Milyen kvalitásokra van szükség egy téma tudományos feldolgozásához? Melyek az legjellemzőbb kutatói habitusok az építészettudomány területén? Mely kutatási területek a legkeresettebbek? Mik a kiválóság ismertetőjegyei? Katona Vilmos kétrészes cikkében az építészeti kutatások jelentőségéről, a tudományos szféra helyzetéről nyújt átfogó képet.
Elkezdődött az új tanév az egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, oktatóknak és akadémikusoknak egyaránt. Ilyenkor az építészet mint elméleti tudás elsajátításának szerepe megnő, és erőt adhat a szakma új lehetőségeinek kibontakoztatásához. Emiatt fontos, hogy megvizsgáljuk, mit jelent építészeti kutatónak lenni és egy választott téma feldolgozásába belefogni. Milyen hozzáállást, ismereteket és önkritikát kíván ez, mi a kutatói tevékenység jelentősége a szakmánkban, és milyen az a közeg, amelyben az építészeti kutatások ma végbe mehetnek. Milyen témába érdemes belefogni, és milyen viszontagságokkal kell szembenézni a tudományos munka során? Milyen változásokra volna szükség az akadémiai területen és a szakmai közösségben az aktuális tendenciák figyelembevételével? Ezekre a kérdésekre keresem a választ másfél évtized tapasztalatai után.
Milyen kvalitásokra van szükség egy téma tudományos feldolgozásához?
Egy jó kutatás több kulcsfontosságú tényező összehangolt működésének eredménye. Ezek közé tartozik a megfelelő témaválasztás, a kutatásra fordított idő és energia, a témavezető szakmai támogatása, valamint a kutató saját íráskészsége és szakmai jártassága.
A kutatómunka első és talán legfontosabb lépése a megfelelő téma kiválasztása. Ennek alapja, hogy a hallgató olyan területet találjon, amelyről már rendelkezik némi ismerettel. Az előzetes tudás nemcsak a kezdeti lépéseket könnyíti meg, hanem segít abban is, hogy a doktorandusz gyorsabban átlássa a téma összetettségét és mélységét. Az a téma, amelyről már olvasott, alapvető tárgyi megértést biztosít, amire építhet a munkája során. Fontos az is, hogy a kiválasztott terület a kutató számára is jelentős értéket képviseljen. Ha szenvedéllyel és érdeklődéssel fordul felé, az ösztönzést ad, és hajlandóbb lesz mélyebben beleásni magát a választott témába. Az elkötelezettség segíti a kitartást a nehezebb időszakokban is, amikor a kutatás akadályokba ütközik vagy túl időigényesnek bizonyul.
A sikerességéhez elengedhetetlen, hogy a hallgató képes legyen elegendő időt szánni a kutatómunkára. Bár többen választják a könnyebbik utat, egy tudományos munka nem csupán a fellelhető információk összegyűjtéséről szól, hanem arról is, hogy a doktoráns milyen értéket tud ahhoz önállóan hozzáadni. Ugyanakkor, minden újdonság előzetesen alapos elemzést, kritikus gondolkodást és kreatív megközelítést igényel. Nem elég tehát a ki tervezte, mikor épült, vagy a hol lakott, ki volt a szomszédja típusú megközelítés, bár forráselemző munka gyanánt ez is értékes részeredmény lehet.
Ami biztosan kerülendő, az ennek látszólag az ellentéte. Különösen a DLA-habitusú hallgatók szeretik a kozmosz átfogó törvényeit egy-két elolvasott könyv és egy tucat kortárs épület személyes tapasztalataiból levezetni. Az ő típusuknak szól a tanács, hogy fogják vissza magukat, hiszen akik ezekkel foglalkoznak, Richard Dawkins vagy Roger Penrose sem állították még eddig, hogy kiismerték volna a világegyetem titkait. Épületekből, történetekből és elméletekből sok van, és egyre több lesz. Emiatt elegendő néhány pontos megfigyelés, jól körüljárt problémafelvetés, és egy társadalmilag is hasznos, biztos állítás (tézis) ahhoz, hogy egy kis lépéssel előre vigyük a szakma ismeretét vagy megértését az építészet lényegéről. Ezek talán apró szikráknak tűnnek a nagy egészhez képest, de fontosak lehetnek. Sosem tudhatjuk, melyik szikra lobbant lángra egy nagyobb tábortüzet a jövőben.
