Átadták a 2017-es Ezüst Ácsceruza Díjat

A díj szélesebb érdeklődésre számot tartó nyomtatott vagy elektronikus sajtóorgánumokban megjelent publicisztikai tevékenységért adható, mely hozzájárul a hazai építészeti értékek és a hazai építőiparral kapcsolatos bármely terület eredményeinek népszerűsítéséhez, s egyben képviseli a minőségi újságírást. Idén a Bíráló bizottság a díjat Vámos Dominikának (1963 - 2017), Szegő Györgynek és Bojár Iván Andrásnak ítélte oda. 

Vámos Dominika Ezüst Ácsceruza Posztomusz Díja (1963 - 2017)

A számpár Vámos Dominika DLA életpályáját jelöli, melynek második tagja mindannyiunk szívét elszorítja, hiszen meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az építész társadalmat, de hazánk sorsa felől gondolkozók közösségét is ebben az esztendőben az eltávozásával nagy vesztesség érte.

Vámos Dominika 1963-ban született. A Budapesti Műszaki Egyetem építész karára bölcsészettudományi tanulmányok után jelentkezett. 1991-ben diplomázott. Előtanulmányok után hamarosan ráállt az építészeti szakírói pályára. 1996-tól az Építőművészet folyóirat egyik szerkesztője. 1998-ban a folyóirat kiegészítéseként elindítja az ARC’ című, magas színvonalú építészeti folyóiratot, amely a témafelvetéseivel és kulturális igényességével a szakmában elismerő fogadtatásra talált. A nagy gondossággal összeállított lapoknak 2001-ig hat száma jelent meg. Építész körökben ma is sajnáljuk, hogy folytatása nem lehetett.

Szerkesztőként dolgozott a Bertelsmann Kiadó építészeti lapjánál az Építés Felújításnál és főszerkesztője volt az Alaprajz folyóiratnak. Publikációi, előadásai, könyvbemutatói, kiállítás megnyitói, majd az építészeti dokumentumfilmek készítésében való munkálkodásai mind egy irányba mutatnak. Erről a 2011-ben készített és megvédett doktori értekezésében tesz tanúságot nagyon határozottan:

„Az építészeti folyóirat szerkesztés – amelyben éveken keresztül volt részem - , majd később a dokumentumfilm készítés tapasztalata egy olyan ösvényre irányította rá a figyelmemet, amely meggyőződésem szerint az építészeti szakmagyakorlással kapcsolatosan felmerülő legnyugtalanítóbb konfliktusok mélyén rejtőzik, alattomosan és igen hatékonyan befolyásolva azok kimenetelét. A szerkesztői, dramaturgiai munkát ugyanis nem elsősorban a végtermék, az adott építészeti produktum látványának közzététele, ismertetése vagy kritikája képezi, mindenekelőtt a háttérben sorakozó lélektani, szociológiai, filozófiai és egyéb, a konkrét témához csak közvetett módon kapcsolódó tényezők összekuszálódott halmazában kell tudni eligazodni ahhoz, hogy a bemutatás a valódi megértést és kommunikációt szolgálhassa.”

Ezzel a szemlélettel készítették Madzin Attilával 2000-ben Molnár Farkas szakmai pályájának alakulását bemutató filmjüket A Bauhaustól a Szentföldig címmel, majd az Építészek Mesteriskolája című filmjüket. Ezzel a szemlélettel tanít a Moholy-Nagy Művészeti egyetemen 2004-től 2015-ig, majd az építész szak doktori iskolájában mint témavezető.

