Jurgen Bey holland designer, a Studio Makkink & Bey társalapítója és az amszterdami Gerrit Rietveld Academie posztgraduális képzéseinek helyet adó Sandberg Instituut igazgatója. Bey április végén Budapestre látogatott, ahol a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen adott elő stúdiója egyik legújabb projektjéről, a WaterSchool-ról. Az előadás apropóján interjú készítésére is lehetőség nyílt, cikkünkben így az előadás beszámolója mellett a beszélgetés tanulságait is olvasóink elé tárjuk.
Jurgen Bey designer, saját magát is a klasszikus értelemben vett forma- vagy terméktervezőként definiálja. Munkásságában mégis előszeretettel vált különböző léptékek között: nem csak tárgyakat tervez, hanem nagyobb rendszerekben gondolkozik – mint mondja, nem a tárgyak megszállottja, inkább a folyamatokat szereti. Arra a kérdésre, hogy miért fontos a számára ez a léptékváltás, a különböző léptékekben való gondolkodás, azt válaszolta, hogy őt minden esetben a teljes táj érdekli, és az, hogy abban a tájban milyen hatásokat fog kiváltani az a kis dolog, amit ő oda tervez.
"Nem művész vagyok, hanem designer, mert problémákon szeretek gondolkozni. De nem problémamegoldó vagyok, hanem azokon a kérdéseken szeretek gondolkodni, amiket a problémák felvetnek, például, hogy hogyan gondolhatjuk újra az adott problémát, hogyan közelíthetjük meg máshonnan."
A táj kérdésének központi szerepe a WaterSchool kapcsán is előkerült Bey előadásában. Maga a projekt lényegében egy általános iskola megtervezéséből nőtte ki magát, melynek során Bey és tervezőtársai ráismertek arra, hogy nem csak az épületet és a tárgyakat kell megtervezniük, hanem a tananyagot is: a teljes rendszert, amiben a jövő generációi olyan szemléletmód szerint nőhetnek fel, ami a társadalmi problémákra és a környezeti kihívásokra egyaránt érzékennyé teszi őket. Amikor tehát Bey a tájról beszél, nem csak a természetes vagy ember alkotta fizikai tájra gondol, arra a kulturális tájra is, amire szintén hatással vannak a tervezett tárgyak és struktúrák.
Előadása során Bey részletesen ismertette a szintén a WaterSchool projekt részeként, a Rotterdami Építészeti Biennálé keretében bemutatott M4H koncepciót, mely esetében arra kérdeztek rá, milyen tájjá kellene válnia a rotterdami kikötő Merwe-Vierhavens nevű területének ahhoz, hogy elősegítse egy környezettudatosabb társadalom létrejöttét. A koncepció középpontjában a víz áll, célja lényegében egy víz-központú kultúra elősegítése, melyhez ezesetben különböző forgatókönyveket készítettek a tervezők arról, hogy egy-egy innovatív alapanyag előállítása – mint például a rovarfarm, a gombafarm, vagy a hínár – és az eköré felépülő rendszer milyen környezetet és milyen közösséget tudna létrehozni.
A teljes WaterSchool projekt egy self-initiated, vagyis a tervezők által elindított kezdeményezés. Amikor ennek jelentőségéről kérdeztem, Bey elmondta, hogy az az álláspontja, hogy alkotóként szükség van olyan projektekre, amelyekkel saját vízióját, saját meglátásait tudja kifejezni. Fontos, hogy a tervezők ügyfelekkel tudjanak együtt dolgozni és megrendelői feladatokat teljesítsenek, de mint mondta, az is nagyon fontos, hogy a saját pozíciójukat is megtalálják, meg tudják mutatni, mit gondolnak a világról – még akkor is, ha tudja, hogy nem minden designernek van ehhez affinitása.
A saját vízió kifejlesztésére Bey szerint amiatt is szükség van, mert így olyan elképzelések születhetnek, melyekre egy megbízó soha nem is gondolt volna. Egy elsőre talán meghökkentő példával illusztrálta ezt beszélgetésünk során:
"Mindig is szerettem a természetet, mindig lenyűgözött az evolúció, az, hogy hogyan lesz valamiből egy hihetetlen, teljesen elképesztő rendszer. Az egyik kedvenc példám a fagyöngy, egy növény, ami a fa törzsén telepszik meg és ott kezd el kihajtani. Ehhez arra van szükség, hogy a mag ráragadjon a fatörzsre és elég ideig ott kell maradjon ahhoz, hogy gyökeret eresszen. Egyrészt egy zseniális ötlet, hogy a fán keres helyet magának, ahol közvetlen hozzáférése van a tápanyaghoz, de hogyan kerül oda?