Kulcs lehet a megfelelő időgazdálkodás is, amely lehetővé teszi, hogy a kutató minden aspektusát alaposan megvizsgálja a témának, és ne tegyen felszínes kijelentéseket. Az időszükséglet nem csak a munka mennyiségi részére vonatkozik, hanem a minőségre is. Egy szűkebb terület mélyreható feldolgozása hosszú folyamat, és ha a kutató nem talál erre elegendő időt, akkor az eredményei töredékesek és felületesek maradhatnak. Ezzel szemben, ha munkája során az összes releváns szempontot figyelembe veszi, az alaposabb megfigyelésekhez és megbízhatóbb következtetésekhez vezet.
Egy jó kutatás elkészítésében kulcsfontosságú szerepe van a témavezetőnek is. Az ő felkészültsége és professzionális támogatása jelentős mértékben hozzájárulhat a doktorandusz sikeréhez. Az ideális témavezető nemcsak szakmailag jártas a választott területen, hanem képes hatékony iránymutatást és támogatást adni az egész doktori folyamat során. A több tapasztalattal rendelkező kutatónak fontos szerep jut abban, hogy a doktorandusz elkerülje a felesleges zsákutcákat, és inkább a választott téma lényeges aspektusaira összpontosítson. Ezen túlmenően, a tapasztalt témavezető segíthet abban, hogy a doktorandusz kritikus szemmel vizsgálja meg saját munkáját, és tanácsokat adhat az alkalmazott módszertan és források kiválasztásában is. Az együttműködés és a rendszeres konzultáció nem formalitás. Ahhoz, hogy a kutatómunka a megfelelő irányba haladjon, és a végső eredmények magas színvonalúak legyenek, elengedhetetlen a kölcsönös tiszteletre épülő közös gondolkodás.
A szakmai jártasságon túl a kutatás minőségét nagyban befolyásolják a doktorandusz saját intuitív képességei is. Nem elég az érdeklődés és a szorgalom, képesnek kell lennie arra is, hogy a meglévő ismeretekhez újakat adjon hozzá, mélyebb összefüggéseket fedezzen fel, és új megközelítéseket dolgozzon ki a választott témában. Egy jól feltett kérdés néha többet ér egy dossziényi adatnál. De tudni kell az adatokban is rendszert látni, és a problémás vagy adathiányos pontokra rávilágítani. Ha a doktorandusz megelégedett a meglévő ismeretek összegyűjtésével, akkor feladta a küzdelmet. Jól feltett kérdések nélkül nincs mire válaszolni, tehát nem tehet megalapozott állításokat sem.
Az íráskészség szintén alapvető fontosságú a szellemi produktum bemutatása szempontjából. Egy jó szakdolgozat vagy disszertáció nemcsak a tartalmával, hanem a prezentációjával is kiemelkedik. A szerzőnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy világosan, logikusan és koherensen mutassa be az eredményeit. A jól strukturált, érthető nyelvezettel megírt tanulmány nemcsak a szakmai közönség számára lesz értékes, hanem szélesebb körben is elismerést nyerhet – például lektorált szakmai kiadványok vagy ismeretterjesztő könyv formájában népszerűsíthető.
A helyesen végig vitt kutatás egyik kulcsa tehát a megfelelő témaválasztás, a másik a kutatásra fordított elegendő idő és erőfeszítés, de ugyanilyen jelentős a témavezető szakmai támogatása, valamint a doktorandusz saját szakmai jártassága és íráskészsége. Ezek a tényezők együtt biztosítják, hogy a doktori munka ne csak tartalmas és releváns legyen, hanem magas színvonalú és megbízható is. A választott téma feldolgozásának sikere azon múlik, hogy a doktorandusz képes-e ezeket a szempontokat a tevékenysége során egymással összhangba hozni.
Melyek az legjellemzőbb kutatói habitusok az építészettudomány területén?
