A helyszín jellemzői a kiskertek és gyömölcsösök, a szárazon rakott kőfalak között futó gyalogutak és elszórva, rendetlenül néhány lakóház. A tulajdonos itt vett egy meredek, dél-keleti fekvésű telket, mely egy patak völgye felé lejt, szemben dombtető emelkedik. A telek felső fele lejtő, alsó része teraszos, régebbi művelés nyomaival. A két szakasz találkozásánál helyezkedik el a telek két legfontosabb referenciája, egyben a tervezési folyamat kiindulópontja: a víztározó és egy diófa.
Rögtön az első helyszínbejáráskor felmerült egy, a rétegvonalakkal párhuzamos épülettömeg ötlete, melyhez később társult a ház és a domborzat intenzív kapcsolatának gondolata: a ház elhelyezése hol a lejtőbe ültetve hol onnan elemelve. Így egy hosszú, önmagába visszakanyarodó épülettömeg alakult ki, vállalva a víztározó és az annak árnyékot adó fa meghatározó jelenlétét. A közöttük lévő tér a kerti tartózkodás elsődleges helyszíne lett.
Az épülettömeg mentén az épületbe ékelve rejlenek a pációk, a befelé fordulás, intimitás terei, melyekkel a telek - helyzeténél fogva -, nem rendelkezett: a bejárati páció, a vendégszoba pációja és a folyosóhoz tartozó páció. Az épület csőszerű végződései a külvilág felé irányítottak: a völgyet nyugati irányban pásztázó keskeny és magas felső rész a tulajdonos hálószobája; a másik, a nappali lapos és széles tömege a völgy fölé hajol dél felé.
Az összepréselt, kompakt szakaszba kerültek a kisebb alapterületet igénylő funkciók. Ezekhez a terekhez egy egyszerű folyosón jutunk, melynek végződései homlokegyenest ellenkező külvilágokba nyílnak: az egyik oldalon a félig földbe süllyesztett, befelé forduló pációba, a másik oldalon a diófa és azon túl a távoli völgy felé. Szinte fotográfiai intenzitású pillanatokként ablakok nyílnak a ház különböző pontjain a tájszakaszokra.