A veszprémi vár és a liftek
Szükség van-e felvonóra egy középkorban épült várhoz? És ha igen, helyesek-e azon elképzelések, melyek olyan "toronnyal kombinált felvonószerkezetek építését vizionálják, amelyeknél kevésbé tájidegen és történetietlen konstrukciókat elképzelni sem könnyű?" Alábbi mondatok erre reagálnak.
Gondolatok a liftépítés hasznáról és káráról a veszprémi várba tervezett felvonó ürügyén
A lift, mint tudjuk, hasznos találmány. Segít erőlködés nélkül megközelíteni a természetes és mesterséges magaslatokat. Egyike civilizációs vívmányainknak, épp úgy, akár a cipőkanál. Ezek közös vonása, hogy megvolt nélkülük az emberiség vagy tízezer éven át, de mára kétségkívül megkönnyítik hétköznapjainkat, kényelmesebbé teszik életünket. A kérdés csupán az, hogy a felvonó több-e hasznos holminál?
Az utóbbi évtizedben felélénkült liftépítési láz, s annak részeként a veszprémi vár mellett megépíteni tervezett felvonó alábbiakban szóba kerülő koncepciója azt mutatja, hogy a fenti kérdésre sokak szerint igen a válasz. A lift egyesek szemében ugyanis státuszszimbólum, építészeti látványelem, s nem utolsósorban lehetőség. Lehetőség arra, hogy tervezni lehessen, s látszani ott, ahol egyébként máshogy nem lehetne feltűnni, ráadásul még a liftgyártó cégeknek (mind a háromnak) is megéri. Hol itt a baj? Hangsúlyozom, nem a napi közlekedésünket egyszerűbbé tevő szerkezettel van probléma, hanem – ahogy legtöbbször – a dolgok mikéntjével. Például azzal, hogy egy középkori eredetű várhoz, amelyet mellesleg (nagyzolás nélkül) a „királynék városa” megtisztelő címmel szokás illetni, olyan toronnyal kombinált felvonószerkezetek építését vizionálják, amelyeknél kevésbé tájidegen és történetietlen konstrukciókat elképzelni sem könnyű.
Változatok lifttoronyra és várfalra
Veszprém sokat szenvedett az átkosban, főként építészeti szempontból. Pap János, a Kádár-korszak elitjének tagja a Veszprém Megyei Pártbizottság első titkáraként ahol tudott, ártott e történelmi településnek. Így épülhetett fel a várral rivalizáló, sajnos máig álló húszemeletes toronyház, vagy épp a püspöki palota erkélyéről feltáruló, túlzás nélkül világraszólónak nevezhető panorámát tönkretevő lakótelepsor a várost övező hegykoszorú horizontján. Természetesen a nevezett káder is csupán jó szándéktól vezérelve, a fejlődés szellemében cselekedett, miként teszik ezt ma is sokfelé. Mert mint tudjuk, a fejlődés megállíthatatlan és akkor az igazi, ha fáj, ha a húsunkba mar. Kellenek hát a haladás vasbetonból és üvegből formált ikonjai, amelyek megalkuvást és szentimentalizmust nem tűrő felkiáltójelként állnak az utókor okulására.
Kár, hogy e világmegváltó fejlesztői szándék a több mint háromszáz magyar városból mindig azt a tucatnyit találja meg, amely, hogy, hogy nem, éppenséggel megtekintésre érdemes történelmi településképpel és épületállománnyal büszkélkedhet. Mert például Olaszországban pont fordítottak az arányok, ott háromszáz városra talán ha 12 olyan jut, amelyik nem tud felmutatni komolyabb történelmi értékeket. Ott a kortárs építészeknek valóban pengeélen táncolva kell egyensúlyoznia futurista vágyak és a megőrzendő múlt között. De felénk? Kit zavarna, ha a környékbeli iparvárosok valamelyikében, mondjuk Ajkán próbálkoznának ilyesmivel?
A veszprémi vár egyebek mellett azért érdekes a mi számunkra, mert a hegyre épült, erődített város (kissé fellengzősen Akropolisz) egyedüli példája a budai vár mellett hazánkban. Nem egy város a sok közül, hanem kitüntetett történelmi, építészettörténeti és szimbolikus helyszín is egyben, ahol egymást érik a rangos műemlékek, a tájba komponáltsága és részleteinek finomsága okán bárkit lenyűgöző püspöki (ma érseki) palotától kezdve a majd’ ezeréves múltú székesegyházig. A területet érintő többszintű védelem is ezt a jelentőséget képezi le. A Vár egésze és az azt övező völgy műemléki jelentőségű terület, a lift által érintett várfal, valamint az érkezési pontként kijelölt piarista tömb egyedileg védett műemlék, ráadásul a térség még történelmi emlékhely is. A vonatkozó jogszabályok – amelyeket a túlhabzó fejlesztői kedv és a művészi hevület jegyében oly sokszor hagynak figyelmen kívül manapság – az ilyen védelemmel érintett területek összképének, tájjal való kapcsolatának, településképi, illetve tájképi megjelenésének és érvényesülésének megóvásáról rendelkeznek. De arról is szólnak, hogy műemlékek telkén új építmény építése a védett érték érvényesülését, hitelességét nem sértheti.
