"Az építészet a párbeszéd platformja" - Somogyi Krisztina, Balázs Mihály DLA

A BME Építészmérnöki Karának Középülettervezési Tanszéke megalakulásának 70. évfordulója alkalmából a Műcsarnokban rendezett jubileumi kiállítást. A tárlat kurátorával, Somogyi Krisztinával, és Balázs Mihály tanszékvezető egytemi tanárral Zöldi Anna beszélgetett.

Zöldi Anna: Miről szól a 70. évfordulót köszöntő kiállítás?

Somogyi Krisztina: Tíz évvel ezelőtt, a Közép Tanszék hatvanéves jubileuma alkalmával Sulyok Miklós kurátor a múltat dolgozta fel nagy alapossággal. A 70. évforduló alkalmával mi valami mást szerettünk volna bemutatni. Balázs Mihálytól a felkérés két éve arra szólt, hogy a tanszék gondolatiságát érzékeltessük valamilyen módon. A tavalyi előkészítő évben több konferenciát rendeztünk, egyre táguló körökben. Az első zárt, tanszéki rendezvényt publikus események követték, melyek azt igyekeztek kideríteni, mik azok a témák, amik a tanszéki oktatókat elsősorban érdeklik. Kiderült, hogy az építészet és közösségek kérdése nagyon izgalmas, illetve másik fontos tanulság volt, hogy magát a középület fogalmát is definiálnunk kell. Sokféle dologra használjuk, nem egyezik meg a public building fogalmával, sok szakma felől problémás, például a szociológia, a környezetpszichológia nem ugyanazt érti alatta. Olyan ernyőfogalom, amely a korral természetesen is változik, ahogyan az építészet, az építészek szerepe is módosul. A nyilvánosság, a közös építés, a közös használat, a közös identitás, a közös emlékezet gondolatával kezdtünk foglalkozni és olyan a tanszékhez kötődő, 2000 utáni projekteket gyűjtöttünk össze, amik a közösség témájához passzolnak. Ebből állt össze a kiállítás anyaga.

Balázs Mihály: Olyan szellemi műhely vagyunk, ahol folyamatos gondolkodás folyik az építészet alapkérdéseiről. A hetven nem kifejezetten jubileumi szám, mégis fontos számunkra egy összegző kiállítás, mert azt érzékeljük, hogy olyan változások zajlanak a világban, amik beszüremlenek az egyetem falai közé és alapvetően érintik a mi működési területeinket. Erről a változásról az egyetemen minden szinten párbeszéd folyik, a hallgatók között, a hallgatók és oktatók közt, a tanárok között és tanszékek között egyaránt. Úgy éreztük, hogy ez túlságosan szűk keret, ki szerettük volna szélesíteni a párbeszédet. Legjobbnak azt láttuk, ha kilépünk az egyetem falai közül időlegesen és olyan helyre költözünk, ahol nagy eséllyel találkozunk nem építészekkel is. A koncepció, a helyszín, a kiállítási anyag, sőt maga az installáció is abszolút párbeszéd és közös munka eredménye.

SK: Belekapaszkodnék abba a szóba, hogy párbeszéd. Nagyon könnyű, sőt, sokkal könnyebb egy egyetem munkájáról állításokat tenni. Egy egyetemről eleve az a kép alakult ki sokakban, hogy ott ex katedra kijelentések hangzanak el. Egy építészről is azt gondolják, hogy egyedül hoz meg döntéseket, irányít, uralkodik. Általában a művészeti képzésekben is a közlésre teszik a hangsúlyt – azaz én alkotóként mit akarok mondani egy feladatról – nem pedig a párbeszédre. Ez bizonyos szakmákban tarthatatlan. A Mihály által említett változás épp abban áll, hogy az építészet a mérnöki és művészi munkán túl társadalomtudományként is értelmezhető. Ilyen tudásokat is igényel. A használók közössége nélkül értelmezhetetlen az építészet szerepe. Amikor azon gondolkodunk, hogy egy épület mitől jó, akkor ebbe az értékelésbe bekerülnek azok a szempontok, amik a használhatóság, a gazdaságosság, fenntarthatóság felől érkeznek.

ZA: Hogy lehet párbeszédet generálni az építészetről?

