Aldo Rossi öröksége – előítéleteken és félreértéseken túl

"Aldo Rossi egyedülálló szerepet tölt be a XX. századi olasz építőművészet palettáján, legalább három okból: gondolkozásának nagysága és rendszerezettsége, az általa keltett nemzetközi visszhang, és az ezt követő ádáz viták és félreértések folytán." - írja Riccardo Onnis. 

"Ám Rossinak ez az anarchista és költői oldala – amit diákként annyira szerettünk – fokozatosan beleolvadt a posztmodern korszellembe. Ami megmaradt, az az állandóság és a tipológia akadémikusan merev ideológiája és a stílus dekoratív történelmi elemeinek hirtelen uralma volt, egyfajta színvallás azon dekorativitás részéről, amely a modernizmus előretörése óta szégyenkező visszavonultságban élt" - J. Herzog, P. De Meuron: Pritzker-díjátvevő beszéd

Bevezetés

Aldo Rossi egyedülálló szerepet tölt be a XX. századi olasz építőművészet palettáján, legalább három okból: gondolkozásának nagysága és rendszerezettsége, az általa keltett nemzetközi visszhang, és az ezt követő ádáz viták és félreértések folytán. Pontosan építészeti gondolkozásának kiterjedtsége idézte elő a másik két mozzanatot (a nemzeti és nemzetközi ismertséget és a vitát). Elszigetelt epizód, amelyben a tervezés gondolata és aktusa olyan erejű szintézist alkotnak, amely az adott történelmi pillanat minden résztvevőjét konfrontálódásra kényszeríti. Ez a vihar tulajdonképpen még most is folyamatban van, még ha más formákban is. Alapvetően két, egymással ellentétes és egymást kiegészítő reakciót lehet tapasztalni: egyik részről a csodálók – akik egyetértenek építészeti objektumainak látványával és formájával –, másik részről a becsmérlők, akik ezekben a múlt felé tekintő nosztalgikus megközelítést látnak. Mindkét reakció Aldo Rossi munkásságának építészeti tervekre – pontosabban nem a tervezeti tartalmakra, hanem a formai végeredményre – való redukciójából fakad, ami miatt az érintettek hol támogatnak, hol elleneznek egy bizonyos városkép-típust, tehát építészeti látványt. Úgy vélem, hogy mind a támogatók, mind az ellenzők ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentik: Aldo Rossi írott és megépített életművének (majdnem) teljes félreértését. Írásainak figyelmes és értelmező olvasása során kiemelkednek azon alapvető pontok, amelyek gondolkozásának másféle, megfelelőbb olvasatát nyújtják. Meglepődve tapasztalhatjuk ugyanis, hogy többször vehemens kritikával illette az akadémizmust, az egyéni szabadság elfojtását, az eleven építészeti vitát elnyomó dogmákat. Szükségesnek látszik tehát szintetikus, ám precíz módon végigkövetni gondolkozásának azon fő mozzanatait, amelyek segítenek kigyomlálni az építészeti vitából a belégyökeresedett torzulásokat. Elsőként nézzük a Herzog & De Meuron beszédéből idézett részlet által is említett, sajnálatosan tévesen értelmezett összefüggést Aldo Rossi munkássága és a posztmodern hullám között.

Aldo Rossi és a posztmodernizmus

Aldo Rossi a neorealista áramlathoz tartozik annak ellenére, hogy gyakran posztmodernnek titulálják. Nem a szavakban van a hiba, hanem a fogalmakban: az Aldo Rossi személye körüli porfelhő felverésében közrejátszó körülmények egyike az, hogy építészeti története és kutatásai összefonódtak az akkoriban kibontakozó poszmodern mozgalommal. A posztmodern tudat, ha lehet így definiálni, úgy alakul ki az építészekben, mint azon távolságnak a tudatosodása, amely az ő generációjukat elválasztja az őket megelőző összes generációtól (a modernizmus mozgalmát is beleértve). Ez a tudatosodás olyan, a történelemre irányuló, megújult formai érdeklődéssel társul, amely a múlt örökségére újrarendező szándékkal tekint. Ezen két tényező együttes jelenléte hozza létre a posztmodern építészet működési módját, amely tetszés szerint ragad meg történelmi elemeket, amelyeket a tervezési folyamat során újra kombinál és újra kidolgoz. A meglepetés kezdeti ereje után tövényszerű volt, hogy ez a „bűvészmutatvány” gyorsan kimerüljön kreatív és főként koncepciós előfeltételeinek gyengesége miatt: egyfajta folytonos visszatérés a múlthoz, amely hasonlít ugyan a XIX. századihoz, azonban annak formai ereje nélkül. És maga Rossi az, aki az olasz építészet bizonytalan és komplexusokkal teli hozzáállását tételezi először a modernizmus mozgalmára, majd mutatis mutandis a posztmodern kísérletre vonatkozóan is: “Megrázó eseményekről és az ezekből következő törésekről, aligha lehetett szó, és nem hisszük, hogy ez a modern mozgalom strázsáinak félelme miatt van, akik mindig készen állnak elfojtani mindent újat, hanem az összefüggéstelenség, a gyengeség, a távlati hiányok miatt. [...] az olasz alternatíva az inspiratív ürügyek megnemesítése révén – ami annak a spontán, történelmietlen és iskolázatlan környezetnek a helyébe lépett, amelyre közvetlenül a háború után irányultak a tekintetek – az emlékek láncolatán a múltba hatolt visszafelé, míg Le Corbusier szakítása a klisékkel, minden lehetséges félreértéssel együtt is, a jövő felé visz.” - A. Rossi, Risposta a sei domande (Válasz hat kérdésre)

