Alternatívát szeretnék mutatni - Andres Lepik

A Think Global, Build Social! olyan építészeti projektek bemutatására vállalkozott, melyek képesek voltak valódi változásokat generálni, közösséget építeni, hidat verni kontinensek, kultúrák és civilizációk közé. A vándorkiállítás budapesti megnyitóján beszélgettünk Andres Lepik kurátorral. Fürdős Zsanett írása. 

Fürdős Zsanett: Honnan indult a Think Global, Build Social kiállítás története?

Andres Lepik: 2008-ban indult az egész, amikor a MoMA kurátora voltam. Felkértek, hogy szervezzek meg egy kiállítást és rögtön a 2002-es Velencei Biennálé jutott eszembe, melynek témája a Less Aesthetics, More Ethics volt. Emlékszem, akkoriban meglehetősen dühített ez a cím, hiszen nem értettem, miért zárja ki az esztétika az etikát. Ennek a két diszciplínának kéz a kézben kellene járnia. Éppen ezért 2002 és 2008 között olyan projekteket kerestem, amelyek képesek ezek kombinálására. Az akkori New York-i kiállítás ennek a kutatásnak az eredményeként jött létre, és olyan épületeket mutattunk be, amelyek az építészet szociális oldalával foglalkoznak, fontosak a társadalomnak, emellett esztétikailag is megállják a helyüket.

A 2008-as válság először a lakhatásban mutatkozott meg, a bankok rossz hiteleket adtak az embereknek, a végén az egész rendszer összeomlott. Ez az építészetben végül is jól jött ki, mert szociálisan érzékeny kulturális diszciplínaként kezdtünk róla gondolkodni, nem pedig valami gazdasági termékként. És ez a fordulat volt az, amiből kiindultam a Small Scale, Big Change, New Architectures of Social engagement (MoMA) kiállítás összeállításánál is.

Amikor visszaköltöztem Németországba, a frankfurti Építészeti Múzeum, sőt a Bécsi Múzeum is érdeklődött – határozottan kért –, hogy a New York-i kiállítást elhoznám-e hozzájuk. Sőt, a Goethe Intézet felvetette az utazókiállítás ötletét, amit hatalmas sikernek érzek. Az ötlet, amit 8 éve kezdtem el, most utóéletét éli és az egész világot átszeli, igény van erre a kiállításra és ez sokat jelent számomra.

FZs.: Hogyan találtál rá vagy hogyan talált meg téged a Hello Wood csapata?

AL.: A Goethe Intézet vetette fel az ötletet, hogy érdekelne-e a Hello Wooddal való közös munka, és természetesen igent mondtam, hiszen pontosan erről szól a kiállítás. Ez az egész egy olyan platform, amely párbeszédet indít a nemzetközi és a helyi projektek között. A budapesti kiállításon pontosan ez valósult meg: a nemzetközi példákra helyi válaszokat, reakciókat láthatunk

FZs.: Mi a kiállítás fő célja? 

AL.: Szeretném, ha szélesebb közönséghez is eljutna és az emberek látnák az építészet társadalomra gyakorolt hatásait. Úgy vélem, az építészet rengeteget változott az elmúlt években. Régebben jellemző volt a sztárépítészet kultusza, műtárgyként kezelték a kész épületeket, most ez megváltozott. Mind a társadalom, mind a politika érzi, hogy ennek változnia kell. Alternatívát szeretnék mutatni az embereknek, hogy lássák, mi történt itt az elmúlt 20 évben. 

FZs.: Milyen eszközökkel, hogyan léphet ki egy építészeti kiállítás a szakmai érdeklődők szűk köréből és hogyan válik érdekessé szélesebb közönség számára is?  

AL.: Megpróbáltuk leegyszerűsíteni a kiállításon bemutatott projekteket, úgy, hogy a laikus érdeklődők számára is könnyen érthető, de izgalmas is maradjon. A kiállításokhoz több kísérőrendezvényt is szervezünk, pl.: workshopokat a diákoknak, kisgyerekeknek és idősebbeknek egyaránt. Münchenben többet tudok foglalkozni a kiállítással és az azt övező eseményeken én is részt tudok venni, találkozom a látogatókkal, beszélgetek velük. Jelen esetben ez nehezebb, mivel vándorkiállításról van szó, de itt is próbálok hasonlóan eljárni: workshopokat, beszélgetéseket szervezünk, hogy egészen sok emberhez eljusson a tárlat híre. 