Nagyra értékelve azt az elköteleződést amellyel tükröt tartott a szakmájukat gyakorló, de a társadalmi-, környezeti-,szakmai viszonylatokban jelentkező konfliktusokra, jelenségekre választ nem találó építészek elé, 2015-ben Molnár Péter díjban részesült. És a tükör, amit Vámos Dominika itt hagyott nekünk, ugyanazt a képet mutatja felénk, mint amit a doktori értekezésében Petróczy Gáborra hivatkozva korábban leírt:

„Közel három évtized telt el azóta, hogy az állami tervezőintézetek felszámolódtak, a rendszerváltozás következményeképpen a szakmagyakorlás körülményei gyökeresen megváltoztak, az akkor feltett kérdések nagy része azonban azóta is kérdés maradt: Milyen mértékben korlátozzák a gazdasági és politikai viszonyok az építészeti tervezést?... Konkrétan kik és mit várnak el az építészektől?... Kiknek és milyen felelőséggel tartoznak?... Milyen viszonyban állnak egymással az ún. társadalmi elvárások és a deklarált (vagy kevésbé deklarált) eszmék, építészeti önértékek?... Mettől meddig terjed az építészeti tervezés kompetencia köre?... Milyen mértékben differenciált az építészetben önmagán belül?...”

A válaszadás megközelítéséhez a közelmúlt építészettel összefüggő történéseit elemezte, meghatározó személyiségeit kutatta (pl. Elhallgatott epizódok a magyar építészek 20. századi történetéből 6 részes sorozata), filmekben megjelenített építészeti terek filmesek által értelmezett hatásait vizsgálta, a filmekben megjelenített építész karaktert, mint az adott kor civil társadalom képzeletében megjelenő személyiséget elemezte, mindig az építész szerepkör tisztázhatósága érdekében.

1963–2017 a számpár második tagja fájdalmas hiányérzetet éget belénk.
Vámos Dominika lehetett volna az, aki közelebb visz bennünket a tisztázatlan kérdések megválaszolásához, társadalmi helyzetünk és szerepünk tisztázásához. Hinnünk kell benne, hogy lesz méltó folytatója a megkezdett gondolatoknak, mert amit rövidre szabott életében elvégezhetett, jelentős lépés volt. Az Ezüst Ácsceruza Díjjal – sajnos megkésve – hálás szívvel fejezzük ki köszönetünket.

Benczúr László

Szegő György

Le kell venni a polcról az „Építő áldozat” című könyvét, néhány percre belelapozni, vigyázva, hogy az ember bele, vagy ott ne ragadjon, bocsánat, feledkezzen, mert akkor nincs menekvés, akkor végig kell olvasni. Az egészet. Istenem! Mikor tud az ember ennyit olvasni? Ám nem ez a kérdés, hanem az, hogy mikor tud valaki ennyit írni? Ha még csak nem is író. Ha még csak nem is újságíró. Na, jó, szerkesztő. Nem. Főszerkesztő. Dehogyis. Építész. Vagy díszlettervező? Kiállításszervező vagy -rendező? Múzeumigazgató vagy művészeti vezető? Segítsen már valaki.

Mer’ amúgy akiről beszélek az „a Szegő Gyuri”. Most olyanra fenekedett, amit már régesrégen meg kellett volna, kapjon. Kérdés, hogy kérte-e? Meg az is, hogy ezt is kérni kell? Akkor most megteszem. Tessenek már adni „a Szegőnek” egy Ezüst Ácsceruzát. Ami már majdnem olyan, mint az ezüstvessző, de azzal meg rajzolnak. Nem is akárhogyan és nem is akárkik. Azok az olyan lehetetlen leheletnyi vékony vonalakat szeretik, mint a pókháló. Gazdagok, de érzékenyek. Mint az írásai. Vagy mint maga Szegő György. Igaz, olyanokat meg nem is ácsceruzával szoktak írni, amilyeneket ő. (Mármint a Szeg-ő.)

