Agyament Harry az építészetben – az ArtPunkt-ház, Opole, Lengyelország
Első pillantásra a látvány nem kellemes, nehezen fókuszál a szem az ArtPunkt polikarbonát paneleken átderengő tömegére. A Małgorzata és Antoni Domicz lengyel építészek által jegyzett felújítás és átalakítás második vagy harmadik nekifutásra mégis eléri célját: az Opolében álló ház meghökkent, jelként viselkedik, tökéletesen sugallja a homlokzatok mögött rejlő tartalmat, átadja a kortárs művészet üzenetét – miközben szigorú logikával elégít ki minden funkcionális igényt.
Małgorzata és Antoni Domicz úttörő munkái vezették be a józanság és minimalizmus építészetét az 1990-es évek Lengyelországában, abban a korszakban, mikor a historizáló egyveleg és a nosztalgia olcsó megoldásai burjánzottak az ország összes urbanizált területén. Mivel irodájuk Opolében található, egy kisvárosban, melynek lakossága alig haladja meg a 100 000 főt, egyáltalán nem mondható el, hogy egy haladó, előremutató építészeti központban élnének és dolgoznának. Ennek ellenére bármit is hozzanak létre, az a logika, a gondos részletképzés és a megbízható mesterségbeli tudás nyelvén szól.
Bizonyos értelemben pont ez igaz Domiczék legújabb, éppen Opoléban megvalósult tervére: egy egyszerű, hatemeletes épületet alakítottak át többfunkciós szolgáltatóközponttá ArtPunkt néven, ami a szomszédban fenntartott önkormányzati intézmény, a helyi Kortárs Művészeti Galéria működését segítené. Az épület, melyet a 70-es években, modernista stílusban emeltek, s megjelenését az erkélyek árnyjátéka, valamint a különböző ablakok finom grafikája határoz meg, eredetileg a közelében létesülő színház építkezésén dolgozó munkások szállójaként működött. Mikor az 1980-as években a színház elkészült és a Kortárs Művészeti Galéria a szomszédba költözött, az akkorra elhagyatott, részben elfeledett házat kiegészítő adminisztratív funkcióval töltötték meg, emellett a galéria és személyzete váratlan vagy időszakos szükségleteit szolgálta ki.
Az építészek feladata kettős volt. Megbízásuk nem csak a belső terek átalakítására szólt, hogy azok alkalmassá váljanak a galéria növekvő igényeinek kielégítésére, hanem a homlokzatok gyökeres átváltoztatására is. Mivel a költségvetés semmi nagyzolásra vagy pompára nem adott módot, az épületet olyan egyszerűen és hatékonyan kellett kialakítani, amennyire csak lehetett; egyszerűen gondolni se lehetett bármilyen jelentős szerkezeti vagy funkcionális beavatkozásra. A hat emelet, melyeket egyetlen lépcsőház köt össze, sima fekete, szürke és fehér festést, valamint számtalan különböző funkciót kapott. Az épületbe egy könyvtár, többféle művészműhely, konferenciaterem és az alkotók számára létrehozott két kis lakás került. Mindezt a felújított és fényes zöldre festett terasz tetőzi be, ahonnan lenyűgöző látvány nyílik a városra, és ami egyedülálló lehetőséget nyújt szabadtéri „vernisszázsok” rendezésére.
Természetesen a belső terek szimpla átszervezése nem lett volna elég, hogy kellőképp kifejezze a megbízó művészi karakterét. Az ügyfél profiljának ismeretében az építészek valami igazán figyelemfelkeltő, kihívó dolgot akartak a ház külsején létrehozni mind Opole lakosai, mind a maguk számára. Arra akarták felhasználni az ArtPunkt homlokzatait valamilyen módon, hogy a művészet kortárs üzenetét közvetítsék, ugyanakkor meg akarták találni annak is a módját, hogy a valóság saját maguk által felvállalt korlátait áthágják, mely határok olyannyira jelen vannak korábbi munkáikban. A belső igényeknek megfelelően az építészek újrakomponálták az ablakkiosztást, a falakat egyenletesen elosztott nyílás-visszahúzás-ritmussal tagolták, mindent fehér LED-világítással szereltek fel és az egészet hatalmas, áttetsző polikarbonát lapokkal borították, melyeket csak néhány helyen vágtak ki, hogy közvetlen napfény juthasson egyes belső helyiségekbe.
A hatás bámulatos és rejtélyes, amint az épület fő tömege homályosan átdereng a panelek mögül, illetve ahogy a fény mindkét irányba, befelé és kifelé is szétszóródik. Az épület látványa első pillantásra nem túl kellemes: meglehetősen sok időt vesz igénybe, hogy a szem rá tudjon fókuszálni és a képet kiélesítse. Úgy tetszik, mintha Woody Allen építészeti megtestesülését látnánk, mikor az Agyament Harry című filmben az elviselhetetlen szorongás hatására sziluettje elmosódottá vált. Vajon járt az építészek fejében bármi különös, mikor az enteriőrök visszafogottságát és a homlokzatok matematikai szigorúságát elleplezték? Lehet-e mondanivalója az ArtPunkt homlokzatának a világról vagy a művészetről ahhoz hasonlóan, ahogy Allen elmosódott alakja mesélt mentális állapotáról? Tudván, milyen nyílt és őszinte Małgorzata és Antoni Domicz építészete, ez valószínűtlennek tűnik. Számukra az építészetnek nem kell szó szerint beszélnie, mivel az már önmagában egy nyelv, melynek megvannak a saját specifikációi és alkalmazási szabályai. Én arra tippelek, hogy egészen egyszerűen olyan házat akartak létrehozni, mely úgy tér el a megszokott építészettől, ahogyan a kortárs művészet elválik a mindennapoktól. És ha van bármilyen burkolt üzenet az ArtPunkt totális valóságtól és önfegyelemtől való menekülésében, akkor talán fiuk lehetett rájuk nagy hatással, aki ígéretes művészpalánta.
Írta: Roman Rutkowski
Fordítás: Gaschler-Gyeviki Nóra
Megjelent az A10 2011. november-decemberi számában, az írást a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.
Artpunkt Art gallery, Opole
vezető tervezők: Małgorzata Pizio-Domicz, Antoni Domicz
tervezés éve: 2006-2007
kivitelezés éve: 2009-2010
bruttó terület: 402 m2
generáltervező: M. i A. Domicz - pracownia architektury
építész munkatársak: Marta Pizio, Robert Liberda
szakági tervező: Bogusław Cieślak
kivitelező: AKBUD Andrzej Kijas
megrendelő: Contemporary Art Gallery in Opole
