Az én váram – pesti lakás 29 négyzetméteren

A kis fekete nem csak egy ruha – hanem a praktikusan elegáns szinonímája az öltözködésben. A kislakás sem egyszerűen egy kis méretű lakás, hanem olyan térkapcsolat, mely használója igényeire szabottan kiemeli a környezet adta lehetőségeket. Bár a „szabása” nagyon különböző is lehet, abban mindegyik jól sikerült kislakás megegyezik, hogy belépve úgy érezzük: ez így jó, ahogy van. S hogy hogyan működik a valóságban? Jó példa erre Éva Mihály Amichay saját maga számára tervezett, csupán 29 nm-es otthona.

Az elmúlt harminc évben rengeteg lakást alakítottam át. Magaméit és másokét. Huszonvalahány éven át ebből is éltem, bár nem vagyok építész. Még csak három hónapja voltam Izraelben, amikor az első lakásátalakitásra kaptam megbízást. Ezt egy véletlennek és egy apró félreértésnek köszönhettem, de éltem a lehetőséggel: jól megoldottam a feladatot, ezért újabb és újabb munkákat kaptam.

Lakásokat nemcsak főiskolai tanulmányaim során terveztem, hanem az első építész-férjemmel nagyon sok pályázaton vettünk részt a hetvenes évek elején, és két lakásunkat is közösen alakítottuk át. Izraelben lassan életvitelemmé vált, hogy ha „beteszem a lábam” egy lakásba, akkor ott a falak leomlanak… Megélhetésként nemcsak terveztem az átalakításokat, hanem magam is vezényeltem le az építkezéseket – huszonkét év alatt 345 ilyen projektem volt.

2004-ben, amikor a budapesti régi zsidónegyed miatt elkezdtem egy intenziv internetes kampányt, még nem terveztem visszajönni. Három éven át ingáztam, és csak 2007-ben határoztam el magam arra, hogy lakást béreljek. Nagyon egyszerű, alig 30 négyzetméteres lakást, a nyóckerben. Aztán megint eltelt majdnem két év, amig kerestem a megfelelő lakást, de hiába néztem meg többszázat – igazán megfelelőt nem találtam. Egyre értelmetlenebbé vált az, hogy egy csomó pénzt fizessek azért, hogy béreljek egy lakást, amit nem igazán szeretek, de közben benne lakom… úgy döntöttem, hogy megveszem és átalakítom.

Az első kérdés az volt, hogy mit utálok ebben a lakásban? Egy szóval: mindent, de részletezem:

• A lakás udvari és földszinti, ráadásul keleti fekvésű – mindezekből adódóan kevés a természetes fény. Azt a keveset is lefogja a “főzőfülke” fala, illetve az a galéria, amely a szoba területének 70%-át befedi.
• A fürdőszoba aránytalnul nagy, a “főzőfülke” egy vicc… bár, én tudok tábori körülmények között is főzni, de ez annak is szűkös.
• A lakásba egy viszonylag zöld udvarból lehet belépni, de a kert messze nem az, mint ami a tér adottságai alapján elvárható lenne.

Tehát voltak azért pozitiv vonásai is ennek a lakásnak, csak azok nem jutottak érvényre az adott körülmények között. A belső (zöld) udvaron kívül a lakás belmagassága is kedvező – a dongaboltozat legmagasabb pontján 4,5 méter. A galéria ezt magasságban kettészelte, ezáltal rémesen ellenszenves, nyomott tereket hozott létre.

Miután megállapítottam, hogy mit utálok, a kérdés, hogy mit várok el a lakásomtól? Más szóval a program. Szó nincs itt az “álmaim otthonáról” – annál tapasztaltabb ember vagyok, mintsem a levegőbe álmodozzak. Tudom, hogy nem a lakásomban rejlik a magam boldogsága. A kényelmes lakás fontos kellék – nem több, de nem is kevesebb. A kényelmes lakás nem feltétlenül nagy – a lakást takaritani is kell, a fenntartással kapcsolatos számlákat fizetni kell, és semmi kedvem azért dolgozni keményen, hogy fölösleges négyzetméterekre keressek. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkora az én speciális igényeimet kielégiti.

Nézzük hát, mik is azok a speciális igények:

1. Egyedül lakom, és ezen nem kivánok változtatni. Ez nem kényszerű egyedüllét, keserves magábazárkózottság, hanem tudatosan választott életforma. A szerelemnek ehhez semmi köze. Elég változatos életem volt ahhoz, hogy 58 évesen meglehetős magabiztossággal mondhassam : ebben a lakásban senkivel nem akarok együtt lakni.

