A Város (és az építészet) védelmében 5.

Pálfy Sándor írásának kiindulópontja az építészképzés és a hallgatók jövője. Az általa felvetett problémák azonban jelentősen túlmutatnak a diákság jelenlegi vagy jövőbeli nehézségein: a szakma és a szakmai környezet  - nyugodtan mondhatjuk - legégetőbb kérdései feszülnek az itt közölt cikkben.

[Ezt az írást még júniusban, a diplomavédések után kaptuk, aminek aktualitását akkor az adta, hogy a 266/2013-as kormányrendelet tervezete május végén nyilvánosságra került. Ez az új rendelet lecserélve több korábbi rendeletet és jogszabályt, új törvényi kereteket jelöl ki az építésügyhöz kapcsolódó szakmák gyakorlásának. Bár Pálfy Sándor cikkét szinte azonnal föltöltöttük az epiteszforum szerkesztőségi rendszerébe, de véletlenül mégis rejtve maradt. Pár hétre a cikk megírását követően a közel 60 oldalas rendeletet a Magyar Közlöny 119. számában tették közzé, és a szabályok egy része már augusztus 1-től érvénybe lépett, míg mások csak 2014. január 1-től hatályosak. Az ÉTDR-ügyek kötelezővé tételét pedig még egy fél évvel elhalasztották. - aszerk.] 

A BME Urbanisztika Tanszékén évek óta valamennyi elméleti és tervezési tantárgyunk keretében arra oktatjuk építész hallgatóinkat, hogy a ház tervezése és megépítése sohasem függetleníthető az épület természeti, fizikai, társadalmi és gazdasági környezetétől. Építészetet művelni (ÉPÍTENI) magas szinten csak környezeti kontextusban (kontextúrában) lehetséges. Mintha kezdene beérni fáradozásunk gyümölcse, most lezárult diplomavédéseink során is megállapítható volt, hogy a tervek többsége ennek a gondolkodásnak jegyében született, azaz sokszor a települési léptéktől a bútorig végiggondolják házaikat a diplomázó hallgatók, nem feledkezve meg a házat használók szociális-, és a megépítés gazdasági körülményeiről sem.

A környezeti minőség javításának alapvető célja mellett azt gondoltuk, hogy ezzel a komplex gondolkodással az életre készítjük fel hallgatóinkat; környezetük alakításának bármely szintjével foglalkozzanak az egyetem elvégzése után, jól meg fogják állni a helyüket. Szomorúan kell szembesülniük a legújabb tényekkel, hogy az építészmérnöki oklevél, mely korábban - különböző szakterületeken szerzett tervezői gyakorlattal- több fajta tervezői jogosultság alapjául szolgált, mára lassan – az építési kormányzat jogalkotói tevékenységének és a Magyar Építész Kamara támogató együttműködésének köszönhetően – kizárólag az épületek tervezésére alapít jogosultságot.

Aktualitás: napjainkban folyik az építészek teljes kiszorítása a településtervezés területéről a Magyar Építész(!) Kamara Terület- és Településrendezési Tagozatának kezdeményezésére, amelynek tagjai egyébként kivétel nélkül építészmérnök végzettségűek. De ezzel párhuzamosan vonják vissza a korábban megszerzett szerkezettervezői, táj- és kertépítészeti valamint belsőépítészeti jogosultságokat is az építészmérnököktől. Az építész szerzői jogok törvényi védelme is napról-napra gyengül, ha még egyáltalán létezik. Mintha az építési kormányzat (ami napjainkban köztudottan a Belügyminisztériumot jelenti) „kiszorítósdija” folyna az építészekkel szemben, aminek hatékonysága belső kompromisszumaink, kisebb-nagyobb árulásaink révén csak még fokozódik. A Kamara vezetősége pedig tétlenül nézi ezt a folyamatot, sőt olykor még támogatja is.

Érthetetlen például számomra, hogy a MÉK Oktatási Bizottságának (melynek én magam is tagja vagyok) közös állásfoglalásával ellentétben hogy támogathatja hivatalosan a Kamara az építészek kizárását a településtervezői jogosultságból. Azon túl, hogy – tagsága érdekeinek védelmében - ezt hivatalból sem tehetné, valóban elképzelhetőnek tartja az Építész Kamara vezetősége a település, annak térbeli rendje, működése, városépítészeti megjelenése és építészeti karaktere megtervezését építész közreműködése nélkül? Mert ha igen, az nagyon nagy baj lenne, és elsősorban nem az építészek, hanem településeink szempontjából!

