A változás változása
”A csaknem húsz éve zajló híres párizsi városfejlesztési projekt, a Rive Gauche a hagyományos mérnöki szemléletű urbanisztikával szakító stratégiai tervezés példája” – emelte ki Gilles de Mont-Marin, a projekt igazgatója a Kreatív várostervezés című konferencián, melyet a Heti Válasz rendezett április 28-án a Művészetek Palotájában.
A csaknem húsz éve zajló híres párizsi városfejlesztési projekt, a Rive Gauche a hagyományos mérnöki szemléletű urbanisztikával szakító stratégiai tervezés példája – emelte ki Gilles de Mont-Marin, a projekt igazgatója a Kreatív várostervezés című konferencián, melyet a Heti Válasz rendezett április 28-án a Művészetek Palotájában. Az előadó ezzel persze nem valamiféle újdonságot közölt, sokkal inkább azt érzékeltette, hogy az 1980-as évek végén és a ´90-es évek elején lezajlott urbanisztikai paradigmaváltás nyomán mára olyan tervezői gyakorlat alakult ki Franciaországban, amely a nagyvárosok megváltozott problémáit a korábbiaknál mélyrehatóbb, átfogóbb módon képes megoldani.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a konferencia mindegyik résztvevője, de míg a többség általánosságokra szorítkozó modelleket prezentált, addig Gilles de Mont-Marin a konkrétumok szintjén, sokéves tapasztalatok segítségével világította meg a azokat a kihívásokat, melyekkel szinte minden nagyobb településnek szembe kell néznie: a rozsdazónák, a szlömös lakónegyedek, a növekvő gépjárműforgalom, a jó közösségi közlekedés iránti egyre nagyobb igény mellett részt kell venni a városoknak abban versenyében is, mely egy-egy régió kulturális, pénzügyi, turisztikai, innovációs központjának szerepéért zajlik.
Bár az utóbbi időben nem kevés cikk és tanulmány, konferencia és kerekasztal-beszélgetés szólt arról Magyarországon is, hogy az urbanisztika immár a „plannerek” világa, olyan városfejlesztési menedzsereké, akik a politikai, pénzügyi, jogi, építészeti, marketing- és kreatívszakmai szempontokat egyeztetik, sőt szintetizálják, tájékozottak a környezettudatosság és a városok kulturális örökségének megóvása terén és képesek a participatív tervezés alkalmazására – mégis vajmi kevés az eredmény. Elég csak a pesti Millennium City Center néven futó Trigránit-projekt mind ötletszerűbbnek tűnő, egymástól elszigetelt telkenként kialakított beépítési „koncepciójára”, vagy az Infopark megdöbbentő szellemtelenségére gondolni. Úgy tűnik tehát, hogy nem lehet túl sokszor ismételni a fentieket.
A bevezető előadások általánosságai mintegy felvezették a francia szakember mondandóját, a későbbiek pedig kvázi „kirészletezték” azt különböző gyakorlati kérdések kibontásával. A Rive Gauche fejlesztés Párizs 13. kerületében, a Szajna bal partján húzódó három kilométer hosszú sávra terjed ki. Az 1991-ben indult projekt az Austerlitz-pályaudvarhoz kapcsolódó, hatalmas kiterjedésű vasúti zóna átfogó megújítását tűzte ki célul. Gille de Mont-Marin hangsúlyozta, hogy a vasúti sínek jelentős részének felszámolásával nem építési telkek felszabadítása, nem különböző beruházási igényeknek megfelelő „parcellázás” volt a cél, hanem olyan térstruktúra kialakítása, amely a Szajnától eddig elszigetelt városrész számára kapcsolatot teremt a folyóval. A területet zöld folyosókkal szeletelték fel, a sínek fölött gyalogoshidakat építettek. Az így kialakult kilenc zóna beépítési tervének kialakítására más-más, de szorosan együtt dolgozó építészt kértek fel (köztük pl. Jean Nouvelt, Dominique Perrault-ot, Christian de Potzamparc-ot). A közterületek tervezését azonban nem osztották fel, hanem egészében Potzamparc-ra bízták.
Az épületek egy részét a lefedett vasúti sínek fölé építették (ismerős megoldás a budapesti Kormányzati Negyed tervei kapcsán), a projekt legismertebb létesítménye a négytornyú Francia Nemzeti Könyvtár (Dominique Perrault). Figyelemre méltóak a beruházás szervezeti körülményei: a főbb feladatok koordinációja a kerületi önkormányzat feladata, azonban a kivitelezést az 57 százalékban Párizs város, 25 százalékban a francia államvasutak tulajdonában lévő Semapa részvénytársaság végzi. Számos épület megépítésére magánberuházói pályázatot írtak ki. A terület ma is 80 százalékban a vasút tulajdonában van, a fejlesztéshez szükséges hitelekhez az állam 80 százalékban garanciát ad.
Az urbanisztikai koncepció fontos eleme a funkciók változatossága: felváltva követik egymást az iroda- és lakóházak, középületek, hogy ne alakuljanak ki homogén, s ekképp esténként halott hivatali negyedek. Az államvasutak, az önkormányzat és Párizs városa között létrejött partnerséget közel húsz éve egyetlen polgármester, politikai párt, kormány sem kérdőjelezte meg.
És akkor lássuk a magyarokat: Dános Pál, az SCD Group ingatlanfejlesztési igazgatója a Pasaréti út és a Hűvösvölgyi út között elhelyezkedő, egykori katonai terület fejlesztésével kapcsolatos gondolatait osztotta meg a hallgatósággal, feltárva a helyzet bonyolultságát, az évekig húzódó egyeztetési folyamatot, a beruházói felelősség jelentőségét. A prezentáció végén a beruházással összefüggésben a LukVik építésziroda és a ZHJ Architects neve tűnt fel.
A délelőttöt záró beszélgetés résztvevői, Gulyás Kovács Gergely, a DunaCity vezérigazgatója (DunaCity projekt, a Lágymányosi hídtól délre, a pesti oldalon), Takács Ernő, a Talentis Group elnöke (a Zsámbéki-medence, a „magyar szilíciumvölgy” fejlesztője) és Takács Péter, a Walker and Williams értékesítési igazgatója (Tópark projekt) saját projektjeiket ismertették. A Gilles de Mont-Marin által képviselt szemlélet hazai meghonosítására Zoboki Gábor tett kísérletet, aki 2025-ig nagy léptékű, fantáziadús, gyalogos sétányokkal behálózott új városközpontot vízionált Albertfalva Duna melletti – többnyire önkormányzati tulajdonú – területeire. A városrészt a Duna fölött lakóhíd kötné össze a Csepel Művek ”loftvárosával” a folyó túlpartján. Úgy tűnik, a következő évtizedekben talán Magyarországon is számíthatunk bizonyos változásokra.
Haba Péter
