Anyagtalan architektúrák – Sosemvolt Budapest: Az elmúlt jövő kísértetei
2024. február 27-én, azaz holnap zár a Sosemvolt Budapest kiállítás a Vigadó épületében. Hulesch Máté cikkében az építészeti tervek ontológiai sokféleségét vizsgálva arra keresi a választ, hogy a bemutatott munkák annak ellenére, hogy "sosem voltak", vagyis soha nem épültek meg, hogyan is "vannak" mégis, és hogyan válnak a "még-meg-nem-történt" vízióiból a "már-nem-létező" reprezentációivá.
Budapest 150. évfordulója alkalmával nagyszabású kiállítást rendezett a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ a Vigadó épületében, "Sosemvolt Budapest – Tervek, álmok, víziók a főváros építészetének 150 évéből" címmel. A bemutatott munkák olyan építészeti reprezentációk, melyek más-más okból ugyan, de soha nem valósultak meg épület formájában. A gazdag tárlat izgalmas képet fest a főváros elmúlt 150 évéről, hiszen a tervek történetei, meg-nem-valósulásuk körülményei egyúttal a város fejlődésének, alakulásának történetéről, és persze az adott korszak építészeti diskurzusairól is mesélnek. Érdemes azonban a tisztán építészettörténeti olvasatnál mélyebbre ásni, megvizsgálva az építészeti tervek ontológiai sokféleségét.
A kiállítás a földszinti fogadóterem után – ahol egy látványos panoráma-animációt láthatunk arról, milyen lenne a főváros, ha megépült volna például a Kismarty Lechner Kamill-féle Műszaki és Természettudományos Egyesületek Szövetségének székháza az Astorián, vagy Gregersen Hugó gigantikus felhőkarcolója a ’20-as évekből – az építészeti tervtípusok különböző kategóriáit ismerheti meg a látogató. Egy-egy példán keresztül megtudhatjuk, mi a különbség az engedélyezési, a kiviteli, a koncepció-, a vázlat- vagy épp a pályázati terv között, mely kategóriák definiálása hiánypótló gyorstalpaló a laikus látogatók számára nem csak a kiállítás anyagának megértése, de általában az építészeti tervezés tárgyának megismerése szempontjából is. Hiszen, ahogy arra az ennél a szekciónál olvasható falszöveg is felhívja a figyelmet, "egy tervet sokféle ok miatt a papírra lehet vetni – és ezek közül csak egy az, hogy majdan megépüljön."
A kiállításon különböző korokban készült terveket és maketteket látunk, melyek más-más technikával, más-más stílusban készültek, látszólag mégis egyfajta tárgykategóriába sorolhatók. Mégsem csak abban különbözik egymástól Tálos Gyula Béke (Városkép) látványterve, Árkay Bertalan Vörösmarty téri irodaházterve, Nagy Bálint és Rajk László Novum Parkja, a Paradigma Ariadné Gellérthegy-víziója, vagy épp Reimholz Péter Moszkva téri beépítési terve, hogy más történeti kontextusban, más eszközökkel jöttek létre. A legfontosabb különbség a kiállított anyag tárgyai között nem a reprezentáció módjában, hanem a reprezentált (építészeti) gondolat mibenlétében rejlik. Azonos bennük, hogy "sosem voltak", vagyis sosem épültek meg, ennek ellenére mind léteznek. A kérdés az, hogy hogyan? Mi a létezésük módja? Vagyis, máshogy közelítve, ha autonóm építészeti médiumként tekintünk rájuk, akkor ennek mely értelmezési tartományába esnek?
