„Az építészeknek meg kell végre érteniük, hogy nem művészek, hanem a társadalom szolgálói”

Irodájában a PVC szót az építészek nem vehetik szájukra, a légkondicionáló pedig tabutéma. Az évtizedek óta szigorúan ökológiai szemlélettel dolgozó építész komplett falvakat, városrészeket tervezett Franciaországban és Marokkóban, Párizsban és Rennes-ben van irodája, tanít a Harvardon, számtalan cím és díj birtokosa, nevéhez fűződik az első környezettudatos múzeum létrehozása és azoké a szociális bérlakásoké, ahol minden helyiségnek, konyhának, fürdőszobának ablaka van. Philippe Madec-kel a Francia Intézetben beszélgettünk. Kozár Alexandra interjúja. 

Az, hogy Bretagne-ban született, ott nőtt fel egy természetközeli közösség tagjaként, mennyiben játszott döntő szerepet abban, hogy építész lett?

Nem azért lettem építész, mert Bretagne-ban nőttem fel, a breton fjordok mellett, de mindenképp ezért lettem ökológus. Apám osztrigatermelő volt, így igen korán megtapasztaltam, hogy a létünk, a megélhetésünk a természet erejétől és mozgásától függ. A hetvenes években Bretagne-ban az osztrigákat megtámadta egy komoly betegség, így már kisgyerekként láttam, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet kénye-kedvének. Apai nagyapám pedig molnár volt, vele is a természethez kerültem közelebb, ő tanított meg a felszín alatti vizek kutatására.

1979-ben fejezte be a tanulmányait Párizsban, viszont utána majdnem egy teljes évtizedig még nem dolgozott építészként. 1989-ben hozta létre irodáját. Miért nem kezdte el rögtön gyakorolni a hivatását?

Párizs lenyűgözött. A modern építészetet, az absztrakció, a kultúra mindenhatósága, mindaz, amit a XX. század jelent. Csak épp azt a sok tudást és szépséget, amit ott magamba szívtam, nem tudtam integrálni mindazzal, amit korábbról Bretagne-ból hoztam. Mind a két kultúra nagyon erősen hatott rám, de fogalmam se volt, hogyan kapcsoljam össze őket.

Sokkot jelentett a különbözőség, a két világ közti szakadék feldolgozása?

Nem sokknak nevezném, inkább azt mondanám, egy óriási paradoxon keletkezett bennem. Nem tudtam, hogy a két különböző világlátásból, a természetközpontú és a kultúraközpontú gondolkodásból, alkotófolyamatból hogyan lesz szerves egység. Hét év kellett ahhoz, hogy a megoldást megtaláljam. Ezalatt az idő alatt nem tettem mást, mint kutattam a választ, és végül egy angol, de Amerikában élő építész, kritikus és történész, Kenneth Frampton egyik könyvében találtam meg. Revelatív erejű felfedezés volt.

És mi volt a válasz?

Az, hogy a klíma, a topográfia, az anyagok kiválasztása, egyáltalán a természetközeli és lokális adottságokból kiinduló megközelítés nagyon is szoros kapcsolatban áll a kultúrával, sőt, éppen az az alapja. Ez a fajta gondolkodás beágyazza a tapasztalatot a térbe. Megértettem, hogyan lesz a vizuálisból taktilis, kézzel fogható és fordítva. Kimentem Angliába 1983-ban, találkoztunk Framptonnal. Ez a találkozó sorsfordító volt számomra. Ezután egy évet töltöttem New Yorkban és egyfolytában ezzel a témával foglalkoztam. Amikor hazajöttem Franciaországba, megírtam az első könyvemet és elkezdtem tanítani, de nem építészeti, hanem tájépítészeti iskolában, mert az építészeti iskolákat nem érdekelte az, amit én képviseltem. Három évvel később már meghívtak a Harvardra és ott tanítottam. Képzelje, ott már akkor a fenntartható fejlődésről rendeztek konferenciákat.

Miért nem kértek Önből a francia építészeti iskolákban?

Ekkoriban, azaz a 70-es évek végén, a 80-as évek elején az építészet legfontosabb kérdése a modern és posztmodern vitája volt. Ez azonban engem egyáltalán nem érdekelt, én nem akartam ebbe a diskurzusba bekapcsolódni. Amit meg én képviseltem, a fenntartható fejlődést, a természet erőforrásait a lehető leginkább felhasználó építészetet, nem kellett akkoriban a felsőoktatsban. Később aztán a Versailles-i építészeti iskolában én lettem a pedagógiai felelőse az irányzatnak. Szóval Párizson, Anglián és New Yorkon keresztül visszajutottam oda, ahonnan indultam, mert aztán 15 éven keresztül egy 900-as lélekszámú kis breton faluban dolgoztam, a helyi lakosokat bevonva. Megindító volt a felismerés számomra, hogy ma akkor tud az ember modern lenni, a kor igényeinek megfelelni, ha visszatér a gyökereihez. Ha a lokálisat ötvözi a globálissal.