2. Van egy másik lakásom is Tel-Avivban, amihez ragaszkodom. Ráadásul, a gyermekeim és unokáim a világ különböző pontjain élnek (Kanada, Ausztrália), tehát figyelembe kell vennem azt is, hogy jövedelmem nagy részét az elkövetkezendő évtizedekben repülőjegyekre fogom költeni.

3. Amikor viszont itt vagyok, akkor a lakásomban dolgozom is, tehát a dolgozósarok minőségének elsőrangúnak kell lennie. A legjobb megoldás, ha a laptopból felpillantva kinézhetek az ablakon. Tel-Avivban az iróasztalomnál ülve az év nagy részében a nyitott ablakon át a kertet láttam – a legjobb gondolatokat ez a látvány adta. Igaz, ha nagyon megakadtam, akkor ki is mehettem a kertbe… ez itt is megteremthető, idővel. Másik fontos szempont, hogy a munka közben ne legyen szükség mesterséges fényre. Nemcsak az árammal való takarékosság okán, hanem mert egy idő után nagyon idegesitő lámpafénynél dolgozni, megfájdul a fejem.

4. Szeretek főzni, vendégeimnek enni adni. De ettől függetlenül is, a konyha az élet központja számomra, ezért „normális konyhára” van szükségem. A munkapult minimális mérete 2,46 cm hosszú – ezt neveztem el az idők során minimális “főzési egység”-nek. Mindegy, hogy a lakás mennyire kicsi, a paprikás krumplit minden lakásban ugyanúgy kell elkészíteni. A főzőegységet egy méretes étkezőasztal is ki kell egészítse, hiszen oda ülnek le a vendégek, és egyébként is, imádom a nagy asztalokat.

5. Ezzel szemben a fürdőszoba legyen kompakt. WC, kézmosó, zuhanyozó. Ez a tisztálkodás intimszférája. Egyszemélyes helyiség. Ha valaki bent van, senki oda be ne menjen.

6. Fürdőkád is kell, de nem tisztálkodni, hanem örömködni. Este, a jól végzett munka örömével lazítani, egy pohár borral, gyertyafényben…

7. A galérián lesz az ágyam : szeretem a kényelmes, nagy ágyakat – nem, erről még nem szoktam le… Miután kiugrottam az ágyból szeretem kiszellőztetni az ágyneműt, majd lazán ráteriteni az ágyra a paplant. Fontos, hogy néha ebéd után is pihenjek egy fél órát.

8. A galéria harmadik eleme a ruhásszekrény – nagyon alapos belső, rendezési terv alapján készülő egyedi darab. Nincs sok ruhám, nem szeretem a sok rongyot, de az, ami van, egy mozdulattal megtalálható és kivehető legyen, akár az éjszakai sötétben is. A tárgyak logikusan eltervezett helye rendkívül fontos ahhoz, hogy az ember a leghatékonyabban tudja a háztartási munkákat elvégezni, és sose pazarolja idejét a keresgélésre.

9. Kanapé, vendégfogadó ülősarok az én lakásomban szükségtelen. A vendégek az étkezőasztal körül ülnek legszívesebben, hiszen amellett kényelmes enni, inni és beszélgetni. TV-t csak az interneten nézek, filmeket a laptomon. Mindig zavart, ha egy helyiségben a tv uralkodó pozicióban van. Viszont kell egy „keleti sarok” – ahol félig ülve, heverészve, lehet beszélgetni, könyvet vagy laptopot-olvasn, és el kell helyeznem a növekvő méretű könyv- és DVD-táramat is.

10. Átalakitási mániámnak köszönhetően kell egy raktár is, ahol a szerszámokat, bizonyos profilokat, néhány gipszkartondarabot, festéket és hasonlókat tárolhatok.

11. A mosás… kell egy olyan apró helyiség, ahol helye van a mosógépnek, a szennyesruhának és egyben szárítani is tudom a ruhát. Az szóba sem jöhet, hogy a mosógép és a száradó ruhák a fürdőszobában legyenek!

12. A lakásom közvetlen környéke, ahogy kilépek, vagy belépek – nem kevésbé fontos. Ha minimálisan is, de ezt a társasházi közös területet is, valamennyire a magam képére kell formáljam, hogy itthon érezzem magam.

A terv

Miután tisztáztam a magam számára a programot, azokat a hely adottságaihoz igazítva kezdtem tervezni. Elsődleges szempont volt, hogy a fény útját minél kevésbé torlaszoljam el. Ezért az ajtótól jobbra lévő „sarokba” húzódik be a WC-zuhanyzó egység, az üveges ajtó és az ablak közti falhoz közel pedig egy szekrény, amely a mosáshoz kapcsolódó funkciókat rejti. Ez a tömb megosztott belmagasságú – a dolgozósarok felőli oldalon csak az asztal magasságáig ér (+0.75), a közbenső szinttől (+0.90), vagyis a bejárati padlószinttől +1,65 cm. A skiccen sötétbarnával jelölt részen viszont a galéria aljáig ér (+2.05), így ebben a kis háztartási helyiségben elfér a mosógép. Szárítógép nem lesz, viszont a mosógépből kijövő ruhát vállfákra akasztom ebben a légtérben, a fedlap perforált, hogy felfelé a párologjon.