Utóbbi kérdéssel Germano Celant a ’60-as, ’70-es évek olasz radikális építészetét kontextualizáló esszéjére utalok, melyet e cikksorozat első részében már részletesebben bemutattam, érdemes azonban feleleveníteni azt a három lehetséges módot, ahogy az építészeti reprezentációk autonóm építészeti tettként értelmezhetőek Celant szerint. Az olasz művészettörténész megközelítésében az autonóm építészeti médium lehet "absztrakt-konkrét jel, amely bár nem utal a valós vagy megvalósítható dolgokra, mégis rendelkezik saját jelentéssel bíró funkcióval, amely az építészet természetére és jövőjére vonatkozó információs tényeket szolgáltat."[1] Kissé közérthetőbben ezalatt olyan konceptuális alkotások értendőek, melyek nem épületreprezentációk, mégis valamilyen módon az építészeti diskurzushoz kapcsolódó alkotások. Remek példák erre a Superstudio és az Archizoom említett cikkben bemutatott munkái, a jelen írás tárgyát képező kiállításon azonban – meglátásom szerint – ilyen jellegű művek nincsenek.
A másik lehetőség Celant szerint, hogy az építészeti médium "egyéni vagy kollektív kifejező jel, amely az azt kitaláló vagy tervező csoport vagy egyén fantasztikus és imaginatív célját fejezi ki, a valós vagy megvalósítható dolgokra való utalással vagy anélkül."[2] Ez a megközelítés olyan építészeti produktumokat takar, melyek épületreprezentációk ugyan, de nem azzal a céllal jöttek létre, hogy valaha is megvalósítsák őket, így nem is feltétlenül lehetséges a megvalósításuk. A Sosemvolt Budapest tárlatán több ilyen tervvel is találkozhat a látogató. Szép példái ennek Tálos Gyula saját kedvtelésre készült rajzai, vagy Kuslits Tibor 1986-os Magyar Építészeti Múzeum terve. Kevésbé látványos, de a kritikai koncepció és problémafelvetés szempontjából kifejezetten érdekes a Paradigma Ariadné Gellérthegyünk pályaműve, mely sehova sem vezető lépcsőket vizionál a Gellérthegyre, a Citadella és a Szabadság-szobor eltüntetésével, megfosztva így a hegyet politikai reprezentációitól. Az egyik legizgalmasabb példa talán Istvánffy Mária 1971-es "Mozgó pályaudvar" terve, melyet a Kelenföldi pályaudvar rekonstrukciós tervpályázatára adott be. A pneumatikus gépezetként vizionált épület, mint a falszöveg is írja, "nyilvánvaló kritika a korszak földhözragadtsága, a házgyári építészet sivársága felé."
A harmadik értelmezési lehetőség szerint az építészeti médium "a valós vagy megvalósítható eseményekbe vagy körülményekbe való tényleges beavatkozás hipotéziseinek konkrét jele, ezért egy létrehozandó tárgy metaforájaként értelmezendő, azaz olyan ideológiai-viselkedési műként, amely akár építészetként, akár építészeti műként, akár az építészetért való munkaként készül."[3] E kategóriába sorolhatóak mindazok a pályázati tervek és más építészeti projektek, melyek akár meg is valósulhattak volna, de valamilyen oknál fogna nem így történt. Hogy mi ez az ok, az esetenként eltérő lehet, és a kiállítás ezt remekül be is mutatja. Hol a megváltozott gazdasági körülmények nem teszik lehetővé a megvalósulást, mint például Nagy Bálint és Rajk László Novum Park terve esetén; hol csupán az, hogy nem az adott pályamű nyeri meg a tervpályázatot – melyre remek példa az elmúlt évtizedből a Sporaarchitects, a Studio Nomad és a Palatium Studio MOME Campus pályaműve, vagy épp a GUBAHÁMORI Széllkapu park terve. A 20. századi magyar építészet egyik legnagyobb hatású és léptékű víziója, Zalotay Elemér szalagház-terve is itt említhető meg, mely nem elképesztő méretei miatt nem tudott soha megvalósulni, hanem azért, mert nem volt meg a kellő politikai szándék hozzá: a házgyári technológia megvételével más utat választott a rendszer a lakhatási válság enyhítésére.
