Álom luxuskivitelben
Álomképet, hangulatot adni – ez a legtöbb, ami egy étteremtől elvárható. Ma, a mágikus irodalom és az álomfilmek világában milyen legyen egy belső tér? Díszlet? Keleti hangulatú? Laza? Érzelemmentes minimál design?
Zöldi Anna írása a Vörösmarty téri Boom&Brass étteremről.
Gondolat-párbeszéd a Boom&Brass étterem belsőépítészetének ürügyén.
Szinte közhelyszerűen visszatérő gondolat (itt az építészfórumon is), hogy szenvedünk a kommunikáció hiányától. Dacára a globalizált világot beszövő különféle hálók és hálózatok eredményes működésének, ember emberrel ritkán ért szót, s fájdalmasan így van ez, ha építész embe®-ről van szó. Az alábbi írás kísérlet a párbeszédre, még ha csak virtuális formában is, - megszólít és reagál.
Hosszú, keskeny, „L” alakú térből éttermet varázsolni a Belváros közepén, a Vörösmarty téren, műemlék épületben - nyilvánvalóan nem a „gyorsan kapjunk be valamit” kategória számára. Az elvárások magasak, luxus-közönség luxusigényei luxus-színvonalon kielégítve. A tér maga szimpla, nem csábít izgalmas vizuális kalandra - fel kell öltöztetni a hölgyet, hogy vonzónak látsszék. Kérdés, milyen legyen a ruhája? Mit sugall az egyénisége – ha van egyáltalán! Problémás a bejárat elhelyezése – sarkon nem szerencsés, mert a belépőnek azonnal választania kell, marad tehát a mellékutca felőli megközelítés; így nem kell dönteni, viszont nem kiegyenlített a forgalom, mindenki rögtön itt ül le. A kirakaton keresztül misztikus félhomályban sejlenek fel a gazdagon és minőségi anyagokkal kialakított részletek: világító kőfelületek, aranyozott bakszarv alakú széklábak, csillogó csillárok visszfénye a kígyóbőr bevonatú pultokon - szuverén alkotói látomás és filozófia.
Álomképet, hangulatot adni – ez a legtöbb, ami egy étteremtől elvárható. Ma, a mágikus irodalom és az álomfilmek világában milyen legyen egy belső tér? Díszlet? Keleti hangulatú? Laza? Érzelemmentes minimál design?
Vajon mi hitelesíti egy közönségnek (közösségnek?) szánt műalkotás esetében a szubjektív stílus-választást? A szubjektum, az individuum szabadsága korunkban – hála a múlt század analitikusainak, lélekgyógyászainak, feministáinak és emberi jogi aktivistáinak – mindeneknél előbbre való, megkérdőjelezhetetlen járandóságunk, - mégis elveszetten, apa kezét keresve botorkálunk, ki-ki a maga magányos ösvényén. Felértékelődött minden, ami a káoszban kapaszkodót nyújthat: a szimpla trend, a kötődés a múlthoz, a hagyományokhoz, az állandónak hitt helyi és időbeni értékekhez, holott ezek viszonylagosságára tudományos érvek sokasága figyelmeztet – akkor hát jöjjön a tudományos érvelés, mint végső kapaszkodó. Csakhogy a vizuális hatások befogadása nem az analitikus gondolkodás terepe, a sokkoló képek archetipikus jelenségek tükröződései.
Egy belvárosi étterem kapcsán archetípusokról elmélkedni túlzásnak tetszhet, mégis, minden alkotó elme szembesül a fenti dilemmával, lett légyen akár a kerti sufni kialakítása a feladat. Szerencsés esetben megtalál az igazán jó munka, és csatasorba állítható a hosszú évek következetes munkájával megszerzett személyes belső tapasztalat a világról. Ez a legtöbb, ami egy alkotótól elvárható. Hogy díszlet, vagy több születik, kizárólag az alkotói hozzáálláson, az önismeret mélységén és az önvizsgálat kíméletlenségén múlik.
A Vörösmarty tér számomra érték, amelyet ki kell fejezni, meg kell jeleníteni, olyan anyagokkal, amelyek az időt magukban foglalják: millió éves kövek, kézműves falfestés és a természet emlékei.
