Az „elveszett évtized”: Haiti tíz évvel a földrengés után
2010. január 12-én földrengés rázta meg a közép-amerikai Haitit. A mindössze 25 másodpercig tartó rengésben és utórengéseiben több mint kétszázezer ember vesztette életét és közel másfél millióan váltak földönfutóvá. Hol tartunk tíz évvel később? A helyzet alapvetően szomorú, de beszélhetünk néhány pozitív történetről.
A 2010-es földrengés a világ egyik legszegényebb, politikai káosszal terhelt országát sújtotta, amelyen 2004 óta ENSZ-békefenntartók teljesítettek szolgálatot. (A katasztrófában a misszió helyi vezetői is életüket vesztették.) A rengés utáni hónapokban a világsajtó a felajánlások mellett a haiti káoszról szóló jelentésekkel volt tele. A túlélők nehezen vagy egyáltalán nem jutottak hozzá a segélyszállítmányokhoz, eszközök híján nehezen volt megoldható a mentés és a romeltakarítás, nem is beszélve a több százezer fő számára nyújtandó fedélről. A személyes tragédiák mellett az intézkedéseket nyilvánvalóan megnehezítette, hogy Haiti számos politikai és közéleti személyisége is a katasztrófa áldozata lett, valamint megsemmisült az épített infrastruktúra: Port-au-Prince-ben összedőlt az elnöki palota, a parlament, a legtöbb minisztériumi épület, a városháza, valamint a római katolikus és az episzkopális székesegyház.
A tizedik évfordulón készült helyszíni riportok többsége azzal a keserű tanulságokkal zárul, hogy az átlagember életében nem sok változott a földrengést követő hónapokhoz képest. Haitin ma is százezrek laknak ideiglenes hajlékokban, sátrakban vagy hulladékokból összetákolt kunyhókban; az alkalmi munkából élők többségének kevés esélye van arra, hogy valaha is kiutat találjon ebből a helyzetből. Számtalan jóindulatú kezdeményezés nyújtott kisebb-nagyobb segítséget a helyieknek, jócskán találni külföldi támogatásból épült otthonokat is. De akadnak egészen hajmeresztő ellenpéldák is: egy független sajtóvizsgálat szerint az Amerikai Vöröskereszt, amely több mint félmilliárd dollárnyi adományt gyűjtött a katasztrófát követően, öt év alatt az ígért 132 ezer helyett összesen hat, azaz 6 darab házat épített a szigeten.
Az átfogó újjáépítésnek számos akadálya van, és az országot megbénító adósságállomány, amelynek elengedéséhez 2015-ig kellett csatározni az IMF-fel, csak az egyik volt ezek közül. Haitin nagyon nehezen hozzáférhetőek a modern építőanyagok, a fa pedig mára szintén hiánycikknek minősül: az ország eredeti erdőállományának napjainkra kevesebb mint egy százaléka maradt meg. Komoly problémát jelentenek a rendezetlen tulajdonviszonyok is; nem csak a katasztrófában elpusztultakról van szó, akikről máig nincs megnyugtató kimutatás, de a külföldre menekült polgárokról is.
„A földrengés után olyan sok lehetőség mutatkozott a szegénység csökkentésére” – mondta az amerikai NPR-nek Kesner Pharel, helyi közgazdász, aki „elvesztett évtizednek” nevezte az elmúlt tíz évet. Számos elemzővel együtt Kesner is rámutat: a rengeteg nemzetközi támogatásnak csak egy része érkezett meg az országba, ahol az adminisztratív hiányosságok, a hozzá nem értés és a korrupció következtében ennek is csak egy részét fordították valóban jóra. A nemzetközi adományok koordinálására Bill Clinton amerikai exelnök vezetésével felállt Interim Haiti Recovery Commission például már 2011 őszén feloszlott, és addig a felajánlott 4,6 milliárd dollárnak csak a 43%-át sikerült továbbítani – azaz ennyi érkezett ténylegesen meg. „…az összeg nagy részét azonban még nem költötték el, a haiti kormányzat nem kapta meg a szükséges segítséget, és a haiti vállalkozásokat jellemzően figyelmen kívül hagyják a szerződéseknél” – jelentette 2011 végén a Center for Economic and Policy Research. 2012 végére ez az összeg elérte a 6,4 milliárd dollárt, de sokan úgy látják: nem mindig a megfelelő helyre ment a támogatás.
