Ádám Zoltán: Fiktív cigány épületek

Leírás:

”Itt van például Ádám Zoltán.

Szoboszlai János barátunk valamiért a fejébe vette, hogy összevibráltat itt engem és őt. Nekem ez nem jutott volna az eszembe, de ő úgy tesz, mintha ennél mi sem volna magától értetődőbb. Legyen hát.

Hölgyeim és Uraim, egyszerű építész vagyok, a nemzet napszámosa (copyright by Móra Ferenc). Mit keresnek Ádám Zoltán képei az én világomban? És én az övében? Mit kezdjek ennyi meztelen szenvedéllyel?

Mert talán nem tévedés e képeket szenvedélyesnek látni. Nem is a megvadult formák (és egyáltalán: a formák maguk), nem is a vérző színek, nem is a nyúzott aktok ín- és izomfonatait idéző, bujaságukban is halott, csonka szerkezetcsírák - az egésznek a gyökere szenvedélyes, ez a kutatómunka. Pedig a festő látszólag szenvtelen. Közlékeny bár, de - mint Bodóné, ha a bor áráról kérdik - szívesebben beszélget másról.

Nem derűs, de nem is aggódik Ádám Zoltán. Mostanában, úgy tűnik, ilyesmivel kell foglalkoznia, mit tegyünk. Nyilván szívesen foglalkozna ő is májusibb, naposabb, szerelmetesebb ügyekkel, talán szívesen fagyizna, vagy futballozna, talán fiú lenne újra, lazán, zsebre vágott kézzel bandukolna, egy sörösdobozt rugdosva látszólag unottan, fél szemmel azért a lányokat figyelve.

Hanem mindez a múlté, Ádám Zoltán csak legyint ilyen csacskaságokra. Őt most az eklektika ócskán hatásos, elmocskolt romjaiban is mindent elöntő, képtelen özöne izgatja föl. A romokba beköltözött (csak miszerintünk különös) roma lakótársaink bőre alá, az idegrendszerükbe próbál beférkőzni - nem először, mint tudjuk.

Vagy csupán jól hangzó ürügyet vet nekünk, hogy rágódjunk azon, és hagyjuk őt békén dolgozni? Lehet, hogy csak látszólag épít ciklust? (Ld. ehhez Tandori: Samu, ebből már ciklus lesz c. versét).

Hanem, persze, mindez értelmiségi fikció. Ádám Zoltán a saját vízióival viaskodik, nem mások álmait festi meg. Csak annyira cigányok az ő képei, mint - ha szabad patetikusan fogalmaznom - mi mindannyian.

Mármost ami itt engem építészként a leginkább érdekelhetne, az, szárazon szólva, az épített környezet ábrázolása. Én azonban éppen ott lelek a legkevesebb fogódzóra. Tűnékeny, egymásba olvadó perspektívák, a felszín alatt alig kitapogatható szerkezetek, ingatag megtámasztások, belövésekkel összekeveredő épített nyílások kavarognak előttem, egy-egy pillanatra képpé összeállva, majd megint szilánkokra hullva, szilánkként tovább kavarogva. Meg-megállok a képek előtt, egyik képről a másikra viszem át a kíváncsiságom, amely nem elégül ki, egyre csak mélyül.

Ez az úgynevezett építészet inkább kaleidoszkóp, inkább genezis, mint tervezett emberi mű. Épület helyett romok, székesegyház helyett megvakult ikonosztáz, ékszer helyett szétgurult vacakok - Ádám képei lesújtó, szinte reménytelen világba engednek bepillantást. Ismerjük a bon mot-t: a pesszimista: jólértesült realista. Igen, Ádám Zoltán realista festő - mondom én, talán kevésbé jólértesülten...

És hát maga a kiállítás is! Ritkásan a falakra dobált, odacsapott, trehányan ferde képeket látok, itt-ott még csomagolópapírt is célirányosan, de hanyag-nemtörődöm módon a falra szegezve.

Botrány.

Miért nem tökéletesen fest a festő? Miért pacsmagol, fröcsköl, miért keni össze a vásznat? Miért nem kezd újat, ha ezt - szemlátomást - már végleg elrontotta? És egyáltalán: miért fest egyáltalán? Mi ez az ódivatú, cseppet sem hatékony eljárás, pemzlivel, plajbásszal, firnájsszal, kulimásszal?

És a keretek! Hát ennyire rosszul állunk? Hogy nem csak hogy kerete nincsen a képnek, de még a vakkerete is ferde, kajla, megpatkolt, újonnan is ócska?

És mit is keresek itt én? Mű-élvezek, vagy már azt sem?

Hölgyeim és uraim, zúg a fejem. Ebbe a zúgásba-kavargásba belenyúlva hadd ragadjak ki négy képet, szinte véletlenszerűen, bár bevallva, hogy azért, mert tetszenek nekem.