A galéria csak két méter szélesen, kicsit kevesebb, mint a légtér felét foglalja el. A mosáskabin mellett megyek fel a közbenső szintre, ahol az ablakmélyedésben van az asztalom, illetve jobb kezem felől, az asztallappal azonos magasságban a rakodófelület. Erről a közbenső szintről mehetek tovább a galériára, az intimszférába.

A konyha egy 2,46 cm hosszú pult, minden kihúzható, fiókos, még a mosogató alatti szelektiv szemétgyűjtő is. Ez volt az első dolog, amit megvettem, és ahhoz képest, hogy nem túl nagy, elég sokba került. De a jó konyha alapfeltétele egy kényelmes lakásnak. Nincs drága csempe a fürdőben, a központi tér padlója greslap (alatta elektromos padlófűtés), magyar termék a fürdőkád, a WC, a mosdó. De a konyha a legkorszerűbb.

A lépcső alatt a régi hűtőszekrényem, ami nem túl nagy, de egy belvárosi kislakásban lakónak bőven elég. Alatta egy szellőztetett szekrény a zöldségeknek (krumpli, hagyma stb.), a hűtő tetejére egy grillezésre is alkalmas mikrohullámú sütő került. Az egész lépcsőalját a zuhanyozó felőli oldalon egy ugyanolyan szekrényajtó zárja le, mint amilyen a mosókabinon van. Az étkező felől a közbenső szint alatti terület is megnyitható – ez a rész a raktáram is egyben –, itt tárolom az építéssel kapcsolatos szerszámokat, anyagokat, a bőröndöket, a magasabb részeken (a lépcső felsőbb fokai alatt) van a kabátok helye.

Megvallom őszintén, a lépcső helyét kerestem a legtovább – alapvető szempont volt az, hogy kényelmes legyen, vagyis 30 cm mély belépéssel, hogy lefelé is a hasraesés réme nélkül mehessek. A keskeny belépésű lépcsőkön lejönni pokol, különösen magassarkú cipőben. A régi lépcsőt annyira utáltam, hogy a galériára napjában egyszer mentem fel – este aludni. Teljesen feleslegesen van begalériázva a légtér négyötöde, ha csak alvásra jó. Lent pedig klausztrofóbiásan szenvedtem az alacsony belmagasságtól.

Az általam tervezett légtér ezt igyekszik megszüntetni – azzal, hogy egyfelől csak minimális területet galériázok, másrészt a lépcsők kényelmesek (a magasságot is bemértem a magam lábaihoz, és ebből az derült ki, hogy 18 cm magas lépcsőket nem kell kettessével vennem felfelé, mint az ennél alacsonyabbakat – a 63-as lépcsőképlet ideje lejárt szerintem, többször kipróbáltam a 66 sokkal kényelmesebb!), és azzal, hogy nem két szint van, hanem a teret három különböző szintre osztom (a dolgozósarok 90 cm-vel magasabb a bejárati padlószintnél), sokkal kellemesebb átmenet képződik az alsó és felső szint között.

Tudom, hogy a konyha nem kap természetes fényt – ennek megfelelően terveztem meg a mesterséges megvilágítását. A konyha a szomszédos lakással közös válaszfalon kapott egy 10 cm-es szerelőfalat.A felső szekrény alatt intenzív fény világítja meg a munkapultot. Egyébként pedig, sokféle alternatív fényforrás adja a különböző fokozatú fényt, például a lépcső alatt, a zuhanyozóval szembeni nyitással van a hűtőszekrény, ennek az oldalában meg a sótégla, a világítás pedig egyben egy belső világítás is, ami a sótéglán keresztül kifelé is áramlik.

Menet közben

Egy régi épületben lévő lakás felújítása rengeteg meglepetéssel jár. A bontás többnyire néhány napos munka, de ennél a lakásnál a technológiai sor átrendeződött. A válaszfalakat azonnal elbontottuk, de egy darabig még meghagytuk a régi galériát, mert a bontás legfőbb eleme a vakolat „levakarása” volt a dongaboltozatról.