„…(a nemzetközi támogatásnak) kevesebb mint tíz százaléka folyt be közvetlenül a haiti kormányzathoz saját csatornáin keresztül; alig 0,6 százalék jutott el közvetlenül haiti szervezetekhez és vállalkozásokhoz projekttámogatásként.” Paul Farmer, az ENSZ különleges tanácsadójának jelentése, 2020. január 1.
Mi változott a rengés tizedik évfordulójára? Még Jovenel Moïse, Haiti jelenlegi elnöke is borúlátó ebben a kérdésben. „Az újjáépítésbe fektetett erőfeszítések ellenére a tragikus esemény sebhelyei velünk maradtak” – mondta a CNN-nek 2020. január 12-én. „Tíz évvel később még mindig alapvető infrastruktúra és szolgáltatások hiányoznak a haiti nép életéből.”
Főváros, középületek nélkül
A földrengésben Port-au-Prince szinte összes középülete elpusztult, nem egy esetben a használókkal együtt. A sokkot követően 2012 a nagy változások évének tűnt. A Haiti Libre a Karibi-térség legszebb országházaként méltatta a az új törvényhozási épület terveit, amelynek elhelyezték az alapkövét. A Sean Penn amerikai színész által alakított segélyszervezett, a J/P HRO (ma nevet változtatva CORE) külföldi munkásokkal bontani kezdte az Elnöki Palota romjait. Nemzetközi pályázatot írtak ki az elpusztult római katolikus székesegyház újratervezésére.
A lendület még 2013-ban is tartott. A főváros újjáépítését felügyelő Unité de Construction de Logements et de Bâtiments Publics (UCLBP) bemutatta az új városközpont terveit. A Cité Administrative Port-au-Prince egy teljes új negyed felépítésével számolt a tengerpartot és a Nemzeti Palotát összekapcsoló Rue Champs de Mars sugárúttá alakításával; ennek mentén helyezték volna el a legjelentősebb kormányzati épületeket és közintézményeket.
Mi a helyzet hét év múlva, 2020-ban?
A Notre Dame de l’Assomption székesegyház újjáépítésére kiírt pályázatot a Puerto Ricó-i Segundo Cardona (SCF Arquitectos) nyerte meg 2012-ben, aki az megmaradt homlokzati szakasz, valamint a hajó oszlopainak megőrzésével, kiegészítésével a réginél léptékében mértéktartóbb, posztmodern épületet tervezett. Azóta nem történt egyetlen kapavágás sem; a földrengésben elhunyt érsek utóda 2015-ben legalább húsz évre becsülte, amíg össze tudják gyűjteni az építkezéshez szükséges összeget. Nem épült meg az episzkopális Szentháromság-székesegyház sem, amelynek amerikai cégek, a Kerns Group Architects és a Studio Drum Collaborative készítette terveit 2013-ban mutatták be.
A város első számú jelképének számító Elnöki Palota helyén továbbra is gyom nő; a beruházás felgyorsulására egészen mostanáig kellett várni. A tudományos kutatásokat és a meghívásos pályázatot követően a 10. évfordulón tették közzé, hogy az elnöki palotát a haiti Raco Deco építésziroda, valamint partnere, a tanzániai születésű brit építész, David Adjaye vezette Adjaye Associates tervei alapján építik újjá. Bár a pályázat négy finalistája között volt, aki új homlokzatot tervezett, az épület végül korábbi megjelenését kapja vissza.
Az új törvényhozási épület kivitelezése egy dominikai céggel indult; a kormány azonban csakhamar leállította a folyamatot. 2019 végén aztán új beruházóval: a kínai Hongyan Construction Company Limited részvételével újraindították. A négy épületből álló tömb azon kevés fejlesztés közé tartozik, amely – a napvilágot látott látványtervek alapján – kortárs modernista stílusban valósul meg.
