A város védelmében 2.
Mivel teszünk többet a városért? Újabb, nagyobb, bombasztikusabb jelek elhelyezésével, vagy a meglévő adottságok kiemelésével, az értékek őrzésével? A MUT-ban március 29-én megtartott szakmai fórum apropóján igyekszik Pálfy Sándor ezeket a kérdéseket megválaszolni. A város védelmében.
Jelen írás apropóját a MUT-ban mára meghirdetett, Schneller István által vezetett szakmai fórum adta, amelyen Finta József ismertette gyalogoshíd-koncepcióját, amit Schulek János korreferált. Mint a viccben: a hír igaz, csak nem gyalogoshídról (még csak nem is szállodáról), hanem az egyetemi várost kiszolgáló kulturális, innovációs, a Dunában álló építményről van szó, és az ismertetésnek, de még a korreferátumnak sem igazán a híd volt a témája, hanem Budapest különleges adottságai és lehetséges fejlesztési stratégiája. Pontosabban: milyen nagy szüksége lenne a fővárosnak egy átfogó, mindenre kiterjedő központi stratégiára, amely összefüggéseiben és fontossági sorrendben foglalkozik a várossal kapcsolatos teendőkkel! Finta József többször is említést tett a Juharos Róbert által szerkesztett vitaanyagról, mely 2010-ben készült, és amelynek címe:”Budapest, a Duna kulturális fővárosa – holnapután”. Én magam két héttel ezelőtt véletlenül találkoztam a deklaráltan vitaanyaggal, ami ezek szerint azért született, hogy minél többen megismerjék és megvitassák. Ehhez képest a nyilvánosság, amit eddig kapott, meglehetősen gyér. Úgy érzem, a mai program némileg felhatalmaz arra, hogy erről a stratégiáról is írjak.
Március első hetében kellett előadást tartanom a MÉSZ-ben, egy UIA rendezvényen a fővárosi Duna-part elhanyagoltságáról és a benne rejlő lehetőségekről, valamint ezzel kapcsolatban a tervpályázatok szükségességéről. Az előadás előtti estén hívta fel valaki a figyelmemet az elkészült stratégiára, aminek 68 oldalas rövidített változatát még akkor éjszaka elolvastam. Nagyon megkönnyítette a dolgom, mert éppen ehhez hasonló, átfogó stratégia fontosságára szerettem volna felhívni a figyelmet, aminek elfogadása előtt semmilyen egyedi, projekt szintű beavatkozást nem tartok helyesnek, különösen a világörökség által is védett Duna-parton. A vetített képek közé a könyvből – a szerzők utólagos engedelmével – többet is betettem, és ezzel kvázi vitát nyitottam.
Mit tartok egyértelműen pozitívnak – a megszületésén és a „Duna kulturális fővárosa” szlogenen kívül – a vitaanyagban? A nagy, európai összefüggésekben való gondolkodást a főváros különleges helyzete tekintetében, és a főváros léptékű, az agglomerációra is tekintettel levő, átfogó koncepciót az élhető város megteremtésének érdekében (pl.: világörökség, Duna, zöldövezetek, közlekedés, laksűrűség stb.). De ami még talán ennél is fontosabb: a főváros primátusának a hangsúlyozása és érvényesítésének szükségessége a kerületekkel szemben minden főváros léptékű döntésben, és a főpolgármesteri hivatal munkáját segítő koordináló-tervező szervezet felállítása e város léptékű döntések szakmai előkészítésére. Véleményem szerint az anyag annyira gazdag, hogy minden szóba jöhető stratégiai elemre kitér, és egyben ezzel kapcsolatos az első bíráló észrevételem is: egy kicsit talán túl sok minden lett „összelapátolva” benne, különösebb rendszerezés és fontossági sorrendek, hierarchiák felállítása nélkül. Néhol indokolatlan ismétlődésekkel is találkozhatunk.
Mi az, ami legkevésbé tetszik? Az átfogó stratégiát illusztráló egyedi projektek rajzai. Egy stratégia nem tartalmazhat konkrét terveket, csupán azok megvalósításának elveit, kereteit és szabályait. Többek között például a közbeszerzését, vagy a tervpályázatokét, amelyekről azonban egyetlen szó sem esik az anyagban. És így együtt a kettő: konkrét tervek a tervpályázatok említése nélkül, legalábbis egy kicsit elgondolkodtató. Összességében a stratégiát olvasva, szeretném azt hinni, hogy a főváros és annak önmagán túlmutató szerepe valóban fontos az ország vezetésének, erős bennük a rendteremtés és a virágzó, élhető világváros megteremtésének szándéka. Számomra legalábbis ez sugárzik az elkészült vitaanyagból. Kíváncsian várom fővárosi fogadtatását és a gyümölcsöző vitákat. De ehhez mindenképpen nagyobb nyilvánosságra lenne szükség!
Visszatérve a ma délutánra: nekem az volt egy kicsit érthetetlen, hogy ha az előadók szerint a fővárosnak valóban átfogó fejlesztési stratégiára van szüksége, akkor most miért beszélünk a hídról. Hacsak nem része a stratégiának a bombasztikus városi jelkép mielőbbi megjelenítésének az igénye (a hivatkozási alap Frank O. Gehry bilbaói múzeuma volt). Persze, mint az elején írtam, igazából nem is a hídról volt szó, annak csupán percenként újrainduló képsorát nézhettük a majdnem egy órás ismertetés és korreferátum alatt, talán hogy szokjuk a gondolatot és a látványt.
Számomra mindkettő megszokhatatlan. Mélyen egyetértek a felszólaló Barta Gyuri bácsival, a több évtizeden keresztül Svédországban főépítészként praktizáló idős kollégánkkal, hogy a bombasztikus jelképek építése helyett a meglévő értékeinknek, úgymint a Duna-parti beépítés léptékének, történeti hangulatának, a hidak légiességének, áttörtségének, a kivételes táji adottságoknak a megőrzésére kell törekednünk, mert egyediségüknél, ritkaságuknál fogva ezek egyre nagyobb értékeink.
Már majdnem szót kértem, hogy mindezt elmondjam, amikor Gyuri bácsi egy svéd közmondást idézett, miszerint ha nem szólsz hozzá, feltételezhetik rólad, hogy nem mondtál volna butaságot, de ha hozzászólsz, elszalasztod e feltételezés lehetőségét. Nem szerettem volna elszalasztani a lehetőséget, ezért nem jelentkeztem, hanem inkább végiggondoltam és még este leírtam, a város védelmében.
Pálfy Sándor
BME Urbanisztika Tanszék
2011. március 29.