Ez a gondolat nagyon élesen eltér attól a képtől, amelyet általában Aldo Rossiról kapunk. És ez még nem minden: miközben mindenhol úgy festik le, mint a múlt felé tekintő giccs-mániást és ugyanakkor az akadémiák zászlóvivőjét, Rossit ezzel szemben irritálta mindez, és mind írott, mind megépített munkái a jövő építése és az akadémizmus elleni küzdelem felé mutattak. Rossi számára a történelemmel való kapcsolat nem a formák tehetetlen utánzása vagy szükséges korlát a tervezési kreativitás körül, hanem a kreatív inspiráció forrása és olyan lencse, amely lehetővé teszi a jelen jövőbeni fejlődésére fókuszálást. Elutasítja az akadémizmust és a puszta utánzásra alapuló passzív viszonyt bármely, törénelmi vagy kortárs tapasztalattal. Kemény kritikával illeti a nosztalgia bármely eltompult formáját: “A gyökerek aggodalmas keresése gyakran csak a távlatok teljes hiányáról árulkodik, és ezen a területen a jövőbeli fejlődés előrejelzését behelyettesítették az olasz nép osztályai helyzetének (formai síkon többé-kevésbé sikeres) értelmezésével vagy kifejezésével, ezt a helyzetet olyannak tekintve, amilyen vagy amilyen volt, és nem amilyennek lennie kellene. Elvesztünk az arról szóló vitákban, hogy mely formák a legmegfelelőbbek (lényege vagy természete szerint) a polgárság és a proletariátus számára, és úgy végeztük, hogy újra felfedeztük a spontán építészet népies jellemzőit, az egyszerű és természetes élet módozatait, amelyek csupán népünk évszázados nyomorúságának eredményei” - A. Rossi, La cittá e la periferia(A város és a külváros)

A szövegeket tovább olvasva és követve az érvelések és állásfoglalások kibontakozását, az így kialakuló kép az Aldo Rossiról alkotott általános és megszilárdult elképzeléstől teljesen idegennek mutatkozik. Ebben az értelemben még döntőbb jelentőségűek a kreativitás és a kreatív (alkotói) folyamat kérdésével kapcsolatos állítások, amelyek az akadémizmustól távolabb már nem is állhatnának: “Megtehetik, hogy az ifjú építészeket az építészeti kompozíció befejezett, kész formájára nevelik, de szükségszerűen meg kell hagyniuk számára a döntések személyes felelősségét. Ez a személyes felelősség – amely a középszerű emberekből teljesen hiányzik – a művészben szükségletté válik, és ez lesz az az elem, amely lehetővé teszi a tapasztalat személyes értelmének hangsúlyozását.” - A. Rossi, Architettura per i musei (Építészet a múzeumok számára)

Azon a terméketlen vitát illetően, amely az építészetet hol a művészetek közé, hol azokon kívülre sorolja, Aldo Rossi rámutat, hogy ezen dualizmus értelmét veszti abban a pillanatban, amikor szembetalálkozik az építőművészettel. A probléma gyökerét valójában máshol: az elmélet és a gyakorlat között létrejött elszakadásban kell keresni, valamint a két oldallal kapcsolatos jelenkori felfogásban: mintha ez a kapcsolat nem létezhetne máshogyan, mint ellentmondásos és kölcsönös tagadást jelentő formában: “Úgy hiszem, hogy az építészetben a valódi probléma ennek az önmagában érvényes logikai rendszernek a felépítése, függetlenül az építészet tudományos felfogása és a művészet között fennálló ellentéttől” - A. Rossi, Introduzione a Boullée (Bevezető Boullée tanulmányozásához)

