A törődés csendes építészete – A marosvásárhelyi szociális innovációs és életminőség-fejlesztő központ
A Gyulafehérvári Caritas új marosvásárhelyi központja Sütő András Kossuth-díjas erdélyi magyar író egykori házában találta meg helyét. Az épület felújítását és bővítését a Tóthfalusi Gábor vezette TEKTUM Arhitectura tervei szerint végezték. Kopacz Hanna beszámolója.
Akart és akaratlan örökség
Ha a Marosvásárhelyen bóklászó járókelő nem szemfüles eléggé, első alkalommal talán el is sétálhat az egykori Vörösmarty, ma Mărăști utcán álló, szinte bujdosó épület előtt. A romániai szem már annyira hozzászokott az építészeti és egyéb természetű vizuális zajhoz, hogy az egyetlen menekülési útvonalnak az immunitás közönye tűnik. Az összképet aligha lehet jobban tönkretenni egy még gátlástalanabb ötlettel (bár nem kell sokáig kutatni, hogy egy új alkotással cáfoljuk meg ezt az elhamarkodott kijelentést). A városképi szabályzás amolyan elvont filozófia, amelyről csak annak van tudomása, aki kitalálja. Csupán az utóbbi években kezdtek jobban odafigyelni a kultúrájukat veszni érző emberek, egy-egy gyógyító öltéssel toldva ezt a szétzilált, meggyötört, igencsak heterogén városi szövetet.
Az egykor szabad királyi városi ranggal is rendelkező megyeszékhely a történelem során mindig a székelység szellemi, kulturális és gazdasági központja volt. Van itt középkori vár, régi templomok, szecessziós városközpont, híres egyetemek, magyar történelmi szereplők sok régi szobra, román történelmi szereplők sok új szobra, omladozó műemlékek, hajmeresztő banképületek, paneldzsungelek, Víkend-telep, kisvasút, műtrágyakombinát. Marosvásárhely az első világháború után a román-magyar nemzeti identitáskérdés ide-oda cibált játékbabája lett, melynek szép gomb szemei a civódás martalékául estek. Akárcsak Sütő Andrásnak, a kommunista Erdély egyik legmeghatározóbb, legszabadszájúbb írójának fél szeme, melyet a fekete márciusnak is nevezett, marosvásárhelyi pogromban veszített el, büntetésül a magyar kultúráért tett erőfeszítéseiért.
Sütő András Vörösmarty (Mărăști) utcai háza a századfordulón a Felsővároshoz tartozott, amelyet később 1917. november 7. negyedre kereszteltek át az orosz bolsevik forradalom emlékére, majd Ceaușescu bukásának ünnepléseképp 1989. december 22-re. A ház nem volt építészetileg jelentős épület, de amikor 2015-ben a Gyulafehérvári Caritas segélyszervezet az író utódaitól megvásárolta a házat, mindkét fél úgy érezte, a szellemi örökség megfelelő kezekbe került.
Szereplők és cselekmény
A katolikus egyház által működtetett nonprofit szervezet tevékenységei eddig szétszórtan, egy-egy tömbházlakásban vagy bérelt helyiségben zajlottak, szükségessé vált egy új szociális innovációs központ létrehozása. A Caritas meghívásos ötletpályázatára benyújtott munkák közül a zsűri a kolozsvári Tektum építésziroda (vezető tervező: Tóthfalusi Gábor) tervét választotta. Kisebb módosításokat követően, két és fél évig tartó építkezés után, 2020 augusztusában adták át a házat használatkészen. „Az új épületben a Gyulafehérvári Caritas szociális, innovációs és életminőség-fejlesztő programjai kapnak helyet, valamint adminisztratív székházként is működik. Így a kétszintes ingatlan otthont ad a házi beteggondozói szolgálat Maros megyei központjának, az egyéni és csoportos korai nevelés és fejlesztés aktivitásainak, mozgáskompetencia-fejlesztésnek, az önkénteseket érintő programok szervezésének, felnőttképzési programoknak, különféle projektek adminisztrálásának és az össz-szervezeti háttérfunkcióknak" – olvashatjuk a Caritas oldalán.
