Atipikus építészpályák: Jakabos Juli és Laki Ábel, Gólya Építők

Monti Elvira: Mivel foglalkoztok, hogy néz ki egy átlagos hetetek?
Jakabos Juli: Nagyjából két éve dolgozom a Gólya Szövetkezet Gólya Építők csapatában, akikkel teljes körű lakásfelújításokat végzünk itt Budapesten. Én elsősorban a villanyszerelésben szoktam részt venni, ezen kívül hidegburkolással van tapasztalatom. Néha más szakágaknak segítek be, azon dolgozom, amin épp szükséges. Heti 40 órában dolgozom, és egy átlagos munkahetemnek nagyjából fele-felét teszi ki a fizikai munka, és más, a szövetkezeti formából adódó szellemi feladatok.
Laki Ábel: Én négy hónapja kezdtem dolgozni a Gólya Építőknél, még nem vagyok tagja a szövetkezetnek. Fizikai munkát végzek nagyjából heti 24 órában. Mivel új vagyok, és még nincsen speciális szakterületem, mindenféle feladatba belekóstolok, ami nagyon izgalmas. Mindig ahhoz a szakághoz csapódom, ahol éppen szükség van még egy emberre. A múlt héten például vizet szereltem, előtte villanyoztam és kőművesmunkát is végeztem ‒ mindenfélét kipróbálok, és később majd kialakul a fő irány.

ME: Milyen lakásokon dolgoztok, kik fognak bennük lakni?
JJ: Kétféle konstrukcióban dolgozunk. Jórészben piaci alapú munkáink vannak, bárki megbízhatja a GÉP-et egy lakásfelújítással.
LÁ: A piaci alapú munka arra szolgál, hogy a GÉP ‒ mint a Gólya egyik termelő egysége ‒ bevételt termeljen a szövetkezet részére.
JJ: Másrészt van a munkánknak egy szociálisabb része is: mi vagyunk a karbantartók az Utcáról Lakásba! Egyesület által működtetett lakásügynökség lakásaiban. Időnként felmerül, hogy hogyan lehetne erősíteni a munkánknak ezt az ágát, hogyan lehetne a szomszédságban, rászorultsági alapon ingatlanokat felújítani, energiahatékonysági szempontból fejleszteni, vagy egyáltalán csak lakhatóvá tenni. Jelenleg erre nincs működő rendszerünk, de idővel jó lenne eljutni odáig, hogy ilyenfajta munkákat is tudjunk végezni.

ME: Hogyan kerültetek a Gólya Építőkhöz? Milyen előzményei voltak ennek?
LÁ: Amikor elkezdtem az egyetemet, egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy milyen viszonyok között találom majd magam onnan kilépve ‒ és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Kicsit ijesztő, amikor kikerülsz a munkaerőpiacra, ahol egészen más elvek mentén tudsz érvényesülni, mint az egyetemen. Ezen nem segített, hogy idén nyáron, amikor diplomáztam, éppen nagyon nehéz volt munkát találni. Társadalmilag hasznos, valamilyen közösség számára fontos munkát akartam végezni, ami nem merül ki abban, hogy pénzt termelek magamnak és egy cégnek. Korábbi munkahelyeimen nagyon rosszul éltem meg azt is, hogy napi nyolc órát kellett ülni a számítógép előtt. Szerettem tervezni, szívesen csináltam, de öt óra után már táncoltak a lábaim az asztal alatt. Voltak korábban építési tapasztalataim is, amiket nagyon élveztem, ezért elkezdtem fizikai munkákat is keresni, és a Gólya volt az egyik ilyen lehetőség. Beszéltem erről Julival, aki akkor már itt volt, és ez alapján szimpatikusnak tűnt a GÉP. Jelentkeztem, és bekerültem.
JJ: Engem régóta foglalkoztatott a tervezés és a kivitelezés közötti viszony, és a kettőnek ez a nagyon drámai szétválása. Az egyetemi évek alatt végig volt bennem egy vonzalom a kivitelezés iránt – fontos lett volna számomra, hogy értsem, mit jelent a gyakorlatban, amit lerajzolok. Az a tudat pedig fokozatosan alakult ki bennem, hogy mély igazságtalanságok uralják az építészetet. Problémásnak kezdtem érezni azt a megközelítést, amely az építészetet nem társadalmi kérdésnek, társadalmi problémákra adott válasznak tekinti, hanem művészetnek. Az is közrejátszott abban, hogy a Gólyába kerültem, hogy diploma után rögtön elkezdtem dolgozni egy építészirodában, ahol nagyon közelről láthattam, mennyire kiszolgáltatott az építészet a politikai és a piaci viszonyoknak. Azt éreztem, hogy ez a munka nekem morálisan nem oké, nem tudok ezzel azonosulni. Sértettség és düh volt bennem, valami nagyon mást akartam csinálni. Amikor eljöttem onnan, éppen toborzás volt a GÉP-ben. Így kerültem ide.

