemi oktatóként az európai városok történeti fejlődését és kortárs városépítészetét jól ismerem. Idén Fulbright ösztöndíj segítségével az USA-ba is eljuthattam, 2020 telét Chicagóban tölthettem. Chicagót úticélként magamnak választottam, nemcsak azért, mert a várostervezés és a településszociológia (illetve a felhőkarcolók) szülőföldje, hanem mert autó nélkül, közösségi közlekedést használva és sétálva szerettem volna USA egyik meghatározó nagyvárosát felfedezni.
Az Építészfórumra tervezett városépítészeti sorozat olyan chicago-i témákat mutat be, amik a hazai városfejlesztés, városépítészet számára is üzennek. Az első a Michigan-tó és a város viszonyáról szól, mert a legnagyobb meglepetés ami ért, hogy Chicago „tengerparti" város. Tópartjának hossza légvonalban közel 40 km (Budapest Duna partjáé kb. 25 km). Ráadásul központjától Északra és Délre 15-15 km-re fut ki összefüggő, változó szélességű közparksávja, ami a helyi lakosoknak a legjelentősebb állandó értéket, míg a látogatóknak váratlan nagyvárosi vízpartélményt nyújt.
Víz és a város, a part magán vagy közhasználata Magyarországon is lezáratlan alapkérdés, gondoljunk a budapesti Duna-part fejlesztésekre, a Római-partra, a belvárosi rakparthasználatra, a Balaton törvényre stb. Az elmúlt években a BME Urbanisztika Tanszékének vezető oktatójaként és kutatójaként számos vízparti hallgatói terv konzulense, tanulmány szerzője (ezek közül például publikálatlan a Főváros részére 2015-ben készített 200 oldalas Budapest és a víz kapcsolata című munkánk), városépítészeti pályázati zsűri tagja (Rak-Part, Duna-Buda), Római parti grémium urbanisztikai szakértője, konferenciák társszervezője voltam. Emellett a tanszékvezetésem idején, 2017 és 2019 között zajlott le a DANUrB Interreg projektünk, amivel a Közép- és Alsó Duna-menti nemzetközi kapcsolatrendszerünk kibővült, helyi rendezvényeket szerveztünk, hallgatói tanulmányutakat és workshopokat tartottunk, kiadványokat, stratégiát, hazai (Metszet 2019/3 Duna különszám) és nemzetközi publikációkat készítettünk a dunai közép- és kisvárosok vízhez is köthető örökségére alapozott fejleszthetőségéről.
A víz az élet alapja, nemcsak a városok létrejöttét és jövőjét (fenntartható, élhető, egészséges, reziliens stb. városkoncepciót) meghatározó, hanem az emberek fizikai és lelki jóllétét is befolyásoló lételem. (Ezt a megközelítést Gaston Bachelard francia filozófus 1942-ben „A víz és az álmok" című műve összegzi.) Örök és az egyik legfontosabb városi téma.
Chicagót 1833-ban a Chicago folyó Michigan tavi torkolatánál alapították. A város fejlődése erre a földrajzi adottságra, majd a mérnöki beavatkozások által kialakított vízi útvonalra épült. 1848-ra Chicago környékén elkészült az a csatornarendszer, mely a Missisippit Észak és Dél, a Nagy-Tavak és a Mexikói-öböl, az USA és a Nagyvilág közti közvetítővé tette. Chicago, the „Crossroads of America", ahogy a helyi történeti múzeum kiállításának főcíme is jelzi, az USA legnagyobb vízi, vasúti és autós csomópontja, a 19. század végének legdinamikusabban fejlődő városa. 1887-ben a város vezetése a Chicago folyásirányának megváltoztatásáról döntött, mivel az ivóvizet is adó tó vizébe került a város minden szennye. A tervet 1900-ra meg is valósították, a Michigan tó vízminősége azóta kiváló (ezzel szemben a Mexikói öböl szennyezettségéért nagyrészt Chicago agglomeráció iparterületei a felelősek). A víz a város működésében betöltött szerepe napjainkig vitathatatlan, de a 20. század elejétől a városfejlesztésben megjelentek új szempontok: a vízpart szép, a vízpart közkincs, a vízpart az egészséges nagyvárosi élet egyik záloga.