A nyertes pályázók arra törekedtek, hogy olyan kortárs épülettel gazdagítsák a városi szövetet, amely a megrendelő minden igényét kielégíti, jól működik, az emberekre gyakorolt hatása pozitívan szolgálja az intézményt, és reális, megvalósítható, költséghatékony megoldásokat alkalmaz.
A Tektum iroda terve fejet hajt Sütő András emléke előtt, és igyekszik minél többet megőrizni a régi házból és kertjéből. Az új épületszárnyak a szomszédos házak tűzfalai közé feszülnek, kiegészítve a beépítést T-alakká. Bár az urbanisztikai szabályzatban a házaknak a (látszólag szabadon értelmezett) zártsorú beépítéshez kell igazodniuk, a városvezetésnek nem volt ellenvetése az építészeti javaslattal szemben. Az új épületszárny alázatosan a háttérbe húzódik, az áttört téglakerítés köntöse mögé burkolózik. A beépítés tömegét a szomszéd épületek magassága, a meglévő épület statikai terhelhetősége és a tájolás határozta meg. A Sütő-ház emeletráépítést kapott, az új szárny szintén kétszintes.
A be(nem)építésnek köszönhetően két szabadtéri zóna alakult ki: egy utcával határos, publikus jellegű előudvar, és egy intim hátsókert. Az előudvar fogadja a gyalog, biciklivel, motorral vagy autóval érkezőket, innen fedett-nyitott folyosón közelíthetjük meg az épület bejáratát, amelyet az utca felől egy impozáns, kézművességgével büszkélkedő „aranykapu" zár le. A hosszú előtető tengelyként köti össze a nyilvános és privát kertet. A hátsó kert lehetőséget teremt a szabadtéri tevékenységek számára a gondoskodóan körülölelő épület védelmében, így minden aktivitás szemmel tartható, ami nem elhanyagolható szempont egy ilyen intézmény esetében.
A földszint központi csomópontjában lévő recepció átmenetet képez a kinti világ és a védett belső tér között. Agoraszerűen működik, az épület ezen keresztül kommunikál a külvilággal. Az előtérből közelíthető meg a lépcsőház és a lift, illetve innen ágazik el a hömpölygő, köztérként működő folyosó, amely fényes, tágas és változatos kialakításával alkalmassá válik az ott időzésre, a találkozások legfőbb színtere lesz. Mivel sem a folyosó, sem a termek nem veszítik el a szemkontaktust a kültérrel, a terek kapcsolatai könnyen átláthatóak, minden pillanatban pontosan el tudjuk helyezni magunkat az alaprajzon, és emiatt az első pillanattól biztonságban érezzük magunkat, mintha csak az otthoni lépcsőfordulóban vennénk be a jól ismert kanyart. A meglévő ház földszinti részén helyezkedik el a beteggondozó és annak egységei (eszköz-előkészítő, veszélyes hulladéktároló stb.), illetve a motorikus fejlesztési részleg. Az új szárny földszintjén olyan további funkciók találhatóak, mint előadó- és terápiás termek, mozgáskompetencia-fejlesztés, orvosi beteggondozó termek, baba-foglalkoztató, adminisztráció és mellékhelyiségek. A földszinti terek közvetlen kertkapcsolattal rendelkeznek. Az emeleten a Caritas-iskola termei, a szervezet irodái kaptak helyet, illetve itt található a teakonyhával kiegészülő, nagy befogadóképességű multifunkcionális terem is.
A bejárás során Palotás Hajnal pszichológus, a segélyszervezet egyik programfelelőse kísért minket. Beszámolójából úgy tűnt, az egyszerű, semleges, ám jól felszerelt terek kiválóan alkalmazkodnak a különféle tevékenységekhez, rugalmasan átrendezhetőek az aktuális igényeknek megfelelően, legyen szó konferenciáról, táncelőadásról, kiállításról vagy mozgásfejlesztő tréningről. Az is jól jön – meséli kávéfőzés közben a teakonyhában –, hogy a folyosó egy kellemes hely, így ha valakinek várakozni kell, mindig akad, akivel szóba lehet elegyedni, és ez a nyüzsgés pozitív hatással van az ide járókra. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy végre minden egy épületbe került, és többé nem kell az idő nagy részét a város különböző pontjain lévő irodák és foglalkoztatók közt rohangálva tölteni. Az építészeknek – minden jel szerint – sikerült létrehozniuk, amit akartak: tekintélyparancsoló intézmény helyett közösségteremtő, családias környezetet.