Magyarországon a DLA (Doctor of Liberal Arts) képzés az 1990-es évek közepén kezdődött, mint a PhD (Doctor of Philosophy) doktori képzés művészeti alternatívája. Az építészeti doktori iskolákban is ekkor jelent meg ez a képzési forma, amely kifejezetten a művészi és gyakorlati orientációt helyezte előtérbe. A DLA bevezetésének eredetileg az volt célja, hogy a művészeti ágakban tevékenykedő szakemberek számára olyan doktori fokozatot kínáljon, amely az alkotófolyamatokat és a gyakorlati szakmai tevékenységet emeli ki, szemben a hagyományos PhD képzéssel, amely inkább az elméleti eredményekre koncentrál.
Az építészeti doktori iskolákban a DLA képzés bevezetése elsősorban a szakmai közösség igényeire adott választ, mivel az építészet egyszerre művészeti és mérnöki diszciplína. A DLA programok lehetőséget biztosítottak az építészeknek arra, hogy szakmai és művészeti munkájukat doktorátusi szinten fejlesszék tovább, miközben a gyakorlati tevékenység és a tervezői kreativitás állt a középpontban. Ez a képzési forma így a hagyományos akadémiai kutatási modellekkel szemben új utat nyitott az alkotói eredmények elismerésére.
A DLA és a PhD képzések közötti legnagyobb különbség ma is a kritériumokban rejlik. Míg a PhD képzés során a hallgatóktól elvárják, hogy mélyreható elméleti kutatást végezzenek, amely új tudományos ismeretekkel gazdagítja az adott tudományterületet, addig a DLA képzés inkább az tervezőtevékenység gyakorlati eredményeire összpontosít. Ám ez az ideálok szintjén van csak így, a valóság ennél sokkal összetettebb.
Az építész PhD hallgatóknak elviekben olyan kutatást kellene folytatniuk, amely során egy adott probléma elméleti megoldását keresik, új módszereket dolgoznak ki, vagy meglévő tudásanyagot vizsgálnak meg új szemszögből. Eredményeiket tudományos publikációk formájában kell bemutatniuk, és a doktori fokozat elnyeréséhez egy átfogó disszertációt kell elkészíteniük, amely bizonyítja, hogy jelentősen hozzájárultak az adott szakterület ismereteinek gyarapításához. Ezzel szemben, a DLA hallgatóktól elvárt legfőbb teljesítmény egy magas színvonalú művészeti alkotás, amely gyakran kapcsolódik a hallgató egyéni tervezői praxisához. A DLA disszertáció voltaképp egy alkotói folyamat dokumentációja és reflexiója, amely bemutatja és kiértékeli az alkotás mögött rejlő koncepciót a meglévő szakmai kihívások tükrében. Az elvárás itt nem feltétlenül az új tudományos ismeretek létrehozása, hanem inkább a gyakorlati problémák kreatív megoldása és ezek bemutatása.
A DLA-s és a PhD-s kutatók habitusa között jelentős különbségek vannak, amelyek nagyrészt a képzési formák eltérő fókuszából adódnak, ám az építészet ma egy annyira különálló diszciplínaként definiálja saját magát, amelyben jóformán szabad átjárás lehetséges a két típus között. Készültek már DLA dolgozatok kifejezetten tudományos igénnyel, és látott napvilágot szubjektív hangvételű PhD is. Ezt a különleges módszertant gyakorlatilag elismerte a Magyar Tudományos Akadémia is azzal, hogy az akadémiai doktorátus megszerzéséhez teljesen egyedi feltételeket szabott az építészek számára, amelyek más területek képviselői – például az építőmérnökök – szemében jelentős könnyítésnek tűnhetnek. Ugyanez vonatkozik az egyetemi tanári cím feltételeire is.
