Ama (regionális) arányérzékről és az ember illékonyságáról

”Úgy tűnik, az isteni arány felismerése és alkalmazása önmagában még nem garantálná az embermivoltért érzett alkotói felelősséget. Úgy tűnik, a nyomornegyedek „lakóinak” és az acél-üvegtornyok, a mammonizmus égi lajtorjáin kapaszkodó bérrabszolgáknak a léte egyaránt a vírusok szellemi-biológiai szintjére fokozódik le.” Mújdricza Péter írása

Soha a világtörténelemben nem volt még ekkora szükségünk belső emberi arányérzékünkre, mint ma. Mielőtt a leépülés folyamatai visszafordíthatatlanná válnak és Húsvét-szigetekké lesz a Föld, – írja Horgas Béla esszéjében – védekezzen az ember: önmaga ellen. Ez megoldhatatlannak tetszik. Valóban, egyre nagyobb illúziónak (fényűzésnek?) tűnhet valamiféle gyógyító erejű, külső-belső arányérzék megteremtése és használata, akár az aranymetszés művészi praxisán át: kontinenseink, társadalmaink, vidéki- kis- és nagyvárosi és óriásvárosi közösségeink (régióink) mindennapjaiban, a saját életünkben. A már nyugdíjas szocialista provokátor, közéleti reformer és világutazó, Nobel-díjas Gorbacsov egy 1995-ben San Franciscóban tartott politikai, gazdasági és tudományos fórumon a tőle megszokott eleganciával ismételten arra hívta fel hallgatósága szíves figyelmét, ha továbbra is az euroatlanti rablókapitalizmus lesz a globalizáció meghatározó trendje, a világ országai pár generáció alatt „elbraziliásodnak”.

Az USA gyarmataként vegetáló latin-amerikai ország nemzetközi alvilág által is „helyben hagyott” helytartó-elitje uralja az anyagi javak 90%-át. A középosztály megszűnt. Közbiztonság nincs. A hatalmi garnitúra gépfegyverrel őrzött, bekamerázott iroda- és lakógettókban barikádozza el magát. A gyanútlan Földlakó számára, (a dél-amerikai, afrikai és ázsiai banánköztársaságokhoz, félgyarmati régiókhoz hasonlatosan,) úgy tűnhet, mintha ezek a tendenciák lennének megfigyelhetőek az ún. „rendszerreformokkal” kísérletező Magyarország társadalmában, közéleti utcabútor-kultúrájában és épített környezetében is. E nemzetek feletti, szociális aránytévesztéseken vajmi keveset old az az egyébként dicséretes építőművészi lelemény, mely akár a Capitóliumot, akár az ultramodern brazil vagy a neogótikus magyar parlamentet az isteni aranymetszés legfurfangosabb figyelembevételével tervezte volna meg. Talán a piramisépítő egyiptomi fáraóknak, az athéni Pheidiásznak, a Tádzs Mahalt építő mogul sah Dzsahánnak, Vitruviusnak, Leonardónak, Michelangelónak, Palladiónak, a török Szinánnak, a katalán Gaudínak sem volt könnyebb, mint mondjuk a bilbaói Guggenheim-múzeumot napjainkban emelő Frank O. Gehrynek vagy a valenciai kulturális központot létrehozó Santiago Calatravának. Döntő különbség viszont, hogy az úgynevezett „történelmi korokban” a szellemi és morális kontraszelekció még nem volt világjelenség. Nem lehet elhallgatni, hogy az Óriásvárosokat övező viskóvárosok milliónyi fürtjében, a katasztrófaépítészet minden manírját csillogtató spontán dizájnjában némi civil fantáziával éppúgy felfedezhető az aranymetszés, mint a legprofesszionálisabban megtervezett felhőkarcolók high-tech architektúrájában – vagy éppen a rákos daganatok burjánzásában. Úgy tűnik, az isteni arány felismerése és alkalmazása önmagában még nem garantálná az embermivoltért érzett alkotói felelősséget. Úgy tűnik, a nyomornegyedek „lakóinak” és az acél-üvegtornyok, a mammonizmus égi lajtorjáin kapaszkodó bérrabszolgáknak a léte egyaránt a vírusok szellemi-biológiai szintjére fokozódik le. Az ezredfordulón a városkép és a közterületi kultúra felzárkóztatásának szlogenjével Moszkvában felépített másfélezer toronyház sem javított számottevően hajléktalanjaikon; akik továbbra is a szabadon virágzó nemzetközi emberi szervkereskedelem zökkenőmentes utánpótlását biztosító élőholt alapanyagok. Egy-egy felhőkarcoló elsődlegesen csak reklám, a tulajdonló multinacionális korporáció cápáinak kollektív, térivé emelt, aránytalanul gigantikus tudatalattija – pokolkarcoló szimbólum. A kiváló indiai építész, Charles Correa azonban sikerrel beszélte le az őt megbízó nagyvállalatokat székházaik tervezésekor arról, hogy a reprezentáció égbetörő erupcióit válasszák. Leggazdagabbakat és a legszegényebbeket is szolgáló épületeiben és városterveiben inkább a földközelibb, ökológiailag tisztább térbeli megoldásokat részesítette előnyben, különös tekintettel a mandalák ősi, ázsiai kozmikus diagramjának aranymetszést tiszteletben tartó mintáira.