Ha a látogató a Rue Champs de Mars-ra téved, az utca nagyrészén ugyanazokkal a szükséglakásokkal találkozik, amelyeket a földrengés után sebtében húztak fel a helyiek. A Nemzeti Palota környékén azonban, hét évvel a nagyszabású vállalkozás beindítása után, már látszik némi változás. Elkészült a Belügyminisztérium, valamint a Gazdasági és Pénzügyminisztérium új épülettömbje, 2019 végén pedig átadták az Igazásgügyi Palotát. Szintén áll a Legfelsőbb Bíróság (Cour de Cassation) háromszintes, klasszicizáló otthona. Az épületek stílusa szándékában a város szinte teljesen elpusztult, franciás trópusi eklektikáját idézné, de részleteiben közelebb áll a nyolcvanas évek Bukarestjének Ceaușescu-stílusához. Ízlésbeli kérdések ide vagy oda, a napjainkig nagyrészt romos Port-au-Prince-ben mindenképp a jövőt és a reményt jelképezik.
A csődöt mondott ígéret: a bambusz
Az elmúlt évtized hemzseg a jó szándékkal induló, de sok-sok energiabefektetés után valamiért mégis zátonyra futó projektektől Haitin. Az egyik ilyen a bambusz, amelyet többen is megpróbáltak meghonosítani az erdeit és termőtalaját vesztett szigeten, hatékony építőanyagként és hosszú tvú befektetésként.
Elsőként Chris Dennis, az amerikai Cornell Egyetem hallgatója 2011-ben, aki öt bambuszültetvényt telepített és elkezdte kidolgozni a földrengésbiztos bambuszszerkezetek struktúráját – egy tragikus sportbalesetben azonban 2013-ban életét vesztette. Munkáját később dominikai helyszínekre adaptálták az egyetemen.
Épp Dennis halálának évében dolgozta ki a bambusz fenntarthatóságát a parametrikus tervezéssel ötvöző elképzelését Haitire a brit John Naylor; 2013-as diplomamunkájával a londoni Architecture Association School of Architecture-ben elnyerte a Foster + Partners diplomadíját. Naylor ezt követően három évig, összesen öt workshopon keresztül a helyszínen fejlesztette a koncepciót az AA „Visiting School” programjának keretében, két évre rá még az amerikai Buckminster Fuller Institute támogatását is elnyerve. Az elkészült tervek imponálóak, de a Bamboo Lab ezt követően Mianmarba, majd Jávára költözött tovább. A résztvevő helyi diákok maradtak; egyikük, Jupille Facile saját vállalkozása, a Bambou Facile keretében próbálja tovább éltetni a lángot.
A projektek jelentős része azért fulladt és fullad kudarcba, mert nem vesz tudomást a haiti lehetőségekről. A francia Saint-Val Architectes 2013-ban mutatta be Haitibe fejlesztett 120 négyzetméteres kísérleti lakóházait; az ötszintes, toronyszerű lakóházakat ők is bambuszszerkezettel állították volna össze. Csakhogy az építési költséget már akkor is harmincezer euróra becsülték darabonként – talán nem csoda, hogy soha egyetlen sem valósult meg.
Mi marad a múltból?
Ellentmondásos módon sok történelmi épület épebben vészelte át a katasztrófát, mint az újabb betontömbök. Igaz ez például Haiti híres „mézeskalács-házaira”: a gazdagon díszített, jellemzően a múlt század első évtizedeiben emelt lakóházak vegyes építéstechnikájuknak köszönhetően többnyire kisebb sérülésekkel megúszták a rengést. Az épületegyüttest a World Monuments Fund (WMF) már 2009 októberében felvette a veszélyeztetett emlékek listájára, így paradox módon a katasztrófa még segített is abban, hogy az elhanyagolt épületek újra reflektorfénybe kerüljenek.
A WMF kezdeményezésére és szervezésében 2016-ra elkészült a Dufort-ház felújítása, nemzetközi adományokból pedig megkezdődött a 2017-ben elhunyt táncművész, Viviane Gauthier mézeskalács-házának táncművészeti központtá alakítása is. Az 1944-ben alapított Centre d’Art, amelynek eredeti épülete elpusztult, a közelmúltban ugyancsak egy mézeskalács-házat vásárolt meg; a Maison Larsen 800 ezer dollárra rúgó felújítását nemzetközi támogatók állják. A mézeskalács-házak ezzel együtt idén is felkerültek a World Monuments Watch listájára, hiszen többségük még mindig fenyegetett helyzetben van.
