Alt-Erlaa lakópark: Az „amerikai álom” antitézise, vagy mégsem?

Bécs tudatos lakáspolitikája szinte egyedülálló a világtörténelemben. A két világháború között megvalósuló “vörös Bécs" olyan precedenst teremtett, mely a huszadik században további funkcionális és formai kísérletekhez, és az önkormányzat által támogatott lakásmodellek különböző formáihoz vezetett. Cikkünkben annak járunk utána, hogy az Alt-Erlaa betonból kiöntött megastruktúrája hogyan vált a jóléti állam szimbólumává.

Komolyan vett egyenlősítő humanizmus^[1]
Széleskörben ismert az első világháború után megvalósított szociáldemokrata reformcsomag, mely részeként Bécs városvezetése ingatlan és luxusadó kivetésével finanszírozott nagyléptékű, modern lakásépítést a munkásosztály számára. Az ausztromarxista hagyomány tovább él a második világháború óta is Bécsben; a város földterületei máig közösségi tulajdonban állnak, melyet az önkormányzat a szabályozás és az újratárgyalás lehetőségét szem előtt tartva, csak meghatározott időre ad bérbe magánbefektetőknek. Hozzávetőlegesen a lakásállomány egyharmada a város tulajdonában áll, és másik egyharmadának bérlését szintén támogatja valamilyen formában az önkormányzat, így szorítva le a magánpiaci szereplők által diktált piaci árakat.^[2]

A vörös Bécs két világháború között megvalósult erődszerű^[3] munkástelepei, a „Hof"-ok kisajátították a belső udvaros, keretes beépítésű kastélyok típusát, és a Ringstraße ellenpólusaként, a város szövetébe ékelt „proletárgyűrűt" alkottak. Ezzel szemben a hetvenes években épült Alt-Erlaa lakópark modernista elvek szerint, a város déli agglomerációjában, zöld környezetben, egymás mellé sorolt szabadon „lebegő" tömbökként épült meg. Az adott telek beépítési koncepciójára 1968-ban meghívásos tervpályázatot írtak ki, melyet végül mindhárom pályamű összeolvasztásával, Harry Glück építész vezetésével valósítottak meg. Az építkezés 1973-ban kezdődött, az épületrészek fokozatosan valósultak meg ’76 és ’85 között, mellyel párhuzamosan az U6-os metróvonal meghosszabbítása is elkészült. A tudatosan fejlesztett városi tengely hatékony infrastruktúra mentén, további sűrű lakónegyedek, köztük a rácsos beépítésű Schöpfwerk és a barokk kompozíciójú Wiener Flur láncolataként valósult meg.

A lakóparkban található lakások nagy része támogatott, bár fontos leszögezni, hogy Bécs kiterjedt támogatási rendszerének köszönhetően ez nem kizárólag a leszakadó társadalmi osztályokat érinti; az Alt-Erlaa, jó hírének és széleskörű szolgáltatásainak köszönhetően az átlagos, vagy annál tehetősebb rétegek lakóhelye. A lakóparkot tulajdonló non-profit részvénytársaságnak egyharmadát a lakók és a felügyelőbizottság, a fennmaradó részét a város által kezelt, támogatott finanszírozású lakások építésével foglalkozó non-profit vállalat birtokolja.^[4] Az Alt-Erlaa szociálisan elkötelezett modellje építészetileg és programmixét tekintve is különleges konstrukció, amely remekül példázza, hogy a profit logikáját ellensúlyozó bécsi keretrendszer és az építész tervező autonóm koncepciója miként garantálja a természeti és közösségi szempontból is fenntartható lakozás lehetőségét. A következőkben annak járunk utána, hogy hogyan vált a város legkedveltebb^{5] lakótelepévé a humanista elvek alapján épült betonváros.

Forma és tartalom
A hozzávetőlegesen 11 000 lakosnak otthont adó Alt-Erlaa lakópark bruttó szintterülete 600 000 négyzetméter, melyet összesen 3180 lakás, számos közösségi tér, klubterem, éttermek és bárok, 21 szauna, 14 medence (fele-fele arányban elosztva a lakótornyok belsejében és a tetőteraszokon), hét játszótér és játékterem, hat szolárium, három iskola, két egészségügyi központ, sportpálya, óvoda és teniszcsarnok, valamint egy templom, bevásárlóközpont, ifjúsági központ, közösségi könyvtár, tollaslabda-csarnok és tornaterem tesz ki. A miniváros alapterülete 240 000 négyzetméter, melynek kétharmada gyalogosan megközelíthető közpark – az autók a lakótömbök alatt kétszintes garázsban kapnak helyet.

A lakófunkciókat lépcsőzetesen az égbe törő, kürtő keresztmetszetű, modulárisan ismétlődő egységekben helyezték el, melyek egymás mellé sorolásából, három (A-ra, B-re és C-re elkeresztelt) észak-déli tájolású épületsávot alakítottak ki. A lakópark összesen 12 ilyen moduláris egységből áll össze, melyek monotonitását az egymáshoz való illesztés változatossága (egyedülálló tömbként, kettes és hármas sorolásban is megjelenik) és a magasság (22 és 26 szintes kialakítás) variálása ellenpontozza. Egy moduláris rendszer hozzávetőlegesen 250, keleti és nyugati kilátással rendelkező lakást tartalmaz, amelyek egy – két lépcsőházat és négy liftet tartalmazó – közlekedőmag köré szerveződnek, és középfolyosóról érhetőek el. Az épületek különlegességét a standardizált keresztfalak által közrefogott teraszokon elhelyezett – egyenként 2,5 négyzetméteres – növényvályúk adják, melyek összesen 1,5 hektár beültetett területet biztosítanak az épületegyüttes homlokzatán, zöld szimbólumként és az egészséges élet mementójaként felértékelve a lakóparkot.