A Föld javai valószínűleg elegendőek ahhoz, hogy minden ember szükségletét kielégítsék; de nem mindenki mohóságát – tanítja Gandhi. A hatalomért folytatott küzdelemben az ember földtörténeti korok óta hajlik az ön- és közveszélyes magatartásra, de a bolygó egészére soha nem volt képes oly káros lenni, mint ma. A felismerni vélt neocortexre, a felszíni agykéregre vakult fehér civilizációnál mélyebb és tágasabb álomidővel, globális erkölcsi felelősséggel sújtott amerikai indiánok valaha volt puebloik szélén egy-egy nagyobb sátorban különítették el (beteg emberekként „kezelve”) a túlságosan mohó, hatalomra kiéhezett embereket. Nagyon egyszerű „orvosi” kezelést alkalmaztak. Mindenki úgyszólván „halálra ajándékozta” az illetőt, egészen addig, amíg szinte bele nem fulladt a sok felesleges tárgyba. Amíg rá nem ébredt, hogy az igazi érték valójában az igaz emberi kapcsolatokban rejlene. Ekkor a törzs vénei gyógyultnak nyilvánították, igen, újra emberré lett, újra közénk való! Milyen szánalmasan „emberi” aránytévesztése a fehér civilizációnak, hogy a mammonizmust a legmagasabbrendű emberi értékként, hajtóerőként bálványozza! Globális erkölcsi aránytévesztéssé terebélyesedett ez az emberalatti, mondhatni globalibugris magatartás, amit mindenek előtt a Földgolyó biológiai háztartása torol meg.

Ha valamit nagyon nem értek az emberek társadalmában, megnézem, hogyan is van ez az állatoknál – emlegette egyre gyakrabban Balogh János ökológus-professzor. Amikor a túlnépesedett sáskák már elpusztították a teljes élőterületet és élelem híján nem szaporodhatnak tovább, fellép közöttük a kannibalizmus, amit a társadalom néhány ezreléke él csak túl. Paradox módon nem a leghatalmasabb, legagresszívebb egyedek élik meg az élőterület regenerálódását, hanem amelyek jó előre kiléptek a „buliból”, és még időben megtanulták, hogyan kell kitartóan, hosszasan éhezni – és mégis megmaradni. Nem meglepő, Az ember tragédiája „nagyvárosi”, londoni színében Madách is osztja ezt a „véleményt”: „Zúg az élet tengerárja,(…) Hagyd zajongni, majd az élet/ Korlátozza önmagát.”


Az ókori kultúrákban a városokat és az épületeket szigorú kánon szerint emelték. A kánon szigorúsága, a kollektív, kozmikus otthonosságért felelős szakralitás intenzitásával egyenesen arányos volt. Templomok, síremlékek, kegyhelyek esetében az arányokat isteni megfellebbezhetetlenséggel alakították, de a kánon közterek, középületek és lakóházak építésekor is meghatározó volt. Az egyiptomi, az indiai és a prekolumbiánus amerikai templomok szinte mindegyikére jellemző a négyzetes alaprajz, melyet az isteni tökéletesség geometriai megfelelőjének tartottak. Az arányrendszer a vallások mítoszaiból, szent könyvek térivé transzformált szentenciáiból, nevezetes geometriai és természeti arányokból állt össze, különös tekintettel az aranymetszésre. Vitruvius, az első századi Rómában élt, görög származású építész elméleti és gyakorlati szakmai kézikönyve évszázadokon át normateremtőnek bizonyult. A görög építészetben legsűrűbben használt dór, ión és korinthuszi oszlopok férfi, női, zenei és növényi ihletettségű kánonja a XVI. századi itáliai Palladión át a reneszánszban, majd a klasszicista architektúrán túl – lefokozottan, de visszaköszön a különféle huszadik századi birodalmi diktatúrák hatalmi reprezentációjában is. Victor Hugo a Párizsi Notre Dame-ban a biblia pauperumról, a népek (kőből varázsolt) bibliájáról ír, és a könyvnyomtatás elterjedésével egyenes arányban az építészet spirituális tartalmainak erőteljes hanyatlását jövendöli. Ám a tiszta euklidészi geometriai elemek szakrális fennhatóságát dekonstruálta a Bolyai-Lobacsevszkij-féle igazi geometria is. Kikezdte és dekonstruálta továbbá az euklidészi geometria szakralitását a (hadi)technika gólem-szerű elszabadulása a több évtízezredes emberi ösztönök felizgatott világától, valamint az emberlény alvilági természetét reangyalizálni hivatott vallási, tudományvallási, matériavallási erkölcsi kánonok egymáson átszakadt univerzáléitól. Mintha Einstein hurráoptimista szentenciája is elhomályosulna egy pillanatra az aranymetszés gyakorlati alkalmazásáról, mely olyan arány volna, „amely a rossz létrejöttét megnehezíti, a jóét pedig megkönnyíti.”