A PhD és DLA habitusok közötti eltérés talán akkor a leglátványosabb, ha a kutatók óvatlanul egymás területére tévednek. Amikor egy PhD-s építész alkotni szeretne, az általában ugyanolyan nehezére esik, mint a DLA-zónak egy tudományos cikk megírása. Utóbbi terén a PhD hallgatók élveznek előnyt a nemzetközi tudományos mezőnyben. A peer review-nak alávetett cikkek világában ugyanis nevetségesnek tűnhet, ha alkotói ars poeticákhoz tudományos meggyőződést próbál társítani a szerző. A kéziratokat elbíráló lektorok rövidúton kiszúrják, ha a hipotézisek mögött sem tudományos módszertan, sem logikus bizonyítás nincsen, és ezeket – kevés kivételtől eltekintve, amilyen például a Nexus Network Journal didaktikai rovata – rendre vissza is utasítják. Félreértés ne essék: a tézis a művészeti területen sem az erős állítás rokon értelmű fogalma. Egy állítást, akármilyen erős vagy meghökkentő, nem elég kimondani és példákkal ábrázolni ahhoz, hogy tézissé változzon, hanem azt bizonyítani is kell. A bizonyításhoz pedig módszertanra van szükség. A kutatásmódszertant tanulni kellene, a tanuláshoz pedig az alázat az egyetlen segítőtárs. Utóbbiban van leginkább hiány a tapasztalatok szerint. Habitustól függetlenül a doktori fokozat olyan jelölteknek járó cím kellene, hogy legyen, akik a kijelentéseiket meg tudják alapozni, és kétséget kizáróan igazolni. Ez nem csökkenti a jól feltett kérdések értékét – mi több, ezek a kérdések újabb területeket világíthatnak meg a doktoráns által kijelölt úton. Minél fejlődőképesebb a téma, annál többeket inspirálhat a jövőben. De mit kezdhetünk az önkényes állítások tucatjaival?
Mely kutatási területek a legkeresettebbek?
Az építészet területén a kutatási prioritások egyre inkább a fenntarthatóság, a digitális technológiák, az okos városok, az örökségvédelem, valamint az építésautomatizálás és robotika irányába tolódnak. Ezek a területek nemcsak a jelen kihívásaira keresik választ, hanem az építészet jövőbeli irányait is meghatározzák. Úgy tűnik, hogy az adatvezérelt és technológia-központú megközelítések, valamint a fenntarthatósági szempontok bevonása az építészeti kutatásokba elengedhetetlenek a 21. században, mivel ezektől függ a jövő épített környezetének alakulása.
Ezzel kissé távolodunk az építészet bölcseleti dimenziójától, amely az 1980-as években, valamint az ezredfordulón volt igazán meghatározó, és ismét egy technológiai forradalom felé haladunk. Ám ez az átalakulás összetettebb és szubtilisebb lesz, mint a modernizmus idején, és nem olyan leegyszerűsített, mint a tömegtermelés logikájából levezetett funkcionalizmus.
A pragmatikus szempontok egyre összetettebb ismeretekkel találkoznak, és a tudományágak egyre szélesebb horizontját vonják be a vizsgálatokba. Azt is mondhatnánk, hogy ma már nem vonzó, ha valaki csak egy területen mozog otthonosan, és soha nem látott mértékben felértékelődött a különböző tudományterületek közötti együttműködés jelentősége. Ez akkor is így lesz, ha a keleti és nyugati világrészek között tovább mélyül a politikai és stratégiai szakadék. A műszaki tudományokat nem igazán lehet ideológiai keretek közé szorítani, noha az építészet esztétikai dimenzióját illetőleg még érhetnek minket meglepetések.
Az egyik legkeresettebb kutatási terület a fenntartható építészet és a zöld épületek témaköre. Az építőipar jelentősen hozzájárul a globális üvegházhatású gázok kibocsátásához, és az épületek energiafogyasztása szintén komoly környezeti terhelést jelent. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) 2024-es jelentése szerint az épületek az üvegházhatású gázok kibocsátásának körülbelül 21%-áért felelősek. 2022-ben az épületek a globális energiaigény 34%-át vették igénybe, és az építőiparnak köszönhetjük az energiafelhasználásból származó szén-dioxid-kibocsátás 37%-át is.[1] A fenntartható építészet területén végzett kutatások ezek miatt olyan tervezési elvek és technológiák kifejlesztésére összpontosítanak, amelyek növelik az energiahatékonyságot, például a passzív házak és az épületgépészeti rendszerek terén. Emellett nagy hangsúlyt kap a megújuló energiaforrások, mint például a napelemek és a geotermikus rendszerek integrációja a tervezési feladatokba. Ugyancsak kiemelkedő fontosságú az alacsonyabb ökológiai lábnyommal rendelkező környezetbarát építőanyagok kutatása. Ezek az irányok csökkenthetik az építőipar negatív környezeti hatásait, és emellett elősegíthetik a nemzetközi környezetvédelmi előírások kiterjedtebb alkalmazását is.