Lakások széles variációja található a megastruktúrában, ami a támogatott lakástípusokon túl piaci áron bérelhető tetőlakásokat is magába foglal. A lakások minőségének egyenlősítése tervezői szándék volt, így jöttek létre a kevésbé értékes, alacsonyabb szinteken a müncheni olimpiai faluból is ismert, teraszos lakások, míg a toronyszerű, felsőbb emeletek zártabbak, de a városra néző kilátással rendelkeznek. Az apartmanok többsége a középfolyosóról nyíló, kelet vagy nyugat felé tájolt, egyszintes élettér, mely alól kivétel a legalsó két szint, illetve az alsó és felső épületrész találkozása, a 12., 13. és 14. emelet, ahol lépcsővel összekötött emeletes bérleményeket alakítottak ki. Az épület bütüjén nagyobb méretű saroklakások kerültek. A lakások hátsó felében tárolók és mechanikusan szellőztetett vizesblokkok találhatók, míg a terasz felé hálószoba, nappali, és azzal összeköttetésben, de válaszfallal leválasztott kompakt konyha kap helyet.

A kimagasodó lakóépületeket karakterükben eltérő, földszinti lepényépületek kötik össze, melyekbe közfunkciók kerültek. A lakótornyok trapézos formájának köszönhetően a középfolyosó az alsó szinteken kiszélesedik, ahol szintén közösségi funkciók, tárolók, szauna, medence, illetve multifunkcionális klubtermek kaptak helyet. Kenzo Tange radikális Tokio Bay koncepciójával ellentétben az Alt-Erlaa esetében ezek kevésbé karakteres és gáláns, mesterségesen megvilágított és szellőztetett terek, de a közösség ennek ellenére előszeretettel használja őket. Az épületegyüttes hosszútávú életének biztosítékai az olyan, házon belül megszervezett karbantartási munkálatok, mint a hulladékkezelés, medencetisztítás, illetve kertész, vízvezeték-szerelő, festő, villanyszerelő, hegesztő és ács szakértelem folyamatos alkalmazása.

A jólét utópiája
A lakópark Ernst Gehmacher és Harry Glück „Vollwertiges Wohnen" – teljes értékű otthon – koncepciója alapján valósult meg. Glück a pozitivista tudomány jeles képviselőjeként szakdolgozatában matematikai modellel igazolta az Alt-Erlaa elvének gazdaságosságát, mely mentén 12-15 méterről 18 méterre növelte az épületszárny mélységét, 15 %-al csökkentve a beruházás költségét.^[6] A kompromisszum részét képezik az épület belsejéhez közel eső, alacsony minőségű, mesterségesen megvilágított és szellőztetett terek, melyeket olyan többletértékű közösségi funkciók ellenpontoznak, mint a – teljes építés csupán 2 %-át kitevő – tetőn elhelyezett medence és szauna.

Az Alt-Erlaa sűrű és nagyléptékű fejlesztése fenntartható alternatívát nyújt a város magánerőből épülő kertvárosi, családiházas terjeszkedésével szemben. A precízen megtervezett vegyes szolgáltatások és funkciók térkapcsolatai, a sétáló város koncepciója, a gáláns zöld teraszok, a tetőn elhelyezett medencék és a minőségi közösségi közlekedés máig kiemeli a lakóparkot Bécs egyébként is magas színvonalú lakáspiacáról. Az Alt-Erlaa lakópark esztétikai megoldásai nem hétköznapi hangulatot és különleges világot teremtenek; a magas minőségben kivitelezett részletek visszaköszönnek a lakóépületek cizellált homlokzati rendszerében, a fával burkolt brutalista templom nagyvonalú architektúrájában, az átriumos szolgáltatósor elegáns tereiben és a metrómegállók retró, körablakos hangulatában. Nehéz elfogadni, hogy mindez Magyarország határához közel, támogatott rendszerben érhető el.

Minden dicsérete és megkérdőjelezhetetlen érdeme mellett fontos leszögezni, hogy a jólét ideáljaként megvalósuló lakópark kiterjedt szolgáltatásainak és elszigeteltségének köszönhetően közel áll egy elszigetelt luxusalvóvároshoz. Míg a vörös Bécs Hof-jai a város belsejében, a keveredés lehetősége mellett biztosítottak lakhatást a nincstelen tömegeknek, addig a saját TV-műsorával, magazinjával, zöldellő erkélyeivel büszkélkedő miniváros elzárva hordozza magában az élet összes kívánalmát, legfeljebb a munkahelyre kell ingáznia a munkakorú lakóknak. A kényelmes enklávé hagyományos lakástípusai és rekreációs szolgáltatásai szintén lemondanak az élet radikális újraszervezésének lehetőségéről. A szorgalmazott végcélutópia, tehát megtorpan a felsőközéposztály képzeletének szintjén; ezzel együtt az Alt-Erlaa biztosítja a teljesértékű, egészséges, méltóságteljes, biztonságos és az átlagosnál jóval megéltebb, kollektívabb lakozást, így talán hozzájárulva egy a reflexióra és kritikára fogékony lakóközösség “ki- és újratermeléséhez".