SK: A kiállítás és a folyamat is egy közösségen belül folytatott, valódi párbeszédként jött létre. A kiállítótér is igyekszik ezt a párbeszédet kifejezni, sőt ösztönözni. A falakon körben harminc munkát láthatunk, ezek – ha úgy tekintjük – állítások. A tér közepén azonban – a bekerített tér-öbölben, ahol most is ülünk – mi, emberek vagyunk. Ha abból indulunk ki, hogy az épületet a használók töltik meg valós tartalommal, akkor ezt a kiállítást is a látogatók keltik életre. Itt a kiállítás középén, ez egy olyan participációs zóna, ahová mindenki véleményét várjuk. Az egyik falon gyűjtést hirdettünk kedvenc hazai középületekről, mindenki hozhat fotót és a tanszék honlapjára is fel lehet tölteni. Várjuk a képi véleményeket!

Magyarországon nincs hagyománya az alumninak, az egy egyetemen végzettek közösségének – mi itt felületet adunk a KÖZÉP tanszéken végzett kollégák összegyűjtésére. A párbeszéd az egyetem részéről nagyon erős szándék, de érzékeljük, hogy nem könnyű ezt elindítani – nem mindenki tudja kihasználni azt a lehetőséget, hogy megszólalhat, kérdezhet és válaszolhat. Kevesen mernek élni a lehetőséggel.

BM: Rendkívül nehéz párbeszédre késztetni az embereket. Az eszmecsere az építészetről ma alapvetően közlésalapú, ehhez szoktatnak bennünket az iskolában. Mi ezt a megközelítést szeretnénk párbeszédalapúvá változtatni. Észleljük a hallgatóinkon is ennek hiányosságait és ez egyben önkritika is a részünkről. Ha nem működik a párbeszéd, az rögtön kiderül, ha rendben lenne, akkor ez nem is lenne téma. Ezen a fájó hiányon szeretnénk változtatni. Krisztina érintette, hogy az építészet nem pusztán műszaki és nem művészi tevékenység – én leginkább egy olyan asztalhoz hasonlítanám, ahol rengeteg információ hever szanaszét és nekünk ezek között új, koherens kapcsolatokat kell létrehoznunk. Az építészet sajátos, szintézisteremtő kapcsolatrendszerként értelmezhető.

ZA: Ezt a MÉSZ-ben rendezett építészet napi beszélgetésen is megfogalmazták a résztvevők: az építészt leginkább moderátorként jellemezték, aki koordinálja a rengeteg résztvevő munkáját. Ott kérdésként az is felmerült, nem vezet-e oda, hogy eltűnik az építészetből az esztétika?

SK: A 2000-es Velencei Biennálé mottója a „kevesebb esztétikát, több etikát” mondat volt. Sokan megfogalmazták, hogy szerencsétlen a kettőt szembe állítani. Egy növény rendezett struktúrájában látunk szépséget. Az arányosan, pontosan, hasznosan és különlegesen végiggondolt alkotásokban a szépség természetes módon születhet meg – sok ilyen példa van építészeti alkotásokból is. A szerepváltozással kapcsolatos kérdést sem állítanám szembe az esztétikával. Nem is szükségszerű és nem is ésszerű. A szépségérzet fontos eleme a befogadó, a használó elégedettségének. Másrészt – még mindig a párbeszédhez visszakanyarodva – sokszor elhangzik a kérdés, hogy az építészetet és általában a vizuális kultúrát mikortól és hogyan lehetne tanítani.

A képzésünkkel általánosabb a baj. A feladat nem az, hogy megtanítsuk, milyen a szép építészet, hanem, hogy beszélgetni és gondolkodni tanítsuk meg a gyerekeinket: arra, hogy a környezetükről legyen véleményük. Hogy lássanak, aztán gondolkodjanak arról, amit látnak, és úgy érezzék, a környezet az ő ügyük is. Mert ma ennek a kultúrája alapvetően hiányzik. Nehezen megy a párbeszéd, mert nem erre szocializál az iskola. Bármilyen témában szerveznek is beszélgetéseket, általában a meghívottak vitáznak egymást közt, de a nézőkkel nem alakul ki párbeszéd. Mindenki zavarban van, nem tud vagy nem mer kérdezni. Hogy ennek mi az oka, azt nehéz eldönteni, én az alapoktatásban számos okát vélem felfedezni, de az biztos, hogy számos országban ez nem így van, Angliában például mást tapasztaltam. Itt a kiállításon a terem közepét elfoglaló, falakkal körülölelt zóna külső felületét üzenő-falként alakítottuk ki. Jellemző, hogy főleg külföldi látogatók hagytak rajta üzenetet. Kínai, indiai, arab, szanszkrit, héber, angol, francia, lengyel, orosz szöveg is megjelenik – a magyarok mintha félnének kimondani, amit gondolnak. Ez lenne az első lépés a párbeszéd kialakulása felé. Jó lenne bátorítani az embereket arra, hogy merjenek kérdezni, merjenek megnyilvánulni. Elhitetni velük hogy valóban szeretnénk velük az építészetről beszélgetni, mert fontos ismerni a gondolataikat. Ez ma még szokatlan dolog Magyarországon.