Vajon az időt az állandóság, az örökkévalóság szinonimájának kell tekintenünk? Nem csupán a mindent múlandó jelenséggé degradáló jelenkor kétségbeesett próbálkozása ez is, hogy transzformálja az időtlenséget egy kézzelfogható tartományba? Vajon nem épp olyan attribútuma-e az időnek az illékonyság, a megfoghatatlanság? Rohan az idő, vagy megáll az idő? És a pusztulás - amiről makacsul igyekszünk megfeledkezni, többek közt épp az éttermekben eltöltött kellemes esték testet-melengető bódulata révén - vajon nem ugyanolyan természetes jelenség-e mint a születés? Vajon nem éppenséggel feltétele-e a születésnek?
A természet már csak állati álomkép: gyíkbőr-minta, hal-kép, gyöngyöző kavics – amire könyökölünk, amire a mogyorót, a kávét felszolgálják. Az évmilliók a pillanatba vannak besűrítve – közel kell menni hozzájuk, meg kell őket simogatni.
Nem hazudhatjuk tovább az örökkévalót, kénytelenek vagyunk díszletet imitálni, de abban még felsejlik az elveszett Atlantisz, ha úgy tetszik, a Paradicsom, vagy akár az örök vadászmezők, nyargalászó bölényekkel. A kollektív tudattalan őrzi a természet képeit, minden utalás rájuk akaratlanul is az ősi egységre, annak fájdalmas hiányára emlékeztet. Jól esik a szemnek és az agynak minden, ami a természetből merít, még olyan profán rituálé közben is, mint az evés, ami pedig nem egyéb, mint a természet pusztítása, önmagunkba gyömöszölése.
Kérdés, hogy a műanyagok korában, a szellős, áttetsző plexi világában szabad-e, érdemes-e súlyos, drága anyagokat használni? A kőüveg ennek az ellentmondásnak a feloldására tesz kísérletet: 5 mm vastagra vágott üvegre ragasztott felületével, a modern technológia segítségével. De ami mellé leülünk, az közelről érezhetően súlyos kő, az anyagok töménysége érzékelhető feldolgozott állapotban is. Az „olyan, mint” anyagok koréban, a plexi gyertya-csillár utánzatok, és a habkönnyű öntöttvas bútorok és csipkefalak korában minek ez az egész kő-világ?
Az építtetők véleménye szerint étteremben sötét színek, kevés világítás kívánatos – vagyis igazi barlang-élmény. Az őskori barlang falára festett bölények köré rituálét szőttek, hogy a vad erőket megszelídítsék. A halacskák az étterem-barlang falán szelíden úszkálva emlékeztetnek az ős-óceán fortyogására. Helyénvaló-e, ha az amúgy jóízűen bekebelezett állatok maradványainak imitációjával teremtünk díszletet a kollektív fogyasztáshoz? Ha leheletvékonyságú, amúgy gyönyörűséges csiszolt kőfelületek profin megkomponált hullámzása helyettesíti a súlyos falakat? Vagy épp a technológia révén kíméljük a természetet, nem pazarolunk, és nem szennyezzük műanyaggal fizikailag és a műanyag sokszoros látványával vizuálisan. Mikor járunk el őszintén, ha vállaljuk a profanitást és az átmenetiséget, vagy ha legalább a látszat szintjén szembeszállunk vele, a bensőnkben zajló rezonanciában bízva? A fent lógó kristálycsillár vajon valódi? Ha közelről megnézzük, láthatjuk, hogy kanalak és villák alkotják, igazi posztmodern alkotás, nem bóvli, vagyonokat ér.
Már nem maga az anyag értékes, a befektetett technika révén válik azzá, nincs súlya, csak megjelenése. Ha nívós, luxust sugalló teret szeretnénk létrehozni, méregdrága design-termékek sokasága közül választhatunk, de fajsúlyossá mindez csak akkor válik, ha hozzákeverünk némi személyes jelenlétet is. Az 5 mm vastag követ a megmunkálás technikája emeli luxus-kategóriába, a szellemi alkotást a gondolatok hitelessége és hiteles tolmácsolása.
"Az idő fogságba ejtése és fény általi felszabadítása – ez az én mágiám." (Csavarga Rózsa, belsőépítész)
Zöldi Anna (szöveg); Darabos György (fotó)
Boom&Brass étterem
Budapest V., Vigadó utca 4–6.
tervező: M-TEAMPANNON
vezető tervező: Csavarga Rózsa
építész munkatárs: Szűcs Zsófia, Tóth Krisztián
látvány: Légár Ágnes