Diplomázó építészként valamennyien az ÉP-ítésre, azaz környezetünk gyógyítására esküdtünk fel (ha nem is Hippokratész-i esküvel), az egészséges környezet megőrzésére, illetve kreatív alakítására. Mindannyiunkban megvan a tettvágy környezetünk élhetőbbé, jobbá tételére. De mintha ez az aktivitás a válságos időkben, amilyenekben most élünk, előjelet váltana, és mivel nincs lehetőségünk ÉP-íteni, hasonló intenzitással rombolunk. Nem fizikai értelemben döntjük romba épített környezetünket (habár építés címén néha ez is megtörténik), hanem szisztematikusan ziláljuk szét emberi környezetünket és közösségeinket. Szakmai szervezeteink, melyek az együvé tartozást, a közös célok kitűzését és elérését lennének hivatottak befogadni és képviselni, egyre inkább a megosztottság és az egymás elleni küzdelem helyszínei. Nem szabadna hagynunk, hogy így legyen!

De építési kormányzatunk helyében sem hagynám, hogy így legyen! Ezekben a válságos időkben folyamatosan táplálni kellene a társadalomnak ebben a jól képzett és tettre kész rétegében, hogy az országnak szüksége van rájuk és tudásukra. Hogyan? Például, ahogy Portugáliában csinálták az 50-es években: részletesen felmérették és kataszterbe foglaltatták az építészekkel az ország teljes építészeti örökségét, ezzel két legyet ütve egy csapásra: egyrészt kreatív feladattal látták el a munkanélküli építészeket, másrészt tudatosították bennük és rajtuk keresztül az ország minden lakójában, hogy mekkora értékek birtokában vannak. Amikor pedig jobbra fordult az ország sorsa, olyan szépségű és gazdagságú kortárs építészet virágzott ki ebből a megismert és átélt építészeti örökségből, hogy azóta csodájára járunk a világ minden részéből. Miért ne követhetnénk mi is ezt a példát, ami elsősorban nem pénz, hanem empátia és józan előrelátás kérdése?

Más. Miért tűntek el szinte teljes mértékben az építészeti tervpályázatok az ország szakmai közéletéből? Mert csökkent a megbízások és megépülő házak száma? Szerintem éppen ezekben az időszakokban lenne szükség és alkalom új utakat kereső kutatásokra, minél több lehetséges út feltárására és megismertetésére. Fajlagosan kis ráfordítással lehetne széles szakmai réteget bevonni környezetünk minőségének javítását célzó kutatásokba, ezzel segítve megélhetésüket, szellemi kapacitásuk ébren tartásával javítva túlélési lehetőségeiket. És ha végül mégis megépül egy ház, különösen közcélú középület állami beruházásban – például egy stadion -, miért nem tervpályázat alapján választják ki a legmegfelelőbb építészeti és műszaki megoldást? Miért tart az építtető a korrekt szakmai versenytől, ami bizonyosan az építészeti minőséget és egyben az ő, és országa javát szolgálhatná? Vajon miért korlátozta a minisztérium a MÉK által is támogatott új tervpályázati rendeletével az építészeti tervpályázatok kiírását? Ebben a kérdésben talán reményt keltő „Magyarország építészetpolitikájá”-nak készülő tervezete, mely szerint: ”El kell érni, hogy önkormányzati, állami, valamint EU-s támogatással megvalósuló közcélú épületet – (mérettől függetlenül) csak tervpályázat nyertese tervezhessen közvetlen megbízás alapján.”

Visszatérve írásom elejére: lehet, hogy rosszul készítjük fel hallgatóinkat az előttük álló életre? Lehet, hogy ez is oka, hogy egyre többen keresik megélhetésüket külföldön, egyre kevesebben vállalják a küzdelmet hazai pályán, hazai közönség előtt? Az biztos, hogy a kenyérharcból következő megosztottság már az egyetemek és az egyetemek falai között is jelen van. De miért nem tudjuk elérni, hogy e küzdelemnek egyetlen területe, kizárólagos mozgatója a minőség legyen; a minél magasabb szintű építészképzés épített környezetünk minőségének javítására? És itt a minőség nem csupán a hallgatók szakmai felkészítését jelenti, hanem egyben megismertetését azzal a társadalmi és szakmai közeggel, amelyben építészként kell majd élnie és alkotnia. Ha ezt jól csinálnánk, akkor valószínűleg sokkal több fiatal vállalna aktívabb szerepet az építészek szakmai közösségeiben, az építészet érdekeinek védelmében.

Összességében úgy látom – és a sok megválaszolásra váró kérdő mondat is erre utal-, hogy az építész szakma, a szakmai közélet és a szakmai közösség napjaink Magyarországán - más országokhoz képest is - komoly válságban van, amiért a nehéz gazdasági körülményeken túl a mások által gerjesztett és általunk megtűrt megosztottságunk, valamint szakmai képviseleteink nem kielégítő hatékonysága a felelős. A kettőre egyszerre lehetne gyógyír a jól (együtt)működő Építész Kamara és Szövetség, az építészek, az építészet és ezen keresztül a lakó- (és tevékenységi) területünk, a város védelmében!

Pálfy Sándor