A planéta bioszférájában sűrűsödő extraszisztolék, a globális éghajlat totális aritmiája és kiszámíthatatlan, az ember biológiai mértékére, beidegzett arányérzékére teljesen közömbös új egyensúlykeresési kísérletei minden eddigi tapasztalatunkat felülírnák. Frank O. Ghery bilbaói múzeuma, mely akár egy örvénylő-pörgő hurrikán megmerevített, fényes teste is lehetne, nem tud nem reagálni arányérzékünk törékenységére, bűvészinas-létünk illékonyságára, jóllehet nem kell nagy képzelőerő, hogy térformálásának vezérelvei közt akár az isteni arányt (is) felfedezzük. A valenciai Santiago Calatrava kompjúterkövette, biomorf téri világa az írott emberi történelmet zárójelező földtörténeti arányokat idéz; a cápa évtízezredek óta változatlanul őrzi Őcápasága eredendő szellembiológiai arányérzékét, – talán egy világméretűvé terebélyesedő termonukleáris konfliktus zökkentené csak ki kozmikus otthonosságából…

Ezek az emberi léptékből katapultáló, lenyűgöző épületszörnyetegek a felszíni agykéregnél mélyebben érintenék elménket, késő újkori embermivoltért érzett felelősségünk elementárisabb dimenzióira tágítva a tudatot. Szorongató jelenségek sorjáznak. A globális éghajlatváltozás viharos gyorsaságú viszontagságaihoz alkalmazkodni próbáló növényvilágon is egyre kevéssé sportszerű számon kérni a tiszta matematika tizedesjegynyi pontosságú isteni arányait. A csernobili radioaktív dózissal kezelt globalo-regionális bioszféra sem feltétlenül az aranymetszés szabályaira ügyelve törekszik a túlélésre. Mintha megzavart környezetünk inkább az ázsiai Feng shui, a szél és víz, valamint a geomantia, a föld mélyebb ritmusára/ritmusváltására is érzékeny, öngyógyító/önpusztító áramaiból merítene hosszútűrő, rezignált ihletet egy új egyensúly reményében.

A születés, virágzás és elmúlás örök-új körforgását, elmúlás-születési katakrízisét rendületlen valló ázsiai térszemlélet, a mandalák kozmikus arányrendszerére (is) támaszkodva vonná ki a globális kígyóméregből azt a vakcinát, mellyel beoltva a késő újkori ember talán még megmenthető. Ezt az arányrendszert próbálta volna extrapolálni a huszadik század utolsó harmadának világgá kürtölt, japán metabolista városépítészete is, elsősorban a népességrobbanásra gyógyírt keresve. A buddhista és sintoista világszemléletre építő, a monoteista vallások örökkévalóság eszméjével szemben az örökkön változót, átalakulót, ciklikusan megújulót hirdető metabolizmus úttörői Kurokawa Kisho és Tange Kenzo voltak. Ám a metabolikus város tiszta ideája Katabolikus Óriásvárosokként vált globális, mindennapi lidércnyomássá. Csányi Vilmos etológus az élővilágból vett szakmai kifejezéssel „megszaladásként” értelmezi az ilyen – ön- és környezetveszélyessé aránytalanodott – organizmusok expanzióit. És az Óriásvárosok „csúcsrajáratását” már az új évezred hajnalán felmorzsolódások – katabolikus lépcsőkben zajló zuhanások – kriminális kollapszusok követik.