BM: Itt Európában a művészet klasszikus értelemben vett megközelítéséhez szoktunk hozzá, aszerint igyekszünk azt megérteni. A legtöbb ember számára ez valami nagyon távoli és absztrakt dolog, leginkább csak a hallott fogalmakat képesek belelátni, nincsenek személyes élményeik például az építészettel kapcsolatban. Én ezzel szemben azt vallom, hogy az építészet mindenkinek saját, otthonosan kezelhető terepe – hisz személyesen érintett benne. Az építészet ma nem egyenlő a műépítészettel. Pont ez foglalkoztat bennünket. Úgy tűnik, hogy – különösen az emberiség létszámának növekedésével – egyre több személyesen építő ember jár-kel a Földön, bár az ő munkájukat, az általuk létrehozott építményeket nem szokás a műépítészet kategóriájába sorolni.

ZA: Ezt a fajta építészetet viszont borzasztó nehéz tanítani...

BM: Ez így van, ezért is állítottuk úgy össze a kiállítás anyagát, hogy a műépítészet világát és az építés világát egyaránt bemutassa a tanszék oktatóinak munkáin keresztül. Ebben a válogatásban az a jó, hogy a nagybetűs építészet és a kisbetűs építészet egy felületen jelenik meg – már ha egy ilyen megkülönböztetésnek egyáltalán értelme van. A közösségi építéssel létrehozott biobrikett-szárító Monoron vagy a perbáli kukoricagóré a hagyományos építészeti kategóriákkal nehezen értelmezhetők. A klasszikus építészeti szerepek és a spontán építést koordináló szerep összeolvad.

ZA: Hogy valósul meg a párbeszéd a kiállítás vonatkozásában?

SK: A kiállítás címe: KÖZÉP_ középületek közvetlen közelségben. Közelíteni szeretnénk a spontán építészetet és a műépítészetet épp úgy, ahogy az építészeket és a használókat. Épp ezért az élmény áll a bemutatás koncepciójának fókuszában. A közvetlen építészet érdekel. Az, ami személyesen átélhető. Az építészet tehát nem csak az építészek saját ügye, a közvetlen tapasztalás, a párbeszéd közös platformja. Azért a kiállítás bemutatásában új nézőpontokat is felvettünk, így például egy-egy épület bemutatásakor a legnagyobb kép a befogadó szemszögéből készült. Nem az építész akaratát és egy professzionális fotográfus esztétizáló alkotását emeltük ki, hanem az egyetemi hallgatók által készített képeket. Azt szeretnénk sugallni, hogy nem az építészek mondják meg, hogy egy építészeti alkotást honnan kell nézni és mit kell látni benne. Ez nem egy controll freak helyzet. Ma nem lehet uralni az építészetről közreadott képet. Mindenkinek a saját élményét kellene megfogalmazni az építészetről, akkor tudnánk igazán párbeszédet folytatni az épített környezetről. A bemutatás módjával is az volt a szándékunk, hogy sokszorozzuk a nézőpontokat és az élményeket. A többrétegű bemutatás azért is fontos, mert a nézők sem egyformák. Van, aki más kiállításról téved be ide, és van aki szakmabeli és alaposan végigböngészi az összes információt.

BM: Tudatosan választottuk meg az eszközöket, ahogy a Műcsarnok kiállítóterében megjelenünk. Létrehoztunk egy klasszikus informatív felületet, körben a falakon hagyományos építészeti kiállítás formájában látható a harminc munka. Létrehoztunk egy kint-bent szituációt, ahol a közrezárt térben létrejöhet a személyes találkozás az épületekkel – részben az említett anyaggyűjtésre és eszmecserére szolgáló falfelületeken, részben a kivetítő segítségével, ahol a bemutatott épületekről nyerhető további információ. A falakon kiállított anyag esetében is a többrétegűségre törekedtünk.