És ha ezzel megbékéltek, amit eddig írtam, akkor most tessék megint felütni a polcról levett könyvet. Amilyen önző vagyok, most megmutatom, hogy én hová kerültem ebben. Eléggé az elejére, a 40. oldalra. Le Corbusier és Adolf Loos közé. Lélegzetelállító szomszédság. Köszönöm Neki. Mert ez megint valami Szegő-féle szerkesztési elv, netán kontraszt. Ez azonban itt nem a hála helye. Nekem elhihetik, ez a válogatás nem ettől fontos. Hanem mitől? A reneszánsz megnyilatkozástól. A mindenben otthon van-tól. A „Névmutatója” bénító. Mondjuk, csak ebben a könyvben a cca. 900 név. Az ehhez tartozó tájékozottság. A néha ölbe hulló, máskor meg szenvedelmesen kikaparható párhuzamok, „áthallások”, amiket van úgy, hogy ő hallott meg először.

Aztán szinte (vagy szinte nélkül) lassan belesüllyedünk a felismerésbe, hogy az építészet mi mindenről szól. Hogy a felismerés is egyfajta „merés”, amit ha már tudunk, merjünk is kimondani. Ahogy Szegő Gyuri annyiszor merte és meri. Nem tudom, hogy mi egy Szegőre tudunk-e vigyázni eléggé? Tudjuk-e, hogy azt hogy kell? Az-e a jobb, ha bevalljuk félelmeinket, vagy az, ha meghallgatjuk félelmeit? A sose alaptalan, de kicsit mindig túlzó félelmeit. Amelyek talán túlérzékenységéből erednek. Kicsit olyan ez, hogy vigyázzunk rá, hogy vigyázhassunk rá. 

Figyeljünk rá, mert érdemes. Figyeljünk rá, mert fontos. Az egyre fogyó generációja/generációnk okán is. Mert ő még sokáig fontos nekünk. Mert amiket mond, nekünk mondja, azzal a hittel, ami csak azoknak adatott meg, akik fontosnak tudják, amiket mondanak. Mert másoknak van rá szüksége. De nagyon. Hányszor mondjam még, hogy kaphasson már végre egy Ezüst Ácsceruzát. Csak akad ott egy kiérdemelt, amit „a Szegő” megkaphat.

Sáros László György DLA

Bojár Iván András

Vannak kiváló elmék, nagyszerű újságírók, jótollú mesterek, akik foglalkoznak az építészet ügyével. Sokat köszönhetünk nekik. És vannak intelligens, érzékeny, eltökélt írástudó emberek, akik nem csak értik, de érzik is ezt a szakmát, - akiket megérintenek az apró lehelet finom architektonikus gesztusok is. Akik történeti kontextusba helyeznek egy-egy alkotást, - elemeznek, vizsgálnak és összehasonlítanak. Akik együtt lélegeznek az alkotóval, fogják, fogadják és továbbadják az üzenetet.

És vannak azok a kevesek, akik együtt élnek a hazai építészettel, - akik naprakészek stílusokból, izmusokból, formanyelvből, - művészettörténeti előzményeket fedeznek fel és néha megsejtik egy alkotás jövőjét is. Akik villoni értelemben is megmerítkeznek az alkotás pokolbéli bugyraiban is, hogy megérthessék mi miért történik. Ők azok akik nem csak bemutatnak egy-egy építészeti alkotást, nem csak elemeznek, kritizálnak, de könyveket , folyóiratokat szerkesztenek, kiállításokat nyitnak meg, konferenciákat szerveznek, akik már majdnem építőművészek. Vagy ha nem is azok, de már biztosan ittak súlyos borokat füstös estéken fajsúlyos építészekkel. Akiket ezért – de nem csak ezért - már befogadott ez a harapós falka.

Ilyen alkotó polihisztor Bojár Iván András is! Mostanában távol vagy. Földrajzilag távol. Szőlő dombok között, bazaltkúpok árnyékában magányosan töltekezel. Diófa árnyékában írsz. Azt hihetted kivetett magából a hálátlan építész társadalom. Nem felejtettünk el Iván! Nem felejtettük el – hisz, hogy is felejthettük volna el – mit tettél az ÉPÍTÉSZET-ért. Isten hozott itthon! Az Ezüst Ácsceruza Díj 2017 évben a Tiéd.

Vadász Bence