Az anyagválasztás a Tektum építésziroda munkásságát ismerve nem meglepő, és bár több, korábban épült lakóház hordozza magán a jelen középület jegyeit, mégis mintha ebben a munkában mozognának legotthonosabban ezek az anyagok: minden logikusnak, értelmesnek, szükségesnek és elégségesnek bizonyul. Figyelembe veszi az időtállóságot, a már meglévő használatát, a jövőbeni fenntartási költségeket, a hagyományos építőanyagok korszerű technológiákkal történő alkalmazását. Egyértelmű képletet használ a régi és új megkülönböztetésére: a volt Sütő-házra függőleges hornyolású, tojáshéj színű vakolat került, melyet egy karakteres betonpárkány zár le; az új épületrész burkolata pedig vízzel vágott tégla – meséli Tóthfalusi Gábor, miközben szülői elfogultsággal simítja végig a vízzel vágott tégla jellegzetes textúráját. A téglaburkolatot időnként feszesen szerkesztett fabetétek váltják fel. A nyílászárók szintén fából készültek, a kültériek háromrétegű, hőszigetelt üvegpanellel. A belső terek kialakításánál fontos szempont volt az egységes anyaghasználat, a fehér falakat a belsőépítészeti elemeken megjelenő tölgyfafurnér melegsége teszi otthonossá. A termek tágasak, fényesek, szellőztethetőek, arányaik emberléptékűek, a legtöbb esetben egy mozdulattal a kültérbe juthatunk, az emeleten is: úgy tűnik, valóban kellemes lehet itt dolgozni.
Az épületegyüttes szerkezeti kialakítására a meglévő épület tartószerkezetének alapos statikai felmérése után került sor. Az új épület vasbeton oszlopok és síklemez-födém szerkezetből áll, az emeleti multifunkcionális és iskolahelyiségeket rétegelt faszerkezet és azokra helyezett hőszigetelés határolja.
Konklúzió
Kissé zavarban vagyok, mert valahogy ezen az épületen minden olyan magától értetődő, hogy az ember elsőre nem is tudja, mit mondjon róla. Mégis, rendkívül fontosnak tartom, hogy ez az épület létrejött, mégpedig kontextusa miatt. Egyrészt, bár távol áll tőlem a nemzeti mellveregetés, fontosnak tartom, hogy ez az épület az erdélyi magyar kultúra berkei közt jött létre, és káros nosztalgiázás helyett előremutató jelenidejűséget képvisel. Másrészt, nem elhanyagolható az sem, hogy szociális funkciónak ad otthont egy ilyen törődéssel megtervezett, minőséget hirdető építmény. És végül, szót érdemel az építész nem titkolt, példamutató szándéka is. A történelmi szeszélyek hátrahagyott építészeti öröksége, hektikus káosza és a kételkedő társadalmi értelmezés megnehezíti a kortárs városi építészet helyzetét Erdélyben. Ismert, egy vagy több évszázados múltú középületeink nosztalgiával telítettek, a lakosság pedig már gyanakvóan fogadja az újat, hiszen annyiszor jött már új, és mégsem lettek szebbek a városok, csak egyre többfélén csúnyák. Egy ilyen, majdnem észrevétlen, egyszerűségében üdítő, egészséges léptékű és nagyot mondani nem akaró épület a fenntartható városi fejlődés egyik első fecskéje lehet Marosvásárhelyen. Nem igaz, hogy a szobrok hallgatnak: épp beszédes természetük miatt kerülnek a közterekre.[1]
Kopacz Hanna
Szerk.: Winkler Márk