Megjelennek építészeti rajzok, tervek, skiccek: klasszikus építészeti közlési eszközök ezek. A legtöbb házhoz vannak makettek, ezek akár egy gyerek számára is átélhető élményt jelentenek. Vannak professzionális építészeti fotók, amik sajátos építészeti nézőpontúak és vannak az említett hallgatói nézőpontokat megjelenítő fotók. Ezek a legnagyobb méretűek és mivel legfelülre kerültek, szinte eszenciáját adják az épületeknek. A képeket szöveges leírás kíséri, ami maga is több rétegű: egyszerre tárgyszerű bemutatása az épületnek és a tervező szubjektív vallomása. A kivetítőn az építészek saját fotói, illetve építés közbeni fotók futnak. Ezt egészítik ki a már említett interaktív felületek és több olyan téri elem – például a beszélgető-tér feletti szövött álmennyezet –, amelyet nem érdemes magyarázni, az említett élmény része. Koncepcionális döntés az is, hogy az ablakokat szabadon hagytuk, így a jól ismert városi tér maga is az élmény részévé válik.

ZA: Milyen kiegészítő eseményekkel szólítjátok meg a közönséget?

SK: A rendezvények is különböző közönségekhez szólnak, tematikusak. Elsőként a tanszéken diplomázott fiatalok mutatkoztak be, saját munkáikból vetítettek. Rigó Bálint a Herzog és De Meuron irodából jött haza arra a hétvégére, hogy elmondja, mit csinál ott. Többen is saját évfolyamtársaikkal, DLA-s társaikkal alapítottak irodát: a DMB, Konstella, BAHCS vagy a MICROarchitects pár év alatt sikeressé, önállóvá vált irodák, a jövő építészetének legjava. Október 6-án Ferkai András vezetésével a középületek időbeli dimenziója tárult fel a hallgatóság előtt. Október 13-án a Bercsényis fiatalok hozták ide egy eseményüket. Október 20-án 6 órától az oktatással kapcsolatban szervezünk eseményt.

Fontos területe a párbeszédnek: hogyan oktassuk az X, Y, Z generációt. A gondolkodás minden irányból elindult. Az egyetem kutató intézmény is, több csatornán keresztül szembesül a már említett változásokkal. A jubileum kapcsán elindított párbeszéd egyben összekapcsolódik a tanszék új identitásának megtalálásával. Az identitás-program része a kiállítás, az új honlap, illetve a Facebook jelenlét, de nem zárul le a jubileumi hónap végeztével. Ahogy az előkészítés is egy folyamat volt, úgy ez a kiállítás is csak egy metszet.

ZA: Az én időmben a Közép Tanszék volt az elit tervezési tanszék. Létezik mai is ez a közép-életérzés?

BM: Ezt nem az én tisztem megítélni. Inkább a hagyomány és a folytonosság fontosságát emelném ki, ami a műhelymunkában és a berögzült gondolkodás lehetőség szerinti elkerülésében érhető tetten. A Középülettervezési Tanszék nem csak azt a 13 oktatót jelenti, akik magukra nem is oktatóként, inkább egy építészetről szóló történet részeseiként gondolnak. Ennek a közösségnek nagyon sok külső tagja van, ezt mutatja például az említett első rendezvény is, ahol sok olyan fiatal mutatkozott be, akik a következő évtizedekben hitem szerint meghatározói lesznek a szakmának. Ez a jelenlét és párbeszéd a képzésben is folyamatos. Épp annak a felismerése a fontos részünkről, hogy a világban, a társadalomban jelentős változások vannak, amelyeket észlelünk, fontosnak gondolunk, de a kérdésekre még nem tudjuk a megoldást, hisz vadonatúj problémákkal állunk szemben. A válaszok megtalálására csak akkor van esélyünk, ha elsőként felismerjük a helyzetet, másfelől ha közösen keressük a megoldásokat.

Ennek a párbeszédnek az egyik formája ez a kiállítás is, ahogy a folyamatban lévő kari reform is ezt célozza. Olyan új oktatási struktúra megteremtése a célunk, ahol a kezdetektől oktatott integrált tervezési tárgyak és a problémaközpontú kérdésfeltevés révén élményalapú tudáshoz jutnak a hallgatók. Vallom, hogy mindenki tehetséges valamiben. Egy személyre szabott tanrend hozzásegítheti, hogy ki-ki a tehetségét a legjobban kibontakoztassa. Az új modell, a „jó kérdések” megtalálása, kényszerítő szükség is egyben, amit a Műegyetem felismert. A közös, kari szintű gondolkodásban a Középülettervezési Tanszéknek jelentős szerepe van. Itt a folytonosság és az építészetről való gondolkodás nem csak a múlt irányába érvényes, nem csak a ma lehetőségeire vonatkozik, hanem kérdéseink által kiterjed a jövő irányába.

Zöldi Anna