Azt látjuk tehát, hogy a kiállításon bemutatott munkák alapvetően két nagy kategóriába sorolhatóak: a soha nem megvalósításra szánt építészeti koncepciókra, valamint az olyan tervekre, melyek megvalósíthatóak lennének (vagy lehettek volna), de a körülmények ezt nem tették lehetővé. E cikksorozatban – és doktori kutatásomban általában – alapvetően az előbbi kategóriával foglalkozom, többek között azt vizsgálva, hogy azok az építészeti víziók, amelyeknek nem célja, hogy épület formájában megvalósuljanak, hogyan hatnak mégis az építészeti és a tágabb kulturális diskurzusokra. A kiállításon azonban az utóbbi kategóriába eső tárgyak vannak többségben, mely remek lehetőséget kínál arra, hogy e ponton kitérjek a múlt lehetséges jövőinek spektrális létére, mely e meg nem valósult, de a megvalósulás potenciálját magában rejtő tárgyak formájában kísérti a jelent.
A hantológia fogalmát Jacques Derridától átvéve Mark Fisher vezette be a kultúrakutatás területére, aki szerint két irányt különböztethetünk meg ezen belül: "Az első az (aktualitásában) már nem létezővel foglalkozik, amely virtualitásként még kifejti hatását […]. A második arra vonatkozik, amely (aktualitásában) még nem történt meg, de virtuálisan már kifejti hatását."[4] Bizonyos tekintetben a legtöbb építészeti terv létrejötte pillanatában eleve tekinthető úgy, mint a még nem létező virtuális jelenlevősége, amely egy potenciálisan a jövőben megvalósuló épületet vetít a jelenbe. Igaz ez a Sosemvolt Budapest kiállított terveire is, ezek többsége ugyanakkor egyre inkább a már nem létezőt idézi meg; létezése során a még-meg-nem-történt reprezentációjából a már-nem-létező reprezentációjába csúszik át.
A kiállított munkákat látva egy – ha nem több – alternatív Budapest képe jelenik meg előttünk, melyek a múltban még potenciális jövőképként léteztek, mára azonban maguk is a múlt részeivé váltak. Ezeknek a soha be nem következett jövőknek a médiumai a kiállított tárgyak, melyeken keresztül, ha tetszik, a miénkkel párhuzamos valóságokba nyerhetünk betekintést egy pillanatra.
Fisher szerint a "XXI. század digitális zsákutcáit nem annyira a múlt kísérti, mint inkább az elveszett jövő, amelyet a XX. század megtanított nekünk előre látni." A jövő eltűnése pedig, mint írja, "a társadalmi képzelet egy egész módjának hanyatlását jelentette: annak a képességét, hogy egy olyan világot képzeljünk el, amely radikálisan különbözik attól, amelyben jelenleg élünk."[5] A Sosemvolt Budapest talán épp ebben segít azzal, hogy a miénktől különböző világokat villant fel előttünk. Világokat, melyek nem feltétlenül jobbak vagy rosszabbak a sajátunknál, csupán mások. Olyanokat, ahol Kismarty Lechner Kamill tervei alapján bővítették a pesti Vigadód, vagy Schaefer Ferenc víziója szerint építették be a pesti Duna-partot. Olyanokat, ahol a Regnum Marianum templom helyét a Nagy Tamás által tervezett emlékmű jelzi, a Vörösmarty téren pedig Árkay Bertalan irodaháza magasodik. Kérdés, hogy ezek kellőképp radikálisan különböznek-e a mi világunktól ahhoz, hogy a társadalmi képzelet mozgatórugói legyenek.
Hulesch Máté
A kiállítás a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ szervezésében jött létre, 2024. február 27-ig még látogatható a Pesti Vigadóban.
Kurátor: Kovács Dániel.
[1] Germano Celant, "Radical Architecture", in Italy, the New Domestic Landscape: Achievements and Problems of Italian Design, szerk. Emilio Ambasz (New York: The Museum of Modern Art, 1972), 383.
[2] Celant, 383.
[3] Celant, 383.
[4] Mark Fisher, "What Is Hauntology?", Film Quarterly 66, sz. 1 (2012. szeptember 1.): 19, https://doi.org/10.1525/fq.2012.66.1.16., magyarul lásd itt.
[5] Fisher, 16.