Az az „őrült” ötletem, hogy ha már dongaboltozat, akkor látni akarom a téglát, rengeteg munkával járt. Viszont, azon kívül, hogy szerintem gyönyörű a nyers téglás dongaboltozat, a vakolatleverés miatt felfedeztünk egy falfülkét. Eredetileg egy átjáró volt, amit később megszüntettek, és nem töltötték ki a teljes 60 cm vagtag falat az áthidaló alatt, hanem csak a túloldalon, a fal külső síkján. Az én lakásom oldalán keletkezett falfülkét élére állított téglákkal elfedték, amelyek a vakolatvéséskor bedőltek. A korábbi fürdőszobába nyíló ajtó felett is egy szélesebb és magasabb áthidalót találtunk, amit szépen, akkurátusan kibontva, a belső és a külső tér a korábbinál sokkal szorosabb kapcsolatba kerül. Az eredeti téglafal javítása azonban eszelős munka. Miután levakarták a vakolatot, ki kellett javítani a korábbi horonyvéséseket, kikaparni a téglák közti vakolat felszíni részét és „újrafugázni” a falfelületet. Később, amikor már pormentesíthető volt a tér, lenolajjal le kellett dörzsölni a téglára tapadt fölösleges cementréteget, hogy az anyag a maga természetességében látszon.

Csak a központi térben, a padlótól 90 cm magasság felett van ez a nyerstégla felület. A belső helyiség, amely korábban fürdőszoba volt, maradt vakolt. Minimalista teret képzeltem el, amelyben kevés különböző szín és anyag jelenik meg. Utóbb ezt az elképzelésemet némiképp módosítottam, mert úgy éreztem, hogy az a tér, amely a volt fürdőszoba „bekapcsolásával” jött létre, akkor lesz igazán vonzó, ha egy új dimenziót kap. Ennek érdekében a régi galéria faszerkezetéből csináltattam egy 90 cm magas dobogót, valamint a felső világító ablakhoz vezető „Jákob lajtorját” is.

Nagy kérdés volt, hogy körbegletteltessem vagy csak magam javítsam az egyes falhibákat, és hagyjam „rusztikusra” a felületet. Miután a lakásfelújítás abban a stádiumban már beszippantott négymillió forintot, egyre nehezebben adtam ki a pénzt, úgyhogy meggyőztem magam – ebből csak faljavítgatás lesz, nem pedig profi glettelés. Ideológiát is gyártottam a smucigságomhoz, mégpedig azt, hogy ennek a helynek úgyis az a szerepe, hogy körben könyvespolcok legyenek, tehát a tükörsíma fal teljesen fölösleges, arról nem is beszélve, hogy az egész térszerkezet girbeguba.

Eredendően arra a falra, ami az átjáróval szemben magasodik, szerettem volna egy igazi nagy festményt rakni – Zvi Hecker egyik nagyméretű vásznát, amelyet abban az időben festett, amikor a nyolcvanas évek közepén nála dolgoztam. A Spirál-házat építette, és nekem abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy láttam az alkotás folyamatát. Mármint a ház tervezését és épülését, a róla készült rajzokat, majd az épület eszmeiségéhez is kapcsolódó nagy méretű olajfestmények létrejöttét is. A sok nagyképű építész között a legzseniálisabb és a legtermészetesebb ember, akit valaha ismertem.

A másik lehetőség egy Fehér László festmény… hiszen ő a nyolcvanas évek első felének ahhoz a pesti baráti köréhez tartozott, amelyben én is megleltem önmagam… Harmadik lehetőségként az a fotó kerülhetett szóba, amit kedves barátom, Villányi András készített 1984-ben a kisfiamról. Az élet azonban felülírta a korábbi elképzeléseimet.  Egyrészt, mert a Villányi-fotónak az étkezőasztal fölött megtaláltam az ideális helyet, másrészt, mert a sors úgy hozta, hogy összefutottam Zsilivel.

A kislakás dicsőítése

Egy magára adó nő ruhatárában mindig van egy „kis fekete” – egy rafináltan egyszerű fekete ruha, amit többféle alkalomra is sikeresen bevethetünk. A kis fekete nem csak egy ruha – ez a praktikusan elegáns szinonímája az öltözködésben. A kislakás sem egyszerűen egy kis méretű lakás, hanem olyan térkapcsolat, amely használója igényeire szabottan kiemeli a környezet adta lehetőségeket. Bár a „szabása” nagyonis különböző lehet, abban mindegyik példamutató kislakás megegyezik, hogy belépve úgy érezzük – ez így jó, ahogy van. Coco Chanel szerint az elegáns ruhának is kényelmesnek kell lennie.

A kislakásban úgy érhetjük el a kényelmet, hogy igyekszünk mindennek megtervezni a helyét. Egy nagy lakás jobban elviseli a rendetlenséget, mint egy kislakás, amelynek terét egy pillantással átláthatjuk. És számomra valahol itt a lényeg: egy kislakásban is lehet „térélménye” az embernek, ha átlátja a teret.