Ezt a jelenséget a modernista mozgalom értetlensége is kelti és táplálja, ám fő forrása az akadémizmus pedantériája. Ez utóbbi ellen használja Aldo Rossi a legkeményebb szavakat: “Boullée és Loos és Le Corbusier konkrétan nyújtják számunkra azt a tapasztalati és létmódbeli sokféleséget, ami a művész tulajdonképpeni technikájává válik. A szó rossz értelmében véve »akadémikus« azt jelenti, hogy bármilyen művészet esetében elfogadunk egy technikát úgy, hogy lemondunk az alkotóképességről.” Ez a rövid passzus is elegendő lenne a modern és kortárs építészet örökségével szembeni, nagyjából mindenhol uralkodó passzív megközelítés bemutatására, amely olyan tanult (formai vagy eljárásbeli) dogmákon és sztereotípiákon alapul, amelyeket lényeg nélküli változatokban kell ismételni minden alkalommal.

“Lemondani az alkotóképességről azt is jelenti, hogy lemondunk annak a határsávnak az elmélyítéséről, amely szétválasztja – vagy egyszerűen csak határolja – a személyes tapasztalatot és a művészi tapasztalatot. Nincs olyan művészet, amely ne lenne önéletrajzi jellegű. És a művészben ezek összekapcsolódása annyira természetes, hogy nehéz lenne megkülönböztetni a kétféle mozzanatot (ha van egyáltalán kétféle mozzanat), és meg vagyunk győződve arról, hogy ez az összekapcsolódás maga különbözteti meg a művész világát az akadémikus vagy a formalista világától, aki [művéhez] semmilyen saját tapasztalatot nem ad hozzá.” Így zárul az egyik legszebb és legjelentősebb passzus, amely végleg megdönti a Rossival kapcsolatos utolsó sztereotípiát is, amelyik őt akadémikusnak és szomorú nosztalgiázónak, a kreativitás sírásójának tekinti. 

Ezen tények fényében a legindokoltabb gyanú a Rossi állásfoglalása és építészete közötti viszonyt illetően merülhet fel, amely viszony a köztudatban mint a múlt nosztalgikus monumentalitása él. A választ maga a szerző adja meg, lefegyverző egyszerűséggel: “A formát úgy értelmezem, mint a valóságba helyezett jelet és egy átalakítási folyamat mértékét [...] ebben az értelemben gondolom azt, hogy forma és jel például egy ókori római vízvezeték, amely módosít egy bizonyos fajta valóságot és meghatározza azt a képet, amelyet mi arról a valóságról alkotunk. Természetesen amikor egy ókori római vízvezetékről beszélek és nem egy másik alkotásról, akkor egy bizonyos választást teszek meg, és ez a választás az ars poeticám része. Természetesen a római hidat helyettesíthetnénk más objektummal is.” - A. Rossi, Architettura per i musei (Építészet a múzeumok számára)

Az ezen esszéhez szükséges idézetek közül ezt tartom a legfontosabbnak, legalapvetőbbnek – a legnagyobb horderejűnek a szerzővel kapcsolatos felfogás megdöntése és meghaladása szempontjából. Rossi soha nem állítja, hogy az általa képviselt forma a par excellence forma, az egyetlen érvényes forma az építészet jövőbeni ösvényének megrajzolásához. Kimondottan tételezi, hogy ez saját ars poeticájából fakad; ahogyan például az orosz konstruktivizmus és szuprematizmus Zaha Hadiddal egyenlő, annak ellenére, hogy a formai megoldások teljesen eltérőek. Valószínűleg jól értette ezt Herzog & De Meuron, akik legígéretesebb tanítványai közé tartoztak. Mindez még inkább egy a jövő felé forduló Rossit mutat számunkra, aki a művész szándékát támogatja, ami pedig az építészetben az építésszel azonos.

Az elmélet problémája

Az ars poetica szubjektív; ami valóban számít az az, hogy ennek legyen saját logikája és hogy a városi környezetben teljesedjen ki, aktív folyamatot hozva létre a két oldal között, amelyben az elmélet és a gyakorlat viszonya újra helyreáll, hiszen ennek hiánya – ahogyan azt gyakran ismétli – a jelenkori siralmas állapotok valódi oka. Az elméleti megfontolások pedig nem a legmagasabb egyetemi körök sajátságai: “elképzelhetetlen ugyanis, hogy ilyen vagy olyan meghatározott építészetet művelve ne akarnánk kifejezni valami mást is, valami sajátunkat is. Legalábbis ha nem vagyunk teljesen középszerűek.”

