A vágányok hallgatnak
A kormányban "komoly" várostervezési munka zajlik: Budapest világörökségi területének szerkezeti átstrukturálása teljesen improvizatív módon. Várból kormányzati-, Városligetből múzeumi negyed, Nyugatinál új park létesítése és a Déli pályaudvar felszámolása. Bardóczi Sándor írása.
Ma a kormányban, ahol 7 jogász, 2 teológus és 3 közgazdász foglal helyet, komoly várostervezési munka zajlik. Vagy inkább komolytalan. Komolytalan, mert olyan improvizatív módon történik éppen a budapesti világörökségi terület szinte teljes szerkezeti átstrukturálása, amelyek mögött nem áll sem szakmai, sem pedig társadalmi konszenzus. A vitatott döntések kompenzálására színes lufiként eregeti fel a kormányzati kommunikáció a populistábbnál populistább elképzeléseket. A legtöbb ilyen elem ellentétes azokkal az irányokkal, amelyek Budapest fejlesztési koncepcióját meghatározzák. Ezekhez Tarlós Istvánnak, Budapest főpolgármesterének szava sincs, a régen kiüresített és valódi döntésformáló hatalommal nem bíró budapesti főépítészi szék 2016. január 1. óta üresen áll. Budapest elveszítette önrendelkezését fejlesztései felett, olyan irányokba tart, amelyek a többség bizalmát néhol kimutathatóan, néhol csak érzékelhetően, de nem élvezik.
A Vár kormányzati negyeddé történő átalakításával, illetve ezzel párhuzamosan a Városliget történeti közparki jellegének múzeumi intézményterületté alakulásával intenzíven foglalkoznak a szakmai körök és immár a széles közvélemény is. A legjellemzőbb reakció az értetlenség, a feltartott kéz és a kemény tiltakozás. Forronganak az internetes fórumok, nyilatkozatháború zajlik, számottevő pályamódosítás, hatás nélkül. Eközben a legfőbb érdekképviseleti szakmai szervezetek, elsősorban a MÉK, a BÉK és MÉSZ csendesek, nagyon csendesek. A budai vár és a Városliget építészeti programjában olyan elemek kezdenek megjelenni, amelyeket eddig csak félresikerült örökségvédelmi projektekben láthattunk, például az ICOMOS citromdíjas nyírbátori várkastély esetében. A Budai vár publikált rendereit vagy a Városligetben újraálmodott Közlekedési Múzeum és a Gyerekszínház terveit nézegetve az embernek az az érzése, hogy Magyarországon új építészeti stílusirányzat van születőben: a populista historizmus.
Fontos az óvatosság ezen új építészeti stílustörekvés minden ismérvének tudományos igényű jellemzése terén, (már csak azért is, mert egy most zajló folyamatról beszélhetünk) de néhány vezérelem már most is azonosítható. Ezek között megjelenik a külsőségeiben a vélt vagy valós dicső múltat akár nulláról is visszaépítő historizmus, a reprezentáción túl alig értelmezhető funkciók, alulhasznosított terek, modern gépészet és szint alatti megastruktúrák. A kulissza építészet mesterfokozata, a faszádizmus meghaladása, a nemzetközi műemlék-rekonstrukciós elvek háttérbe szorulása, városszerkezeti alapvetések figyelmen kívül hagyása a funkciók megválasztásakor. A múlt fontosabb mint a jövő. Ami a várban (a palotában és a polgárvárosban) történni akar, az közlekedési, műemlékvédelmi és urbanisztikai katasztrófa. Ami a Városligetben, az múzeumtechnikai és zöldfelületi. A hatalom csúcsán azonban ezek a szakmai ellenvetések a negligálásukon kívül eddig egyetlen reakciót tudtak csak kiváltani: a kompenzálást. És most érkeztünk el a kompenzálás tárgyához, a Déli és a Nyugati pályaudvarhoz.
Lázár János fejében a városligeti Múzeumi Negyeddel kapcsolatos szakmai kritikák, és az egyik múzeumelhelyezési kibúvóként felkínált Nyugati és térsége (Tarlós István 2010-es főpolgármesteri programjában szerepelt ez az elképzelés, aki a Finta Stúdió koncepcióját tette itt a magáévá) úgy csapódott le, hogy ha a város legfontosabb közparkjából a kormány valamilyen megfontolásból kulturális intézményi területet csinál, akkor az elégedetlenkedőket talán kompenzálni lehet a Nyugatinál létesített parkkal. A Janesh Péter, Minusplus és Kengo Kuma közös Kormányzati Negyed pályázatánál felvetett lehetőséget most groteszk csavarral emelik be a közbeszédbe. E koncepció szerint a történeti parkot (mellesleg a világ első közparkját) 2018-ra beépítési területté alakítanánk, miközben a távoli, 2022-es jövőben egy vasúti zárványt felülépítve hoznánk létre egy új parkot. Ezt a képtelenséget pedig kormányzati szinten teljesen logikus döntésnek hiszik.