ME: Nyilvánvalóan a fizetés és a munkakörülmények is meghatározóak egy munkahely kapcsán. Hogyan látjátok ilyen szempontból a Gólyát, a korábbi építészirodai tapasztalataitokhoz képest?
LÁ: Nem a pénz volt a legfontosabb szempont számomra, amikor a Gólya mellett döntöttem. Jelenleg biztosan kevesebbet keresek, mint ha egy irodában dolgoznék, de egész jól kijövök ebből a fizetésből is. És nem mindegy, hogy egy nem túl magas fizetésért cserébe mennyit, milyen környezetben kell dolgoznom, milyen kompromisszumokat kell kötnöm a saját elveim kapcsán, és hogy egy hierarchikus szervezetben, egy főnök nyomása alatt vagyok-e, vagy sem. Itt a Gólyában nagyon jól érzem magam ilyen szempontból.
JJ: A Gólyában egyáltalán nem lehet sok pénzt keresni. Alacsony órabérben dolgozunk, mert jelenleg ennyit engedhetünk meg magunknak. Abban viszont jó a szövetkezet, hogy reagálni tud a dolgozók egyéni szükségleteire: van egy szociális juttatás nevű intézményünk, amit például lakhatási vagy egészségügyi költségek fedezésére lehet igényelni havi támogatásként. Sokkal szolidárisabb és szociálisabb módon gondolkodunk az anyagiakról, mint egy átlagos munkahelyen.

ME: Miben különleges még a szövetkezeti forma?
JJ: A szövetkezet egy szolidaritáson alapuló struktúra, amelyben minden tag egyenlő beleszólással és jogokkal rendelkezik. Közösen tulajdonlunk valamit, fenntartjuk és formáljuk közös értékrendünk szerint, és így próbálunk a mai világban jól lenni. A szövetkezetbe való belépés folyamata elég hosszú, mert kölcsönösen meg kell bizonyosodnunk arról, hogy ugyanazon értékek mentén szeretnénk formálni a közösséget, aminek részei vagyunk. Ha valaki csatlakozni szeretne, első lépésként dolgozói státuszba léphet ‒ mint például Ábel most. Idővel, ha továbbra is elkötelezetten szeretne szövetkezeti tag lenni, fokozatosan egyre mélyebben beleláthat a szövetkezet működésébe, és egyre több beleszólása – és így felelőssége – lehet a döntéshozás során. A folyamat végén pedig a szövetkezet taggá fogadhatja.

ME: Hogy látjátok a jövőtöket a Gólyában, mik a terveitek, kilátásaitok? Opció még számotokra a tervezői munka?
LÁ: A szövetkezetbe való bevonódás legelején tartok, de azt már látom, hogy tagjelöltté, majd taggá válni meghatározó döntés: az időm nagy részét kitöltené, a mindennapjaimat és az életem menetét meghatározná ez a munka. A tagok sok időt szánnak egymásra, a szövetkezetre, és mindenre, ami ehhez kapcsolódik. De ez nem ijeszt meg, inkább vonzónak és izgalmasnak találom. Itt sokkal komfortosabban és elégedettebbnek érzem magam, mint építészirodában valaha. El tudom képzelni, hogy előbb-utóbb hiányozni fog a tervezői munka, de látok erre lehetőséget a Gólyán belül is, nem feltétlenül kellene kilépnem a szövetkezetből és visszatérnem az építészet világába. Egyébként nem tartom elvesztegetett időnek azt az öt évet, amit az egyetemre szántam, meg egy papírra, amit most nem a rendeltetése szerint használok. Értékes embereket ismertem meg, izgalmas volt, megtanultam egy gondolkodásmódot, amit egyébként a mostani munkámban is hasznosítok.
JJ: Én el tudom képzelni, hogy nem fogok már klasszikus értelemben vett építészként dolgozni, vagy csak nagyon ritkán. Ha elkezdene hiányozni a tervezés, én is inkább úgy állnék ehhez a kérdéshez, hogy miért ne lehetne a Gólyában erre lehetőséget teremteni? Miért ne találhatnánk ki egy olyan rendszert, amibe ez a fajta munka is belefér? Akár egy lakásfelújítás részeként.