Bizonyos madárfajok megeszik a termését, és ez, amikor áthalad az emésztőrendszerükön, egyfajta ragacsos anyaggá alakul. Tehát amikor a madarak ürítenek, nem tudnak teljesen megszabadulni tőle, le kell dörzsöljék magukról, mert hozzájuk ragad. És hol tudják ledörzsölni? Hát egy faágon. És ami a legabszurdabb az egészben, hogy amikor a madár az ághoz dörzsöli magát, az úgy néz ki, mint egy tánc. És ezek a madarak tánccal csalogatják magukhoz a nőstényeket. Tehát a WC-n táncolva magukhoz vonzzák a párjukat és közben a fagyöngy magja is a számára megfelelő helyre kerül. Mi emberek azt tanultuk, hogy ha elengedjük a gyeplőt, akkor abból káosz lesz, itt viszont azt látjuk, hogy ha nem nyúlunk bele, tökéletes renddé alakul, ami semmihez sem fogható. Ha egy mérnök erre a rendszerre ránéz, azt látja, hogy tele van hülyeségekkel, de az eredmény lenyűgöző."
Bey meglátása szerint a világ egyszerre reális és szürreális – és ezt talán a fenti példa is jól illusztrálja. Előadásában ennek kapcsán arról is beszélt, hogy azok a sokszor szürreálisnak tűnő valóságok, amelyeket például filmekben vagy sorozatokban láthatunk, kezdenek beépülni saját valóságunkba. Az előrejelzések, mint mondta, valóssággá válnak. Ez épp az a fajta spekulatív gondolkodásmód, amelyről jelenleg futó Spekulatív Valóságok című cikksorozatunk is szól, így beszélgetésünk során arra is rákérdeztem, mit gondol, miért válik egyre fontosabbá ez a megközelítésmód az építészetben és a designban. Erről a kérdéskörről úgy fogalmazott, hogy a designer szerepe az, hogy megmutassa, hogyan lehetne másként közelíteni a problémákhoz – hogyan lehetne más valóságokat létrehozni. Ma csak azon múlik minden, mennyi követőt tudhat magának az ember.
"Ha valamin változtatni szeretnél, az ma lényegében azt jelenti, hogy követőket kell találj a spekulációidnak, akik megvalósítják azt a gondolatot, amit te kitaláltál. Ma, a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia korában, a valóság fogalma megváltozott. Létre lehet hozni új valóságokat, ahelyett, hogy megoldjunk bizonyos problémákat, és az emberek el tudják hinni, hogy ez az a valóság, amire vágynak és elkezdenek úgy élni, hogy az legyen a valóságuk."
Ezt a gondolatmenetet folytatta Bey akkor is, amikor arra kérdeztem rá, látva azokat a környezeti és társadalmi válságokat, melyek körülvesznek bennünket, miben látja a design feladatát.
"Az a fontos szerintem, hogy milyen kultúrában szeretnénk élni és mi szükséges ehhez. A design feladata, hogy víziókat teremtsen ehhez – ehhez van meg a megfelelő nyelvezete."
Mint példa, Adrian Paci albán származású képzőművész nyolc évvel ezelőtt, a Velencei Építészeti Biennálén bemutatott projektjét hozta fel, amely meglátása szerint abban az évben a legerősebb építészeti állításokat fogalmazta meg – annak ellenére, hogy nem építész az alkotó. Paci The Column című videóinstallációja – mely eredetileg a párizsi Galerie Nationale du Jeu de Paume számára készült – ahogy Bey fogalmaz, "egy egymondatos projekt, de az egész világ benne van". A videó egy márványtömb útját mutatja be, ahogy Kínából hajóval Európába szállítják és eközben római oszlopot faragnak belőle. Valóban elég egyetlen mondat, hogy leírjuk a lényegét, mégis benne van minden, ami korunkat jellemzi: a globális ellátási láncok; az olcsó ázsiai nyersanyag és munkaerő, ami miatt jobban megéri körbeutaztatni egy márványtömböt a fél világon, mint helyben, helyi munkaerővel kifaragni; a természeti kincsek kizsákmányolása; az európai kultúra és a kínai gazdaság viszonya stb. Bey szavaival élve:
"Ha be akarnám valakinek mutatni a problémákat, amikkel ma szembenézünk, akkor ezzel a projekttel mindet be tudnám. Ez a design ma, ennek kell lennie."
Hulesch Máté