FZs.: Mik azok a stratégiák, amelyekkel a dizájn, az építészet képes aktívan befolyásolni a közösségeket?

AL.: Ez egy igazán bonyolult kérdés, de megpróbálok rá egyszerűen válaszolni. Minden egyes itt kiállított és a könyvben is megjelent projektnek megvan a maga története. Ha megnézed, mindegyikben van egy közös pont – vagy ha úgy vesszük stratégia: ha az építész tervezni akar valamit, egyszerűen muszáj beszélnie az adott helyen lévő közösséggel. Fontos, hogy legyen egy erős elköteleződés, kapcsolat az adott csoporttal, de a megvalósítás különböző fázisaiban is részt kell vennie a tervezőnek. Ahelyett, hogy egy már kész tervvel érkezik, fontos, hogy feltérképezze az emberek igényeit, beszélgessen velük. Ezután a válaszok alapján lépésről lépésre megtervezi, majd a helyiekkel együtt felépíti a projektet. Mindez azt eredményezheti, hogy ők is magukénak érezhetik az épületet, hiszen részt vettek a létrejöttében.

Szóval a stratégia az, hogy minél több szinten együttműködjön a tervező a helyi közösségekkel: a tervezésnél, a felépítésnél; hogy megmutassa hogyan használják a projektet, hogyan gondoskodjanak róla. Ha egyszerű anyagokat használsz, mint a fa, vagy az agyag, akkor a helyi munkások képesek fenntartani azt, könnyen változtatnak,javítanak rajta. Még akkor is lehetségeg, amikor az építész maga távol van, mert felelősnek érzik magukat érte. Viszont ha magas technológiájú dolgokat próbálnak meghonosítani, mint a beton vagy a vas, egy helyi közösség nem biztos, hogy képes lesz azon anyagok, szerkezetek kezelésére. A legfontosabb stratégiai pontok: használd a legjobb anyagot, ami elérhető; használd a legjobb elérhető forrásokat, köteleződj el a közösség felé és éreztesd velük, hogy ez a projekt az övék is.

FZs.: Mik a feltételei annak, hogy ezekből a kísérleti, szociálisan elkötelezett építészeti elképzelésből valóság legyen?

AL.: Mivel ez egy nagyon hosszú procedúra, egyelőre kevés építész iroda foglalkozik a közösségi építészettel. Miért? Mert túl sok munkát vesz igénybe, hosszabb ideig tart, és a munkába fektetett rengeteg energiát sokszor nem fizetik meg. Most épp csinálunk egy kiállítást Münchenben, amely a lakások felépítésében való részvételre fókuszál, ott az egyik építész odajött hozzám – a helyi építész közösségből – és azt mondta, hogy a megvalósításban való részvétel nem része az építészek díjazásának, éppen ezért sokan nem is vállalják el. 

FZs.: 11 magyar projektet mutattatok be a budapesti kiállításon, Volt lehetőséged meglátogatni valamelyiket?

AL.: Igen, még az ősszel, amikor először találkoztam a Hello Wood csapatával, volt lehetőségem meglátogatni a monori biobrikett szárítót. Ez egy nagyon picike kis épület, de pontosan megvan benne az a szellemiség, ami az egész kiállítást jellemzi. Tiszteli a közösséget, válaszol a lakosság igényeire. A téglákat eltüzelhetik, ráadásul dolgozhatnak benne, szóval ez egy ragyogó példa arra, hogy nem csak egy szimbólumot hoztak létre, hanem ennek az épületnek tényleg van funkciója és hasznos a társadalomnak. Ezért voltam már az elejétől fogva izgatott, hogy a Hello Wood csapatával dolgozhatok. Nem sokat tudtam róluk még az októberi találkozónk előtt, de megmutatták nekem ezt az épületet és éreztem, hogy igen! Pontosan ez az, amiről ez a kiállítás szól, és a projektek, amelyeken dolgoznak, az rendkívül passzol a tárlathoz. Így hát teljes szabadságot adtam nekik a kiállítótér berendezésében és formálásában.

FZs.: A Hello Wooddal együtt választottátok ki a magyar projekteket vagy rájuk bíztad a döntést?

AL.: Amikor itt voltam októberben, tartottunk egy kisebb workshopot, ahol bemutattak 5 magyar projektet, ezeket annyira jónak éreztem, hogy a többi kiválasztásában is teljes szabadságot adtam nekik. Remek volt a közös munka és az energiájuk, ötleteik ihletet adtak számomra, hogy ezt az együttműködést még bővítsük a jövőben.
 

Fürdős Zsanett