Az Épületinformációs Modellezés (BIM) egy másik fontos terület. A BIM technológia lehetővé teszi az épületek teljes életciklusának digitális szimulációját és kezelését, ami megkönnyítheti az építési projektek kontrollját és minőségi lebonyolítását. A McKinsey 2017-es beszámolója szerint a BIM technológiák alkalmazása akár 20%-kal is csökkentheti az építési költségeket, és 10%-kal hatékonyabbá teheti az építési projektek kivitelezését.[2] A kutatások ezen a területen leginkább az interoperabilitás és az adatcsere szabványosításának fejlesztésére fókuszálnak, hogy a különböző BIM platformok közötti adatcsere zökkenőmentes legyen. Emellett fontos kutatási irány az épület- és városszintű modellezés is, amely a BIM technológiát nemcsak egyedi épületek, hanem teljes városi rendszerek kezelésére és elemzésére is alkalmassá teszi. Továbbá, a mesterséges intelligencia bevonása a BIM rendszerekbe új lehetőségeket teremt az építési folyamatok automatizálására és optimalizálására. Ezek az irányok az építőipar digitális átalakulását is elősegíthetik.
Az urbanizáció gyors üteme fokozza az igényt az okos városok fejlesztésére, ami ugyancsak egy kiemelkedő kutatási terület az építészetben. Az ENSZ 2019-ben kiadott előrejelzései szerint 2050-re a világ népességének 68%-a városokban fog élni, ami terhet ró az infrastruktúrára és a városi szolgáltatásokra.[3] Az okos városok fejlesztése kulcsfontosságúvá vált az urbanizációs kihívások kezelésében, és ezzel párhuzamosan előtérbe került az integrált városi rendszerek és intelligens technológiák fejlesztése a közlekedés, az energiaellátás és a vízellátás terén is. Az adatvezérelt várostervezés tehát fontos kutatási irány, amely a nagy adathalmazok és a valós idejű adatok tudatosabb felhasználását teszi lehetővé a városi szolgáltatások optimalizálása érdekében. A fenntartható közlekedési rendszerek, mint például az elektromos járművek és a megosztott mobilitási megoldások bevezetése a városi infrastruktúrába szintén új horizontot jelent a városépítészet területén.
Ezek mellett az építészeti örökség megőrzése és adaptív újrahasznosítása is növekvő jelentőséggel bír, különösen az Európai Unió területén, amely számos műemléképületnek ad otthont. Az UNESCO aktuális adatai szerint világszerte több mint 1200 világörökségi helyszín létezik, melyek nagy része épített örökség.[4] Az épített örökség védelme kulturális és gazdasági értelemben is fontos, mivel ezek az épületek turisztikai vonzerővel rendelkeznek. A kutatások ezen a területen új, fenntartható helyreállítási és állagmegőrzési technikák fejlesztésére irányulnak, amelyek minimalizálják a szükséges beavatkozást, miközben megőrzik az épületek történeti integritását. Ide tartozik az adaptív újrahasznosítás felvetése, amely a történelmi épületek mai funkciókra való átalakításának lehetőségeit vizsgálja. Az ilyen vizsgálatok célja, hogy a történeti épületek ne csak múzeumként maradhassanak fenn, hanem – felmérve a funkcióváltással okozott értékromlás kockázatát – például irodaházak, kulturális központok vagy lakóépületek formájában keljenek új életre. A digitális felmérés és dokumentáció fejlesztése szintén kulcsfontosságú, mivel ez nagy pontosságú elemző- és restaurációs munkát tesz lehetővé. Ezek közé tartozik például a Light Detection and Ranging (LIDAR) technikák alkalmazása.
Dinamikusan fejlődő terület az építésautomatizálás és a robotika is, amely felgyorsíthatja az építési folyamatokat, és költséghatékonyabbá teheti azokat. Az International Federation of Robotics (IFR) jelentése szerint[5] a robotika piaca már 2020-ban elérte a 16 milliárd dollárt, és ez a szám azóta folyamatosan növekszik. Az építőrobotok fejlesztésével már összetettebb építési feladatok is elláthatók, mint például falazás, betonozás vagy akár teljes épületszerkezetek összeállítása. Emellett a 3D nyomtatás kap egyre több figyelmet mind az építőipari kivitelezés, mind a tervezésmódszertan területén, mivel az lehetőséget kínál az épületek gyors és költséghatékony kivitelezésére. A minimális emberi beavatkozással működő autonóm építési folyamatok szintén fontosak lehetnek a közeljövőben.