1909-ben született a Szép Város Mozgalom (City Beautiful Movement), az esztétikai alapú várostervezés legismertebb amerikai terve, amit tervezője után „Burnham Plan"-nek neveznek. Kimagasló érdeme, hogy felismerte és tudatosította a Michigan tópart természeti értékét a mindennapokban és a hosszú távú városfejlesztői gondolkodásban. Az eredeti tervi elemek közül az északi Navy Pier, illetve a parttal párhuzamos kikötő tavak és parkok rendszere, a strandolásra alkalmas, öblökkel tagolt part a 20. század folyamán mind megvalósult. 1934 óta a városi közparkok és közlétesítmények (sportpályák, játszóterek, múzeumok, kikötők, botanikus kertek, állatkert, strandok, uszodák stb.) szabad tereinek üzemeltetője a Chicago Park District, az USA első és napjainkban is az egyik legnagyobb, 3600 hektárnyi közterületet fejlesztő és fenntartó közvállalata.
A II. Világháborút követően, hogy megakadályozzák a part menti értékes területek privatizációját és beépítését, 1948-ban a parti részeken kizárólag rekreációs és kulturális funkciók kialakítását engedélyezték. Ugyanakkor, állami forrásokat használva intenzíven zajlottak, az akkoriban mindenhol általános közútfejlesztések. A chicagoi Lake Shore Drive, a part menti autóút építése már 1887-ben megkezdődött, 1957-től azonban már városi autópályaként (U.S. Highway 41) fut a város és a tó között. Az átlagosan kétszer négy sávon a forgalom megnövekedett, a tó gyalogosan és kerékpárral, a városi úthálózat főútjainál kizárólag aluljárókon keresztül közelíthető meg. Chicago az ´50-es, ´60-as években az USA második legnagyobb városaként új fejlődési pályára lépett, központjában az ingatlanfejlesztés kiváló helyszíneket keresett. 1965-ben felépült az első, és azóta is egyenlőre az utolsó a főút és a tó között található torony a Belvárosban, a 70 szintes lakóház, a Lake Point Tower.
1966-ban készült el Chicago Szerkezeti Terve (Comprehensive Plan), melyben a városvezetés a tervező szakmákkal közösen, az 1909-es elveket követve újból kiállt a parti értékek hosszú távú védelme mellett, a több mint 3 milliós város, illetve 10 milliós agglomeráció lakosságának érdekeit a magánérdekek felé rendelte. Rögzítette a parti sáv védelmét és teljes építési tilalmat rendelt el. Emellett újabb részletes terveket írt elő: így 1972-ben a Tópart Szabályozási Terv (Lakefront Plan for Chicago) pontosította tovább a part alakítását: feltöltések, partsáv bővítés, strandépítés indult, erősödött a teljes parti közpark hálózat zöld karaktere. 1974-ben a Chicago Folyópart Terv (Riveredge plan of Chicago) is létrejött és olyan elveket rögzített, amik megvalósítására napjainkban nyílt lehetőség
1988-ban kezdődött egy újabb nagy infrastruktúra beruházás, aminek célja a városközponttól Délre eső parti sáv felszabadítása volt. Ehhez meg kellett szüntetni a part menti autópályaszakaszt és a félszigeten lévő kisrepülőteret. 1998-ban adták át a használatnak az új 23 hektáros vízparti parkrendszert, a Museum Campust, ami magába foglalja a város jelentős, többségében az 1893-as Világkiállítás megmaradt épületállományában működő múzeumait (Field Museum, Shedd Aquarium, Adler Planetárium), és a legnagyobb chicagoi baseball stadiont (Soldier Field). A part mögött lévő városrész felértékelődött, intenzív átalakulása jelenleg is zajlik.
Chicagóban közel 30 km hosszú változó szélességű (10m-700m) vízparti közterület bejárható, bárki által télen-nyáron használható. 2016-18 között a legkorszerűbb szelíd közlekedési elveknek megfelelően az elválasztott gyalogos és kerékpáros forgalmat biztosító sávokat is mindenhol kiépítették (Lakefront Trail), és folyamatban van a biodiverz, az eredeti tóparti növény- és állatvilág újjáélesztése. A város legnagyobb, több mint 100 év alatt megvalósított közös értéke. A tó közelében élni vagy dolgozni kevesek számára adott mindennapi öröm, de a város szigorú utcahálózata több kilométeres távolságból is ráfut a vízre és aki teheti, néha maga mögött Chicagóval a végtelennek tűnő Nagy Tóra fordul.
Benkő Melinda
Szerk: Somogyi Krisztina