Ugyancsak a WMF hívta fel a figyelmet Haiti egyik legszebb műemléki városa, Jacmel szomorú sorsára: felkerült a 2012-es World Monuments Watch-ra. Az 1698-ban alapított kikötővárost a 19. század végén tűz pusztította el; az újjáépítésnél Európából importált, a korban modernnek számító anyagokat és technológiákat használtak, például fémvázas épületeket. Az egyedi épületállományban, amelynek köszönhetően Jacmel 2004 óta a világörökségi várólistán van, súlyos károkat okozott a rengés. A több mint 100 sérült ház tulajdonosának összefogásával azonban kollektív munka indult a belváros helyreállítására. A nemzetközi támogatással zajló munka zászlóshajója az 1917-ben épül vudutemplom, a Maison des Espirits helyreállítása; a munkáról dokumentumfilm is készült.
A katasztrófa után a komolyabb műemléki helyreállítások közül elsőként Port-au-Prince híres piaca készült el. Az épület két csarnoka még 2008-ban dőlt össze egy tűzvészben, a rengés pedig elpusztította az ezeket összekötő torony alapjait is. A franciaországi Baudet Donon & Cie cégnél gyártott, 1891-ben átadott fémszerkezetű építmény rekonstrukcióját a brit John McAslan + Partners tervezte egy magánmecénás, a telekom-milliomos Denis O’Brien finanszírozásával, és 2011 januárjától újra szolgálhatta a város közösségét. A munkáknál a lehető legtöbb korábbi elemet felhasználták, de a szerkezetet már komolyabb földrengésekre és hurrikánokra is méretezték az aktuális előírások szerint. Sajnos az újabb tüzet így sem sikerült meggátolni. 2018 februárjában lángok csaptak fel egy szeméttárolóból, és a gyorsan elharapozó tűz romba döntötte a Marche en Fer két nagy csarnokának egyikét – napjainkban tehát csak az egyik, az északi van használatban.
A pozitív történetek közé tartozik az amerikai Smithsonian szerepvállalása, akik egy korábbi ösztöndíjas, az újjáépítés felügyeletére kinevezett haiti építész, Patrick Delatour meghívására indították értékmentő programjukat, gyakorlatilag a katasztrófa utáni napokban. A komoly eszköz- és emberállományt megmozgató projektben két év alatt több mint száz haiti szakembert képeztek ki kisebb restaurátori feladatokra, és mintegy 35 ezer műtárgyat konzerváltak, levéltári anyagokból a falfestményeken át művészeti alkotásig. Speciális feladatot jelentett a freskók leválasztása az episzkopális székesegyház még álló falairól, amelyeket a tervek szerint visszahelyeznének majd az új épületbe.
Hova tovább, Haiti?
Haiti azok közé az országok közé tartozik, amelyeket a leginkább fenyegetnek a klímakrízissel járó változások. A földrajzi lokáció: a szélsőséges időjárási jelenségeknek való kitettség mellett a rizikófaktorokat tovább növeli a magas népsűrűség, a törékeny ökoszisztéma, a túlhasznált vízkészlet és az állami intézményi háló sérülékenysége. A közelmúlt erre példát is statuált: a 2016-os Matthew hurrikán idején több tízezer haitinak kellett a viharos időjárást adekvát szállás nélkül átvészelnie, és a hivatalos statisztika szerint 546-an vesztették életüket.
A helyzetet tovább nehezíti a politikai bizonytalanság. Moïse elnökségének közel négy éve sem sikertörténet: már 2016-os megválasztásának legitimitását is sokan megkérdőjelezték, a 2019-ben ellene indult tüntetéshullám pedig rég látott erőszakos jelenetekhez vezetett. A Moïse iránti közbizalmat korántsem erősíti, hogy az államfő nem írta ki a 2019 novemberben esedékes választásokat. Az országgyűlés mandátuma viszont január 13-mal lejárt, így onnantól parlamenti felhatalmazás nélkül az elnök kezében van az abszolút hatalom Haitiben.
Nagy kérdés, hogy Moïse mit kezd ezzel a hatalommal, illetve sikerül-e visszaszereznie a mára elveszett nemzetközi bizalmat. És de még nagyobb, hogy a következő választásokat követően lesz-e, aki jó irányba fordítja Haiti kormányát.
Kovács Dániel
