Az elárult kiállítás
”...egy lehetőség van arra, hogy az árulás mégse váljon valósággá. Ez pedig a nyilvánosság.”
”...egy lehetőség van arra, hogy az árulás mégse váljon valósággá. Ez pedig a nyilvánosság.”
(Az Élet és Irodalom 49. évfolyam, 14. számában megjelent cikk utolsó bekezdése)
A címben megfogalmazott helyzet lassan ténnyé kezd válni. Az árulásban sokan vettek-vettünk részt. Jómagam is, aki kezdettől fogva ellenezte magát a helyszínt, és ezen belül különösen a zsinagógát mint befogadóépületet. Alapvető felelősségem nem az, hogy a közbeszerzési pályázaton - a sikeres auschwitzi kiállítást létrehozó csapattal - részt vettem, hanem az, hogy elfogadtam a kiállítás vizuális koncepciójáról való nyilvános vita kizárását. A jelen cikk megírását nem motiválta, hogy a pályázat vesztesei között vagyok, hiszen ebben - számos építészeti pályázaton részt vett szakemberként - nagy a tapasztalatom. Írásommal, még ha a látszat csal is, helyre akarom hozni azt a hibát, amelynek elkövetése részemről azért súlyosabb, mert rendszerektől és kormányoktól függetlenül azok közé tartoztam, akik a nyilvánosságot, a transzparenciát tartották-tartják a közélet egyik legfontosabb elemének. Vagyis a pályázat kondícióinak elfogadásával az elveimet, a szakmát és kicsit a barátaimat árultam el. Részese vagyok a jelenlegi elfogadhatatlan helyzet kialakulásának, akármilyen jobbító szándék vezérelt is. (Magam és a közreműködő kollégáim szakmai referenciái alapján biztosan állítom, hogy vállalható, az áldozatoknak, az elárult állampolgárok emlékének méltó kiállítást hoztunk volna létre, ha a terveinkben leírtakat a döntéshozók elfogadják. Igaz, terveink a meglévő, a tényként kezelt épület kiállítási terének több mint háromszáz négyzetméterrel történt megnövelése érdekében némi átalakítási munkákkal jártak volna, ez pedig nem tetszett mindazoknak, akik a kiállítás tervezett költségeit egy elfogadhatatlan és méltatlan szintre csökkentették.)
Már csak egy lehetőség van arra, hogy az árulás mégse váljon valósággá. Ez pedig a nyilvánosság, aminek alapvető hiányára Vajda Júlia is utal cikkében.