Roppant egyszerű eszközökkel, amelyek lényege, hogy a tér mindhárom dimenziójának ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk. Ha egyen-belmagasság helyett a terv minden egyes pontján analizáljuk a szükséges magasságot is, akkor roppant érdekes megoldásokhoz juthatunk. Ha ehhez hozzávesszük a használat gyakoriságát, vagyis az időtényezőt, akkor még inkább megközelítjük azt az elvárást, hogy kényelmes, „magát rendben tartó” lakásunk legyen.

A lakás legértékesebb adottsága a dongaboltozat, amely legmagasabb pontja 4,5 méter. Ezt a térélményt kellett minél inkább megőrizni. Persze ezt a teret, magyarországi viszonyokhoz mérten, ki is kell fűteni – de nem a teret zsugorítjuk a fűtéshez, hanem olyan fűtési módot keresünk, ami egy pont ilyen térre alkalmas: esetünkben a padlófűtés. Az emberek zöme azonnal felkapja a fejét – hú, az drága! Ugyanezen emberek sokszor gázkonvekottal fűtik az utcát, és fagyoskodnak a saját lakásuk konvektortól távoli sarkán. Számomra az olcsó vagy drága önmagában semmit nem érő fogalmak, ha építkezésről van szó. A befektetés és az üzemeltetés hatékony vagy sem? – csak ez a releváns kérdés.

Visszatérve az átlátható tér kérdéséhez, amely a kislakás központi, megoldandó problémája – tapasztalatom szerint a jó megoldások mindig akkor születnek, amikor egy dolog több igényt is kielégít, sőt, esetleg olyasmit is nyújt, amire kezdetben nem is gondoltunk – ez afféle visszaigazolása annak, hogy a megoldás valóban jó. Az „én váram” 29 négyzetméteres alapterületét galériával nem akartam mértéken felül megnövelni. Legfőképpen azért, hogy megőrizzem az átláthatóságot, de az sem volt célom, hogy „haszontalan” négyzetméterekkel növeljem a beruházást. Ugyanakkor azzal, hogy például a háztartási helyiség (mosógép, szennyesruhatároló, szárítórúd, vasalódeszka, vasaló) falai az optimális használathoz elegendő magasságban végetérnek, ennek a helyiségnek a teteje is hasznosítható. Esetünkben a dolgozórész rakodó felületeként szolgál.

Hasonlóképpen, azzal, hogy a dolgozósarkot felemeltem a nyolcvan centi vastag fal ablakparapetének szintjére (a padlószinttől 90 cm magasságra), miközben az új ablak a külső falsíkra került, egy rendkívül értékes, jól megvilágított munkafelületet kaptam, és alatta egy raktárat. De nem csupán erről volt szó, amikor a lépcsőket megosztottam – az 5 lépcsővel megközelíthető közbenső szint összekapcsolja a lentet és a fentet. Látványban és használatban is. Minden nap rengeteget lépcsőzök, de ritkán kell egyszerre teljes szintet megtennem. A munkaasztalomtól a konyhába leszaladni és vissza, mert felforrt a víz a teához, máskor felszaladni a CD-t kicserélni az ágyam melletti szerkentyűben, nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak. A lépcsők kényelmes volta alapkövetelmény szerintem. A térbe állított lépcső őrült pazarlásnak tűnik első pillanatban. Csakhogy a lépcsősor második 7 foka szinte kitér a fény útjából, így funkcionálisan ugyan elválasztja a dolgozórészt az étkezőtől, de a teret továbbra is átláthatónak hagyja meg.  Mellesleg, de cseppet sem véletlenül, a lépcső alatti teret is kihasználtam – az első öt lépcső alatti fiókokban vannak a cipőim.

A kislakásban tehát mindennek alaposan megtervezett helye kell legyen ahhoz, hogy rend legyen. A kislakás ezért lehet idő- és pénzspóroló. Kevesebb négyzetméteren, ésszerűen elrendezett holmik között nem kell keresgélni, hiszen tudom, hol a helye. A tárgyak mindig ott vannak a szolgálatunkra, így az élet fontosabb dolgaira koncentrálhatunk.

Egy építész másként csinálná…

Hát, igen, elkövettem a gyalázatot – műanyag ablakokat és ajtót rendeltem, és szívtelenül kihajítottam a totálisan elkorhadt régi fa tokokat. Utáltam az ajtót, ami túl nagy volt, mégsem engedett be maximális fényt, utáltam a felette lévő befelé nyíló ablakokat, amelyek nyitogatása külön cirkusz volt. Utáltam, hogy nyitott ablaknál belátnak a torkomig, zárt ablaknál megfulladok nyáron és fagyoskodom télen, mert azon a „jó régi” ablakon át besüvített a szél. Lelketlenül megváltoztattam a nyitási szisztémát és az anyagot, de még az üveget is – mert nem akarom minduntalan függönyözni a lakásom.