Erik van Egeraat 2015-ben az Építészkongresszuson elhangzott előadására szeretnék itt visszautalni, amelynek nagyon fontos elvei aligha jutottak el a döntéshozókhoz: „Értsék meg, zöldfelületet a legnehezebb építeni.” Nehéz, mert egy 80 éves fához pontosan 80 év kell, esetleg húsz évet tudunk spórolni, ha drága, előnevelt fákkal építünk. Nehéz, mert a tudomány mai állása szerint a fák gyökérben végződnek, így ha nincs talajkapcsolatos közegük (hanem egy tetőkerten állnak vagy körbe vannak betonozva) akkor csak a bonsai-ok számát szaporítjuk. Nehéz, mert egy 80 éves fa, bár kis helyet foglal a térből, mégis akkora fotoszintézisre alkalmas levélfelülete, mint egy gyepes focipályáé. Nehéz, mert a zöldfelület nem háromdimenziós alkotás, hanem négydimenzós. A növényekből épített térfalak kialakulásához idő, gondozás és fenntartás kell: mindaz, amelyet ez a város 30-40 éve képtelen megoldani, a közterület-gazdálkodása romokban hever.
Nehéz, mert egy pályaudvar területe barnamező, olyan talajszennyezésekkel, amelyeket a növényzet csak jelentős talajcserével és kárelhárítással tud tolerálni. Ez óriási földmunkát jelent, olyan volumenben, amihez képest a növények telepítése eltörpül. Egy ilyen helyszín sokkal inkább alkalmas felülépítésre, amely nem pusztán a zárványterületek által szétszabdalt város összenövesztésére, de a vasúti zaj mérséklésére is alkalmas. Ilyen értelemben a Podmaniczky utca mentén sokkal nagyobb urbanisztikai realitása lenne egy olyan múzeumi negyednek (eszményi hely a Közlekedési Múzeum, és megfontolandó hely a Néprajzi Múzeum esetében), amely térfalként működik az utca felé, és harmadik, negyedik szintjén szintben csatlakozik a vágányfelülépítés sétateréhez. Ez az Eiffel tértől a Szépművészeti múzeumig alkot új közteret, miközben gyalogos útvonalak sokaságával kapcsolhatja össze Újlipótváros és a Terézváros lakóterületeit. Mindebben - a számomra sokkal elfogadhatóbb koncepcióban - egy valódi városrehabilitáció eredményeként a Nyugati térsége felértékelődne, az Eiffel tervezte fejépület olyan múzeumi fogadótérré alakulna, mint ahogy azt a Museé D’Orsay esetében megfigyelhettük, a Városliget pedig mint közpark újulhatna meg. A Levegő Munkacsoport által megbízott Szonda Ipsos kutatása is ebbe az irányba tolná a döntéshozókat.
Ám a vágányok nem csak a Nyugatinál kerültek kormányzati célkeresztbe, hanem a Délinél is. A Déli pályaudvar fejépülete 1962-ben épült újjá Kőváry György (MÁVTI) tervei alapján. Már a múlt század 30-as éveiben is ki akarták váltani a fejpályaudvart, de mindig győzött a józan ész: tömegközlekedési szempontból ez a csomópont túl értékes ahhoz, hogy felszámoljuk. Más kérdés viszont a felülépítése, hiszen Krisztinaváros és az Alkotás utca között feszülő két hatalmas pályaudvari zárványa nem éppen a legjobb városi helyzetet jelenti. Ugyanakkor ezek a területek javarészt bevágásban vannak, könnyű lenne tehát a hátrányból előnyt kovácsolni. Ehhez azonban a legkevésbé van szükség a pályaudvar közlekedési funkcióinak a feladására, sőt a közeli Vérmező a zöldfelületi fejlesztést sem indokolja.
Nem is kell feltétlenül Lázár János szavait szó szerint érteni, hiszen a kormánydöntésből az olvasható ki, hogy Seszták Miklósnak záros határidőn belül le kell tenni az új "sport és szabadidőközpont" koncepcióját a kormányasztalra. Több sajtóforrás a Testnevelési Egyetem ideterjeszkedését valószínűsíti. Mindebből arra kell következtessek, hogy a kormányban szinonimaként használják a "park" és a "stadion" szavakat, kis túlzással tehát újabb stadion (a Testnevelési Egyetem gyakorló pályái) épülhet meg a vasút helyén, vagy fölötte. Bár felülépítésként a Szent János kórház közlekedésileg rossz pozícióban lévő és leromlott épületegyüttesét kiváltó új budai szuperkórház gondolata nem rossz (sőt!), azt is egyértelművé tették, hogy ezt az ötletet elvetették.
Annyi bizonyosan látszik, hogy a közlekedési szakma nem látja megalapozottnak a pályaudvar kihelyezését Kelenföldre, s legalább részben mentené a vasúti funkciókat. Ám ez a két ügy nem áll ellentétben egymással, hiszen a Délibe érkező összes vonal villamosítása megtörténhet jövőre, így a pályaudvari vágányterület felülépítésének utolsó akadályai (diesel mozdonyfüst kiszellőzés) is elhárulhatnak. Ami kijelenthető: a Déli és a Nyugati fölé városi parkot álmodni megalapozatlan őrültség (közteret lehet), városi funkciókkal felülépíteni azonban meglehetősen kívánatos irányvonal lehetne. Ha a Nyugati tudná elnyelni a múzeumi negyed jelentős részét, a Déli pedig begyógyítaná a vasúti vágányrendszer ütötte sebeket (úgy, hogy a vasúti közlekedés megőrzése továbbra is biztosított maradna), akkor a mostani fejlesztések méregfogát máris sikerülne kivenni. Nem ezt látjuk. A vágányok pedig hallgatnak.
Bardóczi Sándor