A 21. században az analitikus design[6], a neurológia tapasztalatai és az interdiszciplináris vizuális megközelítések együttes alkalmazása nyitott új dimenziót az épített környezet megértésében és alakításában. Az analitikus design lehetővé teszi, hogy adatvezérelt döntéseket hozzunk az építészeti tervezés során, amelyet felhasználhatunk a tényleges – nem csak elvi – funkcionalitás és fenntarthatóság érdekében. A neurológia és a környezetpszichológia tudományának bevonása[7] segít megérteni, hogyan válaszol az emberi agy a különböző térbeli elrendezésekre és vizuális ingerekre. Ezzel a szakma a modern paradigmaváltás óta adósa a társadalomnak. Az építészeknek már fel kellett volna ismerniük, hogy az épületek használóinak nemcsak a fizikai jóléte, hanem közérzete és mentális egészsége is nagyban függ az épített környezet minőségétől.[8] Emiatt releváns egy olyan építészeti kutatás, ami a különböző vizuális, technológiai, kulturális és élettani diszciplínák együttes vizsgálata révén gazdagítja az építészeti tervezés folyamatát. Ez a holisztikus szemlélet nem csupán a fizikai térre, hanem annak pszichológiai és érzelmi hatásaira is kiterjed, és ezzel a kortárs építészet társadalmi elfogadottságán is sokat javíthat.
Végül, legnagyobb kihívás a mesterséges intelligencia, amelynek használata mélyebb tervezéselméleti kérdéseket vet fel, például az alkotófolyamat és az emberi kreativitás szerepét illetően. Az MI alkalmazása újraértelmezi a szerzői jog és az eredetiség fogalmát, hiszen a gépi tanulás révén létrejött alkotások mögött nem áll hagyományos értelemben vett „alkotó". Ezen kívül, az etikai dimenziók is előtérbe kerülnek, amikor az MI által hozott döntések hatásaival kell szembenézni a társadalmi felelősségvállalás és az inkluzivitás szemszögéből. Hol húzódik a határ az emberi tervezés és a gépi automatizáció között? Hogyan születik valódi újdonság és mi az emberi kreativitás? Lemásolható-e az emberi intuíció? Miben lehetnek segítségünkre az adatok és algoritmusok a tervezés során? Tekinthetünk-e az MI-re úgy, mint munkatársra? Ezekre a sorsdöntő kérdésekre is kereshetné a választ itthon egy-egy építészeti kutatás.
Mik a kiválóság ismertetőjegyei?
Bár minden munka egyedi értéket képviselhet a saját területén, a kutatókat három fontos szempont alapján szokás rangsorolni. Az egyik a produktivitás, másik az innováció, harmadik a tudás átadásának képessége. Átalakuló világunkban a három közül szinte minden az első szempontról, tehát a termelékenységről szól, aminek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Előnye, hogy bevezet egy szubjektív elemektől elvileg mentes rendszert, a tudománymetriát, amely kimutatja, hogy kinek milyen súlya van egy adott tudományos ágazatban. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, a különféle tudománymetriai mutatók elég részletes képet rajzolnak az egyes kutatók habitusáról, tevékenységének mennyiségéről és hasznosságáról. Ezek nemcsak a publikációk számát követik nyomon, hanem azt is, hogy mennyire idézett folyóiratokban közlik azokat, és hogy a tudományos művek hány releváns – vagyis elismert folyóiratban közölt – hivatkozást kapnak. Minősített periodikának az számít, ahol lektorálási folyamatnak vetik alá a kéziratokat a publikálás előtt. Ez szakmai bírálatot jelent, amely jellegében eltér a szövegkorrekciótól. A lektorok feladata a kézirat szakmai értékének elfogultságtól mentes megállapítása. Utóbbi miatt a lektorálási folyamat általában anonim, noha a gyakori bírálók névsora egyre inkább nyilvános, különös tekintettel az online folyóiratokra.