Az egyik irodája Párizsban, a másik Bretagne fővárosában, Rennes-ben van, Ön mégis Brüsszelben él. Miért?

Mert beleszerettem egy nőbe. Brüsszelben nincsenek projektjeim, alapvetően Franciaországban dolgozom, itt csak a témákat választom, és persze itt is dolgozgatok, de az irodáim az említett két helyszínen maradtak.

Rengeteg projektjük fut párhuzamosan. Melyik munkájára a legbüszkébb?

Ötven projektünk van, ebben mind az építészeti, mind az urbanisztikai munkák benne vannak. Igyekszem mindegyik munkámra egyformán büszke lenni, ugyanis mindegyikben egyformán elkötelezett vagyok, az elejétől a végéig. Persze a francia építészettörténet szempontjából vannak nagyobb fontossággal bíró projektek. Az első 15 évig tartó munkánk, a bretagne-i településrendezés rengeteg díjat nyert, ahogy egy új díj megjelent, azonnal megkaptuk, ezek az elismerések ugyanis pont az új szemléletet értékelték. De büszke vagyok a Château de Mayenne-is archeológiai múzeumra is, mely az első, magas környezeti szempontoknak megfelelő múzeum, ugyanakkor erősen a kulturális örökségbe ágyazva.

Ön bérlakásokat is tervez, nem is keveset. Hogyan áll ezekhez a projektekhez? Másképp gondolkodik ezeknél?

Az én generációm nagyon érdekelt az építészet közösségi, társadalmi dimenziójában, a középületekben, a bérlakásokban és a városrendezésben egyaránt. Én gyakorlatilag már családi házakat nem tervezek, illetve csak azért, mert megkérnek rá, de nem tömegével. Az viszont szívügyem, hogy olcsó, vagy legalábbis elérhető, megfizethető lakásokat építsek az embereknek, ahol egészségesen és jól élnek.

Ez igen nemes küldetés, a legszegényebbeknek a legjobbat nyújtani.

Most egy olyan szociális bérlakás-komplexumot építünk Bordeaux-ban, ahol nemcsak hogy minden konyhának, fürdőszobának, de minden WC-nek is ablaka lesz. A légkondicionálót elfelejtjük, a levegő áramlását természetes szellőzéssel oldjuk meg. A légkondicionálás nem a megfelelő megoldás, bár nagyon erőlteti az ipari lobbi és a francia törvények is kötelezően előírják a mesterséges ventilálást. Ezzel viszont megszüntetik az ablakokat ezekben a helyiségeken. Nekünk nagyon nehéz ezzel minden egyes alkalommal megküzdenünk, mert gyakorlatilag a törvény ellenében dolgozunk. Ugyanakkor a legkondicionálással nemcsak megszűnik a természetes ventilálás, de ipari hulladék és szemét is keletkezik és még zajjal is jár. A természetes megvilágítás is nagyon fontos, az ablakok minden egyes helyiségben történő elhelyezése ezt is megoldja. A levegő és a fény megváltoztatja az ember életét, sokkal magasabb életminőséget biztosít. Ha sikerül véghez vinnünk ezt a Bordeaux-i projektet a jelenleg érvényben lévő törvények ellenében, alapjaiban tudnánk megváltoztatni a bérlakásépítés gyakorlatát Franciaországban. A kismotorok gyártói lobbijával persze meg kell küzdenünk, ők erősen befolyásolják az állami szektort intenzív lobbitevékenységükkel. A minapi Libération arról a manifesztumról ír, amit mi szorgalmaztunk azért, hogy a létező legegyszerűbb módokhoz, a legtermészetesebb megoldásokhoz, technológiákhoz folyamodva érjük el azt, hogy normális, élhető otthonokat építsünk. Ennél nincs fontosabb, nekem ez a küldetésem. Sem ízlést formálni, sem esztétizálni, sem építészeti stílusok és iskolák közti diskurzusban nem akarok részt venni.

Ön hangoztatja is úton-útfélen, hogy nem művész, hanem közéleti ember, homo politicus, a köz javára dolgozó építész.

Ez nagyon fontos, igen. Nem mi számítunk, hanem az, hogy olyat alkossunk, ami az embereket boldogabbá teszi és kíméli a természetet. Ez a két szempont egyformán fontos. Az építészek és az építészet szerepe szociális, közösségi, nem pedig individuális.