Egy építész az egységes udvari homlokzatot jobban tisztelte volna, mint a lakáshasználat praktikumát. A szememben viszont az udvari homlokzat egyformasága nem érték, ha egyébként csak az egyformán ronda és elavult használatot jelenti. Szerintem nem attól szép egy belső homlokzat, hogy a mocskos-szürke falon jellegtelen színű (a libafos-sárga és barna közti árnyalatokban) nyílászárók sorakoznak, a mögötte lakók egyéniségének minimális jele nélkül. Az ilyen gangos házak egyformasága nyomasztó, amibe direkt jól jönne, ha mindenki a maga izlésére módosítaná a lakása bejáratát. A „rendetlenség”, az egyediség szépsége mellett voksolok ebben a porosztos egyformaságban!

A nyílászárók szerepe rendkívül fontos egy lakás szellőztetése szempontjából. Igaz, a csöppnyi lakásomnak van egy „titkos” ablaka a légudvarra, ami jó átszellőzést biztosít, ha egyébként az udvari homlokzaton lévő ablakokat ki tudom nyitni. Az egyetlen, bár nagy méretű ablak kétharmada nyithatatlan volt számomra az előbb említett „beláthatóság” miatt is, de biztonsági okoból sem éppen célszerű. Rácsok mögött pedig nem vagyok hajlandó élni! A felső ablakokat ugyan némi akrobatikával ki lehetett nyitni, de akkor is elvesztettem a lakáson belüli intimitást.

Mivel aludni még télen is csak nyitott ablak mellett tudok, mind a bejárati ajtó felett, mind az ablak felső harmadába befelé bukó ablakokat terveztem, a külső síkon szúnyoghálóval. Az ablak magasságát elosztottam három egyenlő részre, a középső ablak bukó-nyíló változatban lehetővé teszi az alkalmankénti teljes nyitást, aminek elsősorban tisztítási funkciója van – az ablakommal szembeni látvány, egyelőre, nem éppen vonzó. Az ablak alsó harmada fix üveg. Természetesen minden ablak-ajtó biztonsági, dupla, savmart üveg. Az ajtó nyíló szárnyát 90 cm-re szélesre csökkentettem és a mellette lévő helyen fix üveg van. Ugyanez a profilszélesség jelenik meg az ajtószárny felett is.

Annak érdekében, hogy a korábbi, vastag tokra emlékeztessek, szükségét éreztem, hogy a külső falsíkon egy 40×80-as zártszelvénnyel keretezzem a nyílászárókat. Persze, lehetett volna mindezt fából is megcsináltatni, ami kb. háromszorosába került volna. Sem a belső, sem a külső tér, de még a használati érték szempontjából sem éreztem ezt ennyire fontosnak. Kétségtelen, a lakás bejárata, ma durván eltér a többi, köztük számos rémesen elhanyagolt ajtótól, ablaktól. Az udvari homlokzatot a lakásom környezetében teljesen felújítottam, és a maradék használt téglából egy kis belépőt is készítettem, saját kezűleg.

Amikor az udvar betonja alatt lévő külső csatornabekötést ki kellett váltani, egy 30×120 cm-es szakaszt kértem szabadon hagyni, és oda növényeket ültettem. Ez a kis előkert idővel egyre szebb lesz – dúsul a növényzet. A fal tövébe borostyánt ültettem, ami lassan fel fog kapaszkodni a falra. Az egyik szomszédom azt mondta, hogy amikor bejön az udvarba, mindig jólesően néz az ajtóm felé – ami optimizmust sugároz.

A bútor – tág fogalom

Kevés mozgatható bútor van az én „váramban”. Jószerivel egy étkezőasztal négy székkel, a munkaasztalom melletti szék (az asztal már nem), egy elemekből álló, kis, fiókos iratszekrény és egy komód, amit rendhagyó módon a könyvtárkuckóba vettem a Jákob-lajtorjája alá… a többi bútor a helyére lett építve. Ugyanakkor vannak olyan “helyiségek”, mint például a háztartási helyiség, amelyek majdhogynem egy beépített bútorként működnek. Ehhez hasonló a lépcső alatti „kamra” is – oldalfalai gipszkartonból készültek, ajtaja, mint egy szekrényé, teteje pedig a lépcső. És minek nevezzem azt a dobogót, ami bekárpitozva amolyan keleti sarok, ahol kényelmesen, fekve is lehet olvasni. Nemrég, amikor távoli kontinensekről itt voltak a gyerekeim, vendégágyként használtuk. Máskor a Jákob-lajtorja kezdeti szintjét adja – rajta keresztül érem el a padlószinttől 5 méter magasságban lévő ablakot, hogy évente egyszer kinyissam tavasszal, télen pedig becsukjam, ha nagyon hideg van.