Mezei Árpád Építészetelméleti könyvecskéjében azt írja, hogy Arisztotelész szerint az ideális (város)államnak 6000 lakosa lehet, mert a polgárok így még személyesen ismerhetik egymást, és a tisztviselők választásánál nem jönnek zavarba. Ezen túl az abszolút bizonytalanság kezdődik, amelybe belemenni esztelenség. A nagy amerikai várostörténész, Lewis Mumford, a huszadik század derekán már kiegyezne a százezres maximális lélekszámmal is városonként, igaz a polisz, mint erkölcsi kategória, neki már eszébe sem jutott. Ez utóbbiról mi is okosabban tesszük, ha mélyen hallgatunk, ám városaink és vidékeink, pontosabban vidékeink és városaink természetesebb területi és lakosság-megoszlási arányairól talán érdemes elgondolkodnunk. A méltatlanul elfeledett pedagógus, Karácsony Sándor Ocsúdó magyarság című könyvében a második világháború előtti Dániát állítja példaként a kelet-európai regionális településfejlesztés elé, ahol a világszínvonalú vidéki, garantáltan tiszta tej- és sajttermelők a kis- és nagyvárosi polgárság kereskedelmi tapasztalataira építve értékesítették termékeiket – kölcsönös emberi megbecsülés mellett – a bel- és külföldi piacokon.

A második világháború óta mérhetetlenül kaotikusabb lett a világ, ám városaink és vidékeink ma, a késő újkori digitális hadviselés korában sem egymás rovására kellene, hogy fejlődjenek, hanem a hosszabb távú ökológiai egyensúlyt mérlegelő településföldrajzi komplementeritás jegyében. A vidék élelemtermő képességének és arányos kistelepülés – kvázi mikropolisz – megtartó erejének megőrzése az egész világon alapvető túlélési stratégiai kérdés kellene legyen. Ugyanis a munkanélkülivé züllesztett, elkeseredett vidéki földönfutók éjszakai rovarokként a nagyvárosi fényekbe történő özönlése mára civilizált eszközökkel kezelhetetlen. A vidék és a nagyvárosok közt hazánkban is feszülő kulturális, demográfiai és regionális településföldrajzi aránytalanság feloldására az Első Magyar Látványtár Alapítvány baráti köre útjára bocsátott egy csendes kísérletet, a Balaton-parttól északra, a Káli medencétől nyugatra fekvő Tapolca-Diszelen. Megtiszteltetés számomra, hogy a Látványtár Diszel templomterén álló XVII. századi vízimalmának rekonstrukciójával, kiállítóházzá történő átalakításával ehhez a törekvéshez én is hozzájárulhattam. A ház a festői szépségű csobánci hegyre néz, olyan miliőben, mintha Kurosawa Álmok című filmje utolsó képében, „A vízimalmok falvában” járnánk. Úgy képzeltük, hogy a hagyományosan elfogadott múzeum-funkciót kitágítanánk olymódon, hogy a ház az Alapítvány már országszerte közismert kiállítás-sorozatainak bemutatásán túl, a falu „második templomaként”, zenei-, képzőművészeti-, irodalmi-, színházi előadótér gyanánt – a bibliai ünnepkör jeles csomópontjai, úgymint Húsvét, Pünkösd, Karácsony, netán szüreti mulatság vagy menyegző és más előre meg nem határozott közösségi rendezvények tereként is – kapcsolódna vissza Tapolca-Diszel mindennapjaiba. Az Első Magyar Látványtár gyűjteménye egy olyan széles és mély meder, melyben a madáchi „édennek utolsó sugára” által ősviselős népi tárgyaktól a legelőremutatóbb avantgárd darabokig szinte minden megtalálható. A diszeli kiállítóház belsejének arányai és formavilága ezt a „regionális”, látványtárosi szellemet szeretné szolgálni, melyben az ősibb és a modernebb elemek (mondjuk a térforma és a térlefedés) olymódon erősödnek és oldódnak fel egymásban, miképp a keleti misztikában – jin és jang. A lepusztulás végső stádiumába jutott vízimalom az ezredfordulóra megújulván, a falu csökkenő demográfiai trendjét is megfordította. Ám nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hely szellemét olykor ösztönös, belső morális arányérzékkel őrző őslakosok bölcsessége, a – Mezei Árpád által a mai poliszok világából hiányolni vélt klasszikusan civil, és a Berzsenyi Dániel által is megénekelt, – „tiszta erkölcs” nélkül egy lépést sem lehetett volna tenni.

Mújdricza Péter írása elhangzott 2007. március 8-án, a Liget Van fogalmad? előadás- és beszélgetés-sorozatán, a Budapesti Városvédő Egyesületben