ME: A jelenlegi munkátok eléggé eltér attól az elképzeléstől, ígérettől, vagy ideáltól – az építészdiploma „rendeltetésszerű használatától", ahogy Ábel fogalmazott –, amit az egyetem megfogalmaz az építészhallgatók számára. Hogyan élitek meg ezt?
LÁ: Az egyetemi oktatásban is jelen van az a hatalmas félreértés, hogy az építészet individuumok kreativitásáról szól: arról, hogy a saját zsenialitásodnak teret engedj. Számomra a diplománál csúcsosodott ki ez a probléma: alapvetés, hogy az emberek egyedül diplomáznak, ami rengeteg stresszt okoz, és felesleges versengést szít a diákok között. Ez egy kiváló lehetőséget nyújtana csoportmunkára, de ritkán merül fel ez az opció, az egyetem pedig egyáltalán nem segíti elő. Nekem fontos élmény volt, hogy kitaláltuk négyen, hogy közösen diplomázunk, nagyon pozitív zárása volt az egyetemi éveknek. Nincs bennem vágy arra, hogy valami egyedit vagy különlegeset alkossak, és kicsit borzadnék is attól, ha valaki ezt várná tőlem, mert igaztalan elvárás szerintem. Nehezen értelmezhető számomra, amikor valaki az építészetről művészetként beszél. Jobban szeretek úgy gondolkodni, hogy társadalmi jelenségekre kell reagálni az építészet eszközeivel: a problémákról való gondolkodás terméke egy építészeti terv, de maga a gondolkodás nem kizárólag a dizájn kapcsán történik.
JJ: Abszolút egyetértek. Engem a kreativitás hajszolásának és a közegben kialakuló vizuális és tematikus trendek alkalmazásának követelménye biztosan elidegenített az építészettől: ha nincs jó ötletem, akkor nem lesz jó koncepcióm, és nem lesz jó tervem sem. Ami az ígéreteket és ideálokat illeti, valójában nem tudtam, milyen opcióim vannak. Kijöttem az egyetemről, és szívtam a fogam, hogy beüljek egy irodába, de más ötletem nem volt. Azt gondoltam, hogy ha azzal akarok foglalkozni, amit tanultam, akkor nincs alternatíva.
LÁ: Ha már kreativitásról és problémamegoldásról beszélünk, a kivitelezés sem egy mechanikus dolog, annak is van szépsége. A tervezéshez hasonlóan itt is jó megoldásokat kell találni bizonyos problémákra.

ME: Felsoroltatok több ellenállási formát azzal a világgal szemben, amiben élünk: például hogy nem vagytok hajlandóak napi nyolc órát ülni egy számítógép előtt, vagy egyedül diplomázni, és a szövetkezetiséget is ilyen ellenállásnak látom, ahol versengés és profittermelés helyett egy közösségért akartok dolgozni. Láttok hasonló, az építészeti termelés domináns formáitól eltávolodó tendenciákat a környezetetekben, vagy ti vagytok a különcök?
LÁ: Szerintem az van, hogy egészen más környezetben találja magát, aki most végez az egyetemen, mint aki negyven évvel ezelőtt. Én ezt nem generációs különbségnek látom, hanem egyszerűen más problémákkal találjuk szemben magunkat, és másféle válaszokat adunk ezekre.
JJ: Az van, hogy elég nehéz most elhelyezkedni. Sok esetben nem szándékos a hagyományos építészeti munkától való elszakadás, hanem egyszerűen azzal szembesülünk, hogy sokkal könnyebb valami mást találni. Nehéz erről általánosságban beszélni. A szaktársaim közül sokan dolgoznak irodában, de gyakran találkozom azzal is, hogy valaki elmegy valami teljesen mást csinálni, kitanul egy szakmát, mondjuk asztalos lesz. Ilyen váltásokat, más szakmák, kétkezi munka iránti vonzalmat gyakran látok magam körül.

ME: Mit tanácsolnátok azoknak az olvasóknak, akik – hozzátok hasonlóan – elindultak az építésszé válás útján, de hosszú távon nem tudják elképzelni magukat az építészet világában?
LÁ: Szerintem nem katasztrófa, ha valaki útközben rájön, hogy ez nem az ő útja. Én 19 évesen kezdtem építészetet tanulni, nem vagyok benne biztos, hogy az akkori döntéseim túlságosan átgondoltak voltak. Teljesen oké, ha az évek során rájössz, hogy inkább mást szeretnél.
JJ: Nekem fontos pont volt az életemben, amikor rájöttem, hogy nem kell piedesztálra állítani az építészt. A kivitelezők is hasonlóan elengedhetetlen tudással rendelkeznek egy építészeti munka megvalósításához, mint a tervezők. Előttünk van ez a kép, ahogy férfiak fehér ingben rajzolgatnak az asztalnál – na, ehhez képest, az építészeknek lehetne ennél sokkal közelebbi, sokkal egyenrangúbb viszonya a kivitelezésben közreműködőkkel. Számomra akkor vált megközelíthetőbbé ez a szakma, amikor elkezdtem így gondolkodni róla.

Szerk.: Borenich Levente