Gondolom, ezt sok építész nem így gondolja, inkább nyomot akar hagyni, saját ideáit, ízlését, esztétikai és lelkivilágát kívánja megörökíteni az utókor számára, egyfajta önkifejezésként tekintve a hivatására.

Gyakran mondják a barátaim, hogy „Te sosem beszélsz a munkáidról, mindig a történeti aspektusról és az elméleti kontextusról értekezel.” Valóban, erősen teoretikus beállítottságú is vagyok, a legfontosabb, hogy először a munkánk értelme számít és csak aztán maga a munka. Ez választ ad arra a kérdésre is, miért nem akarok ízlést formálni.

Érdekes, hogy általában az építészek, most Magyarországról beszélek elsősorban, nem szívesen írnak, nem vállalnak közéleti szerepet és nem kapcsolódnak be a közéleti-esztétikai-politikai diskurzusba, ki tudja miért. Ön viszont számos könyvet írt és ír, filmeket készít, előadásokat és konferenciákat tart szerte a világban, írói-előadói munkája éppúgy része a tevékenységének, mint maga a tervezés vagy a településrendezés.

Nekem az írásra épp annyira szükségem van, mint a tervezésre. Ez az életem. Nem elég építeni, meg is kell győzni az embereket az igazunkról, kommunikálni kell a gondolatainkat. Ma már jobban megtalálom a hangot a fiatal egyetemista generációval, mint a saját kortársaimmal, ugyanis ők már úgy nőttek fel, hogy úton-útféle azt hallották, a földünk veszélyben van, nagyon kell rá vigyázni. Őket erről már nem kell meggyőznöm, csak bátorítást kell adnom nekik ahhoz, hogy ki is tartsanak emellett a gondolat mellett, mert azt látják, hogy ezért megharcolni ma nem könnyű, bármilyen projekt megvalósításáról legyen is szó. Mindenkitől azt hallják, hogy úgysem tudjátok végig vinni, beletörik a bicskátok. De muszáj. A leginkább környezetszennyező hivatás a miénk, építészeké, a szemét-, a hulladékkibocsátás legnagyobb részét az építőipar adja. Ha mi, akik legjobban szennyezzük a környezetet, nem vigyázunk rá, milyen példát mutatunk a többieknek? Elengedhetetlen fontosságú ennek a megértése, követése és kommunikálása. Attól, hogy az építészet a társadalmat szolgálja, még lehet szép. Sőt, szépnek kell lennie. De nem lehet a célunk az, hogy ízlést diktáljunk. Én nagy híve vagyok Hannah Arendt filozófusnak, ő mondta azt, hogy sem meggyőzni nem kell az embereket, sem harcolni nem kell az ízlésükkel. A befolyásolás is egyfajta meggyőzés, én erre nem törekszem.

Nemrég megkérdeztem francia kollégáját, Philippe Prostot arról, szerinte mi ma az építészet legnagyobb kihívása. Azt mondta, a környezeti szempontokon és a fenntartható fejlődésen túl a kulturális örökségbe való illeszkedés, az, hogy egy megépítendő ház, épület mind anyaghasználat, mind formavilág, mind a közvetített gondolatok tekintetében az adott hely adott kultúrájából szervesen következzen.

Philippe Prost jóbarátom. A kulturális örökség megőrzése és kontextusba helyezése azonban csak az egyik dolog. A környezeti szempontoknál nem lehet fontosabb.

Azt is említette Prost, hogy a környezeti szempontokat minősítő kritériumrendszer, az HQE (Haute Qualitée Environmentale) bizonyos pontjait tekintve egy hipokrita rendszer, mert például engedélyezi a PVC használatát.

Az én irodámban a PVC szót nem lehet kiejteni. Az HQE-t pedig szét kell választanunk az energia kérdésétől. 1997-ben született meg az HQE törvény, melyet 2017-ig használtak. Innentől viszont már nem az egészségügyi, hanem az energiafelhasználási szempontok számítanak, ez egy másik törvény. A két szempontrendszer más, az első arra figyel, hogy minél egészségesebb legyen a projekt, a második arra, hogy az energiafelhasználás optimális legyen. A két szempontrendszer nem vág egybe.

Mindenesetre bámulatos és tiszteletre méltó, ahogy Ön dolgozik, harcol lobbikkal, kormányokkal és törvényekkel azért, hogy a fenntartható fejlődés felülírjon minden más szempontot. Ugyanakkor kissé utópisztikusnak tűnik.

Nem utópisztikus. Ez a minimum, ez a kötelességünk. Ma erről kell szólnia az építészetnek. Ha pedig a harcot említi, én nem az a típus vagyok, aki félúton feladja.

Kozár Alexandra