Számomra a lakás üresen, vagyis a benne lévő funkcionális tárgyak nélkül nem létezik – nem tudok ilyet tervezni. De éppen ez a gondolkodás teszi lehetővé, hogy olyan megoldásokat találjak, mint az első 4 lépcső fiókosítása – szerszámos és cipős fiókokat rejtenek a lépcsőfokok – íly módon a bejárathoz közel alkalmas helye lett a cipőimnek, és még kényelmesen le is lehet ülni a cipő felhúzásához. Vagyis az a komplex gondolkodás, amit városgazdászként szívtam magamba, hogy tudniillik lássam összefüggéseiben és részleteiben egyszerre a teret, a problémák egyedi megoldásához vezet. Egy kislakásban különösen fontos, hogy mindennek „kézreeső” helye legyen. Azáltal, hogy minden helyiségnek és bútornak nem csak az alaprajzi méretét, hanem a magasságát is figyelembe vettem, lehetővé vált bizonyos funkciókat egymásra pakolni.

A raktárfunkció, ami cseppet sem lebecsülendő egyetlen lakásban sem, a bejárati szinten található. A gyakrabban szükséges dolgok, mint cipők, kabátok, blézerek, táskák, a lépcső alatti terekben, könnyen elérhető közelségben vannak. A ritkábban használatos tárgyak (pótszékek, gyerekágy, asztal, maradék csempe, parkett, faanyag stb.) a megemelt (+0.90) dobogó alatt. A mosás, vasalás, és a már felvett, de még nem piszkos ruhák átmeneti szellőztetésére készült a háztartási helyiség. Itt van a padlóösszefolyó, ahová a gyakori felmosások vizét „besöpröm”, egy arra alkalmatos gumiszalagos „mágávval”– ez egy Izraelben a hidegpadlós helyiségekben használatos, praktikus takarítóeszköz.

Mivel nálam a bejárati szint hidegpadlós (alatta az elektromos padlófűtés) ezzel az eszközzel percek alatt, naponta felmoshatom a padlót. A vendégeknek nem kell levetniük a cipőjüket, ha hozzám jönnek, ugyanakkor én magam, ha egyedül vagyok, nagyon szeretek mezítláb járkálni a lakásban télen-nyáron – a tiszta padlón. Mivel Izraelben hozzászoktam, hogy a víz nagy érték, nem pazaroljuk, sokszor használok felmosásra olyan vizet, amiben kézzel kimostam egy harisnyát vagy más apróságot. Nem eresztem le a csatornába, hanem hipp-hopp, felmosom vele a padlót.

Számomra az ideális fürdőszoba kicsi, egyszemélyes helyiség. Ugyanakkor érvényesülnie kell annak az elvnek is, hogy kicsi térben ne legyen túl sok részlet, ami a zsúfoltság érzetét kelti. Ki nem állhatom azokat a fürdőszobákat, amelyek tele vannak porfogó apróságokkal a sminktől a tisztítószerekig. Másfelől viszont, a dolgoknak „kézközelben” kell lenniük, hogy ne pazaroljunk drága időt minden nap a pakolászással. A fürdőszoba – terv szerint – egy 80×80-as zuhanyozót, egy rejtett víztartályos, függesztett WC-t és egy mosdót tartalmaz. A mosdóval szemben van az ajtó, amely kifelé nyílik, belépve jobbra a zuhanyzó, balra a WC. Szemben egy méretes tükör, amelynek helyét kihagytuk a csempézéskor. A csempe 10×10-es raszterű, egyszerű, selyem fényű, fehér csempe, amelyet egy halványlila árnyalatú másik csempe 20×20-as illetve 10×40-es méretben vált bizonyos helyeken, amolyan díszítésként. A mosdó alatti szekrény is fehér, rozsdamentes acél lábakon. Ezt a fajta „sterilitást” oldja az a néhány nyírfa kellék, ami a képen is látható, valamint a zuhanyozó előtti kilépőrács is ilyen.

A mosdó alatti szekrénykében elfér a tartalék WC-papír, a fürdőszoba és WC takarítószer, padló-felmosó és szőnyegtisztító. A mosószerek a háztartási helyiségben vannak, ahol a mosás is zajlik. A fürdőszoba ugyanis csak a személyes higiéne helye. A szépítőszereket, a hajszárítót stb. a WC feletti helyre szabott, faltól-falig szekrény fogadja be. A közepére elhelyezett gomb direkt igyekszik megtévesztő lenni – idegennek ott nincs mit keresnie. A tükör alatti sávon, a WC-papírtartó két oldalán van még két kis doboz a tartalék szappannak és egyéb apró kellékeknek, ezek tetején pedig a gyakran használt krémek.