Ellenzés és akakémikusság nem más, mint egy mű félreértésének két arculata. Ez a jelenség akkor fordul elő, amikor elméletek vagy művek széles körben elterjednek, és a tömegek (de nem csak ők) csak a felszínes és közvetlenül felfogható oldalait teszik magukévá, elferdítve és leszűkítve hosszú távú jelentését és kibontakozását. Így például szokás szerint Le Corbusiert és Loost mint – mai értelemben vett – gyakorlati hozáállással dolgozó újító építészeket ismerjük, elfeledvén, hogy mindkettő mély nyomot hagyott az építészetben elméleteivel és gondolataival: az általunk ismert Le Corbusier egy elméleti kiáltvánnyal, az Esprit Nouveau-val lépett először nyilvánosság elé; Loos két korszak ars poeticájának vízválasztóját határozta meg Ornament und Verbrechen-jével. Egy gondolat vagy gondolatrendszer kifejtése/kibontása szerves része az éptészeti, tervezési gondolkozásnak; az építészeti folyamatban a két mozzanat – amelyeket csak a szemléltetés megkönnyítése végett választunk szét – nem két elkülönült közeget jelent: “soha nem tettem különbséget az előtte és utána között, az építészetről gondolkozás és a tervezés között, csal mindig úgy gondoltam, hogy a legfontosabb művészek inkább az elmélettel, mint a gyakorlattal foglalkoznak.”

Úgy vélem, hogy ezzel a ponttal kapcsolatban a vita még nyitott és folytatandó. A fő probléma az, hogy az építészet témáját úgy tekintik, mint egy záró mozzanatot, amelyben a tervezési döntéseket a legmeggyőzőbb módon ám kritikátlanul új rendbe szervezik át: “[…]azt látjuk, hogy azok, akik elméleti síkon támogatnak egy elvet, utána annyira bizonytalanok ezen ál-elméletek tekintetében, hogy soha nem kívánják ellenőrizni azt, ami az elmélet tulajdonképpen legfontosabb mozzanata, vagyis azt a viszonyt, amely az építészet elméleti szemlélete és az építészet művelése között áll fenn. Végül is ezt lehet kimondani: sokak számára az elmélet csak egy bizonyos akció utólagos racionalizálása. És ebből fakad az tendencia, hogy szabályzás van és nem elmélet.”

Érdemes itt elidőzni egy pillanatra a szabályzás és az elmélet közötti különbségnél és összevetni ezt a jelenkori helyzettel. "Gyakorlatias" világunk – félresöpörve, vagy a legjobb esetben második vagy harmadik helyre téve a gondolkozást – a várostervezést kizárólag a kötelezettségi hozzáállást érvényesítő szabályzás karmai közé száműzte. A gondolkozási hiányt valaminek be kellett töltenie az utóbbi évtizedek város kezeléséhez: a bürokrácia lépett helyébe, az építészet és kötelezettség közötti egyensúlyzavaros viszony mutatójaként.

Következtetések

Aldo Rossi írásainak eme áttekintéséből olyan alak rajzolódik elénk, akinek gondolatvilágában még sok minden rejlik a jelenlegi vita vonatkozásában, mind a kortárs építészet azon oldalának tekintetében, amely őt amakronisztikusan pedánsnak bélyegzi meg, mind azok tekintentében, akik ugyanezen okból a legfelszínesebb jellemzőihez ragaszkodnak. Nehéz megérteni, hogy egy efféle torzítás hogyan alakulhatott ki; bizonyosan alapvető szerepe volt ebben szövegei olvasatának – vagy pontosabban nem olvasatának – és ahogyan ehhez azonnali és felszínes módon hozzákapcsolták azt a keveset, amit műveiből rosszul olvastak ki. Gondolatvilága a város és a városi környezet időbeni kibontakozására irányul, nem meghatározott formákba rögzül végérvényesen, hanem egybefogja az építészet és a város fejlődésének múlt-, jelen- és jövőbeli formáit; és ez a befogadás nem más, mint az analóg város elmélete, amelyben elfogadjuk a várost annak minden részével, az őt alkotó nyelvezetekkel és lerakódásokkal együtt. Elfogadunk tehát nagyon sokféle építészetet is. 

A jelenkori széttöredezettség nagyrészt visszavezethető a kritikai gondolkozásnak a kortárs kultúrában tapasztalható elsorvadására, ezért fel kell hívni a figyelmet az intellektus fontos szerepére az építészet tudományának berkeiben. Jelen elemzés után továbbra is mindenkinek jogában áll az Aldo Rossi írásaiban kifejtett álláspontokat részben vagy egészben elutasítani; azt azonban nem lehet többé állítani, hogy támogatta volna az akadémizmust és a múltbeli formákhoz való kritikátlan ragaszkodást, mivel saját szavaiból válik nyilvánvalóvá az a szándék, hogy a jövő eszközeinek és energiáinak teret adjon. Eme jelentős személyiség alakjáról le kell tehát választani azokat a torzításokat, amelyeket a saját idejében a városról és az építészetről való gondolataival való szembesülés okozott.

Riccardo Onnis