A történeti hitelesség és a műemléki értékek érvényesülésének kérdése vonatkozásában felmerülhet, hogy vajon lehet-e olyan szerkezetet építeni egy történelmi épületegyütteshez, amely annak eredeti funkcióját lényegében zárójelbe teszi. Valamely közép- vagy kora újkori vár mellé ugyanis tornyot, vagy épp falakhoz csatlakozó rámpát csupán ideiglenes jelleggel, ostromok idején emeltek. Amennyiben tehát torony létesítésével kívánják megvalósítani az akadálymentes bejutást, az a fő látványosságot jelentő vár lényegéből fakadó zártságát, elkülönültségét, bevehetetlenségét teszi értelmezhetetlenné, mi több, nevetségessé. Nem is beszélve a funkciójából adódóan indusztriális jellegű liftháznak a festői sziklaormok összképére gyakorolt romboló vizuális hatásáról. Mellesleg a műemlék- és városképvédelem jellemzően történelmi kategóriákban gondolkodik, s ily módon alapvetően történetileg kialakult együtteseket véd, deklarálva, hogy azok integritása megőrzendő értéket képvisel az utókor számára, minden utólagos kiegészítgetés nélkül.
Általános jelenséggé vált, hogy a szoban forgó projektet is indukáló turizmus, ami alapvetően a természeti látványosságokból és a kultúrából él, mintegy ránő emezekre, s így természetidegen, illetve a kulturális közegéből kirívó konstrukciókkal terheli meg a saját létét lehetővé tevő értékhordozókat. Összességében véve az öncélúvá váló turisztikai dömping hasonlóképp viselkedik, mint a saját gazdaszervezetét elpusztító élősködő.
Az ilyen szerkezet nem segíteni, könnyíteni akar, hanem látszani, saját emlékművet állítva önmagának, s mindezt a bemutatni kívánt érték kárára, többnyire teljesen diszfunkcionális módon teszi. Ennek a tendenciának köszönhetjük a táji és településképi közegüktől idegen fogadóépületek tömkelegét, vagy a műemlékekre rátelepedő liftek sokaságát. Ezen túlmenően egy afféle szereptévesztéssel határos hangsúlyeltolódás is tendenciává kezd válni, amennyiben liftek és különböző, marginális melléképítmények válnak jelentőségüket messze meghaladó látványelemekké, olykor háttérbe szorítva mindazt, amit csupán szolgálniuk kellene, méghozzá teljes visszafogottsággal. Ennek az újkeletű szemléletmódnak a jegyében akar sok építész nyilvános mellékhelyiség tervezése ürügyén katedrálist emelni, az emberi szükségletek nagyobb dicsőségére. A veszprémi példa esetében a lift sem lift már többé, hanem jel, amely köré wittgensteini mélységű filozófiát kell kreálni, leplezendő a napnál is világosabb tényt, hogy a festői várhoz illesztett lifttorony olyan, akár az intarziás konzolasztalhoz támasztott kapanyél.
Mindössze reménykedhetünk abban, hogy a most még csupán ötletpályázat szintjén megfogalmazott elképzelések ilyen, vagy hasonló formában nem valósulnak meg, s ha már feltétlenül liftet kell építeni a Várba (amely a Hősök Kapuján keresztül vezető enyhe emelkedőn már lényegében most is akadálymentesen megközelíthető), azt rejtetten, minden hivalkodást nélkülöző módon teszik majd. Bízhatunk abban is, hogy a jelenlegi és a jövőbeli városvezetés nem a Pap János által kijelölt úton akar tovább haladni, tüntetően fricskát mutatva egy ezeréves város így is csorbult történetiségének, hanem épp ellenkezőleg, végre törlesztve három évtizedes adósságát, bekötözi és meggyógyítja a toronyházak és lakótelepek ejtette régi sebeket, miként Pécs tette azt a közelmúltban. Ennek szellemében kérek a városatyáktól józan belátást, az építészeknek pedig valódi feladatokat kívánok!
Terenyei Pál