Színvilág

Jó ideig „színvak” voltam. Az ötvenes-hatvanas évek a szürkeség emlékét hagyták bennem. A nemzetközi silányság építészete a fehérre esküdött. Meg az egyformaságra. Mintha az lenne a szép, amiben nincs semmi egyéni. Amíg építészek voltak a férjeim, nálunk is minden fehér volt – még a kerítés is. Sokáig nem lázadtam. Aztán felnőttem. Önálló vagyok. Önálló gondolatokkal és akarattal. Akkor fedeztem fel a színeket körülöttem.

Izraelben, a nyolcvanas évek derekán még dúlt a seszínűség. A Bauhaus fehér városa megkopott, és még nem volt divat Marokkóba vagy a Távol-Keletre utazgatni. Háborúról-háborúra éltek az állam első évizedeiben, gazdasági pangással, aztán inflációval küzdöttek. A tel-avivi kávéházak még a hajdani, európaiak kopott utánzatai voltak, keleties slampossággal, nem pedig derűvel. Lakásokat terveztem. A nyolcvanas évek végére már volt annyi sikeresen befejezett projekt a hátam mögött, hogy elkezdtem játszani. A falakkal, mert azt könnyen meg lehetett változtatni, ha a kliens vak maradt a színekre. De egyszer sem fordult elő, hogy az első megdöbbenés után valaki a fehéret követelte volna vissza.

A színekkel megőrjítettem a fakóarcúakat a házban – mint közös képviselő felújíttattam a szeméttárolót, és az ajtót olivazöldre festtettem, nem a megszokott libafossárgára. Kitört a palotaforradalom, de mind a mai napig, amikor új lakó keresi a szeméttárolót, csak annyit kell mondani, hogy a zöld ajtó – mert a szín az első információ, amit az ember észlel.

Az „én váram” színeit a levendula ihlette – a növény, amit annyira szeretek, ami hatalmas bokrokban maradt a tel-avivi kertemben, de itt Pesten nem virágzott, hiába ápoltam ugyanazzal a szeretettel. Tudomásul vettem, hogy ez más világ, a csenevész levendulákat Pécsre telepítettem (ott már virágba borult idén), a lakásban pedig a levendula színeit kombináltam a fával, a lecsupaszított téglával. Csakhogy a levendula levele és virága számtalan árnyalatot hordoz. A lakás színeiben két szélsőséget használtam következetesen. Az egészen halványlilát, amely attól függően, hogy milyen fény éri, néha majdnem fehér, máskor jobban kijön a lilasága. A másik véglet, egy sötét kékes-lila.

A központi térben a legmarkánsabb szín-anyag-forma a nyers téglaboltozat, a két levendulaárnyalat használatának van egy bizonyos belső logikája, de az nem követi az európai szimmetria-vonzalmat, így történhetett, hogy az átjáró két szélén sem azonos. A hideg és meleg színek játéka adja azt az egyensúlyt, amit nem tudományos elemzések, hanem egy belső megérzés szerint alakítottam. Volt amit menet közben átfestettem, mert úgy éreztem, hogy akár funkcionálisan, akár esztétikailag nincs a helyén. Ezért aztán, tényleg sokáig „játszadoztam” ezen a 29 négyzetméteres kis lakáson (valójában, a galériával és dobogókkal további 20 négyzetméter padlófelülete van, de a dobogók alatt a „belmagasság” csupán 80 cm). Amikor már szinte minden készen volt, legalábbis a fejemben már minden részletet kidolgoztam, akkor jött a kuckó, ami valamikor fürdőszoba volt, most pedig a könyvtáram.

Egyetlen lakás sem tudja mindenki minden igényét kielégíteni, de erre nincs is szükség. Az utóbbi időben elég sokan jártak nálam, és aki nem tudta, hogy mekkora a lakás, sacperkábé a duplájának hitte. Ez annak köszönhető, hogy bárhol is van az ember a lakásban, mindig belátható a tér, illetve érzékeljük, hogy miként folytatódik. A volt fürdőszoba terének legfontosabb szerepe számomra az, hogy megnöveli a központi tér érzetét. Ha nem lenne az átjáró, borzasztóan kicsinek érezténk a központi teret, bár a lakáshasználat 90%-a erre korlátozódik. Ezért a kuckónak arra a falára, amit a központi térből közvetlenül látunk, semmit nem akartam tenni. Pontosabban valamilyen képet igen, de könyvespolcokat semmiképp sem. És akkor találkoztam Zsilivel, aki megváltoztatta az egész addigi színvilágot, és nem korlátozta kreativitását a kuckó egyetlen falára. Végül át kellett tervezzem a könyvespolcok helyét, mert arra nem vitt rá a lélek, hogy erre a freskóra polcokat szereljek.

Éva Mihály Amichay