Az élenjárók és a derékhad

A húr egyre jobban feszül. A fogalmak elkopnak: „mester és tanítványok”, karakterek és stílusok, tapasztalatátadás, egyéniség és tehetség. Marad a feszültség: miért ő és miért nem én? Tényleg vannak élenjáróink?
Mónus János töprengése a „120 kontra 9000” ürügyén.

A húr egyre jobban feszül. A fogalmak elkopnak: „mester és tanítványok”, karakterek és stílusok, tapasztalatátadás, egyéniség és tehetség. Marad a feszültség: miért ő és miért nem én?

Tényleg vannak élenjáróink? (Akik művészek is, és a művészet erejével igazmondók a valóságok hazugságaival szemben). Van egyáltalán derékhad? (Az élenjárók elfogadásával és a reménnyel, hogy élenjáróvá innen lesz valaki, nem az égből.)

Vagy csak egy felismerhetetlen masszát alkotunk? Élenjáróvá hogyan lesz hazánkban valaki, az építészetben? Tehetsége révén, érzékenységgel a kapcsolatiságra, kitartó törtetéssel, mások kihasználásával, vagy csupán csekély önkontrollal? A vak szerencsével?

A derékhadban hogy reked meg valaki? Szerény képességekkel, belátással, kevés kitartással, vagy csupán erős realitásérzékkel? Élenjárók és színtelen tömegük nélkül funkcionálhat egy művészetérzékeny szakma?

Mivel nem saját pénzünkön műveljük, hihetünk-e abban, hogy szakmánk művészet is?
Elhihetjük-e a másik állítását, hogy ő művészként gyakorolja? Képes-e a művész (építész) szürke követői nélkül működni, nap mint nap érvényesülni?

Jelenlegi „élenjáróink” tényleg élenjárók, vagy alternatíváik kirekesztőik csupán?
Évente újabb és újabb 300 fiatal építőművész-jelölt ülhet számítógépéhez, szaporítva a munkával egyre kevésbé ellátott építészek hadát.

Ha vannak mégis élenjárók, akkor mi van az „egyenlőséggel”, „szabadsággal”, „testvériséggel”?

Nem lehet, hogy mindent újra kellene gondolni – szervezni, és nem az elkopó régieken keseregni (várni az új megkopottakat)? Esetleg nem kéne mindent kinyitni, szélesre tárni? Mindig, mindenütt szabad versenyt gerjeszteni (a megítélést javarészt a résztvevőkre bízva), mindig mindent nyilvánossá tenni, mindenről mindenkinek tudni (az igazi esélyegyenlőségért), és elfogadni az adott pillanat, az adott helyzet „élenjáróját”, aki nyilvánvalóan a következőben már nem automatikusan az. Mit veszíthet a szakma? Veszíthetünk még valamit? A mai „élenjáróknak” sem lesz munkája, hamarosan.

Van Budapesten olyan kerület, ahol egyetlen építési engedélyt sem adnak ki egy hónap alatt (mert nem kért senki) mostanában. A fővárosban tavaly csak 19 tervpályázatot tartottak. Nem kéne megpróbálni elhitetni a társadalommal, hogy ne adjon ki „egyenes” megbízást senkinek, mindig, mindent versenyeztessen (ne mérlegeljen, versenyeztessen). Szokja meg, ha építészet, akkor „verseny”! A megvalósítás mérhetetlen ráfordítása ezt nem érdemli meg?

Nem kellene elhinnünk, hogy hitelesebbek vagyunk (a magunk szemében is), ha kiválasztottak vagyunk? (S nem kapcsolataink működtek.) Nem kellene jogalkotást, városrendezési szabályozásokat, kamarai szabályzatokat, építészeti oktatást és tudatot a versenyszellemnek alárendelni (kis posványaink helyett)?

Hátha az igazmondó művészet is közénk férkőzhetne így (kis és nagy epigonjaink, kis és nagy másolataink helyett), különböző helyzetekhez rendelt sok különböző művészettel (például a racionalitás, az érzékenység, az egyneműség, a különbözőség, a hovatartozás, a sehovatartozás művészetével).

Mindezt Richard Strauss: Salome operájának 2008. évi londoni előadása (rendező: McVicar) felvételének megnézése után írtam (zárókép: a véres Salome ölében Jochanaan általa levágatott feje, melyet szájon csókol); no meg a „120 kontra 9000” ürügyén.

Mónus János építész