Az első a Madárlátta fal, rögtön az előszobában. Egy görgetegkő-fal kis részlete ez; néhány vésett vagy genetikailag kódolt ábrákkal ékes gömbölyű tárgy tartja egymást, a lenyugvó Nap vagy egy tűzvész visszfényében. Nem tudjuk, mi van a fal egészével, hogy volt-e egyáltalán fal itt. (Én, közbevetve, nem hiszem el Ádám Zoltán minden szavát; ha megengedik: élek a gyanúperrel.) Bevégzettséget látunk? Jóvátehetetlenséget? A káosz mikroszkópos részletét? - Lehet, hogy mire visszanézünk rá, szét is hull ez az összekapaszkodás.

A másik kép (Balkáni gerle) távolabbról készült, a nyílásszög most nagyobb, ez a falrészlet mintha emberi munkáról árulkodnék: egy galamb durva negatív relief-jét látjuk, utólag odakaristolt megjegyzések borítják a kivágást. Minek az eredménye ez a relief? Magányos véső munkája? Titokzatos vegyi-fizikai folyamatok következménye? Vagy - dacára a derűsen ráhulló fénynek, az élet tagadhatatlan jeleinek - lehet, hogy ezt a felszínt egy közeli atomvillanás által idevetett árnyék dolgozta meg így?

A harmadik kép (4-ből 2) szegényes vásári vagy templomi jelenet, egy szerény kultusz mellékes tárgyi manifesztációja, alulról megvilágítva, a többihez képest nagyon fegyelmezetten, katonásan megfestve - csak éppen arra nincsen válasz, hogy mi ez a nagy kiegyensúlyozottság. Közelebb hajolva látjuk a légyköpte, festékmarta, elkoszolódott falat (vagy levegőt?), a kép alulról foszlik, bibircsókok borítják - vagy a kultusz öreg már, vagy a művelői - de talán csak tárgyi emléke ez egy már elfeledett, képevesztett katonasírnak, riasztóan hirtelen halálnak, esetleg felgyógyulásnak. Szavak nélkül reménykedő reménytelenség.

Végül: a tőlem balra eső teremben szinte idilli, ködben úszó, abba belévesző árnyakat látunk lebegni, ezek kétségtelenül szép és elringató látomások. Csak elmosódva, bizonytalanul rémlik kifacsart gerenda, széthasadt fal, valami baljós kitüremkedés - nem, valóban nem is ajánlatos nekünk közelebb férkőznünk ezekhez a dolgokhoz - hagyjuk csak, hogy a köd elfedje, szépítse mindazt, ami talán maga a pusztulás, ami talán vegytiszta borzalom.

De nem, nyugi: csak táblaképek ezek. Változik a szín: Ádám úr a festékrepeszek, a megvadult színcsordák alá temetett, a szétrohanó témák rikácsolásától visszhangzó, lepusztult helyiség közepén áll, rágyújt, újabb mondatba kezd.

Így is van jól. Ádám úr dolgozzék tovább, Szoboszlai úr nyissa meg a kiállítást, én pedig megköszönöm mindnyájuk szíves türelmét.”

Tardos Tibor

---

Ádám Zoltán: Fiktív cigány épületek
Ádám Zoltán az elmúlt években is figuratív festményeket, cigányokról készült portrékat mutatott be az acb Galériában. Új ciklusának festményei, rajzai, metszetei és szobrai ismét cigányportrékat és fiktív cigány épületeket ábrázolnak. Ezek a romos, különböző kultúrák művészeti jegyeit hordozó, eklektikus épületek soha nem léteztek, mindegyik egy-egy látomást testesít meg. Ádám szürreális alkotásai egy nép fiktív, elképzelt kulturális örökségét jelenítik meg.

A kiállítás megtekinthető: 2006. január 20. - február 24.
Nyitva tartás: keddtől péntekig 14 és 18 óra között, valamint előzetes bejelentkezéssel.
A kiállítás helyszíne: acb Kortárs Művészeti Galéria, 1068 Budapest, Király utca 76.

 

Ádám Zoltán 1959-ben született, s 1984-ben végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. A festőként bemutatkozó művész 1990 és 1995 között az Újlak Csoportnak, a független művészeti kezdeményezések terén úttörő formációnak volt a tagja. Az 1990-es évek közepétől elsősorban festményekkel vett részt kiállításokon. Jelentős egyéni bemutatója volt 1998-ban és 1999-ben a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, 2001-ben a Műcsarnokban, valamint 2003-ban és 2004-ben az acb Galériában. Művei megtalálhatók számos köz- és magángyűjteményben (Modern Művészetért Közalapítvány, Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Irokéz Gyűjtemény). Ádám Zoltán 2001-ben kapta meg a Munkácsy-díjat.