A bírálók a felelős szerkesztő által vezetett szerkesztői testülettel együtt kezeskednek a folyóirat színvonaláért. Ez legtöbb esetben úgy történik, hogy a lektorok a kézirat szerzőjét megpróbálják elbizonytalanítani a beküldött munka relevanciáját, módszertanát és eredményeinek helyes értelmezését illetően. A szerzőknek ekkor meg kell védeniük az álláspontjukat, csiszolniuk kell a fogalmazáson, vagy – legrosszabb esetben – tartalmilag kell átdolgozniuk a kéziratot. A kiskapu persze mindig adott: ha valahol nem fogadják be az írást, meg lehet vele keresni egy másik folyóiratot is, de ez csak akkor célravezető, ha a lap szakterülete jobban illeszkedik a beküldött kézirat témájához. Egyre több esetben már arra is van lehetőség, hogy a bírálókra javaslatot tegyünk, vagy felírjuk egy listára azokat, akikről úgy gondoljuk, hogy bírálatuk nem lenne a témával szemben elfogulatlan szakvélemény. A folyóirat szerkesztői ezeket a javaslatokat figyelembe vehetik, de semmi garancia nincs arra, hogy ténylegesen figyelembe is veszik. Ugyanígy felülbírálhatják a peer review folyamán születő változtatási javaslatokat, bár általában helyt adnak a kritikáknak. Egy cikk megjelenése tehát minden esetben a főszerkesztő döntésén múlik, ezért a szakmai felelősség is elsősorban őt terheli.
Mindebből az következik, hogy egy írás tudományos minőségét nem a szerző vágyai, hanem a befogadó folyóirat akadémiai rangja határozza meg, feltéve, hogy az az elérhető legmagasabb fórumon jelent meg. A tudományos szférában a publicitás, vagyis a relatív láthatóság arányos az idézettséggel és a közlemény szakmai hitelességével. Itt nem az online kattintásszámot, a tetszésnyilvánítást vagy a követők számát veszik figyelembe, mint például a közösségi média platformjain. Egy cikk sikere attól függ, hogy mekkora hatást ér el, vagyis hány kutató használta fel a benne közölt eredményeket a saját kutatásában. Éppen ezért fontos a tudományos munkák népszerűsítését végző médium, a konferenciaszervezés, az egyetemi oktatás és a különböző szakmai fórumok tevékenysége is, hiszen ezek nélkül az eredmények nem jutnának el a felhasználókig. A tudás átadásának képessége tehát az a kulcs, amely révén az elvont tartalom hasznossá és érthetővé tehető a tágabb szakmai vagy az avatatlan közönség számára.
A kutatói produktivitás mérésének pozitív oldala az, hogy egy tudományos kérdés megvitatása során nem az nyer, aki erőteljesebben sulykolja az állításait, hanem az, aki okosabb érvekkel és bizonyítással képes alátámasztani azokat, és ezzel több szakmai figyelmet kap. Ezt hívják tudományos impaktnak, amely ma már igen sokféle index segítségével részletesen és tárgyilagosan mérhető. Ezek kifejlesztésében az Elsevier[9], a Clarivate[10], és tágabb citációs körben a Google[11] jár élen. Mindháromnak megvan a jó és a rossz oldala – különös tekintettel a kommunikációra, az archiválás pontosságára és a nyilvánosságra –, de a hárommal együtt már átfogóbb képet alkothatunk egy kutatóról. A tudománymetria tehát alapvetően véget vet a mítoszoknak és a személyi kultusznak. A számok világosan beszélnek arról, hogy kinek van, és kinek nincs hatása a választott szakterületre.
Sajnos a Magyarországon működő, és az MTA által is etalonnak tekintett Magyar Tudományos Művek Tára (MTMT)[12] egy olyan közleménynyilvántartási rendszer, ahol – ellentétben a nemzetközi adatbázisokkal – a szerzők maguk töltik fel és kategorizálják tetszés szerint a saját szakmai hozzájárulásaikat. Így előfordulhat, hogy egy szerző tudományos műnek minősíti azt, ha moderátorként vezetett egy beszélgetést, vagy azt, ha részt vett egy filmvetítésen. Az MTMT munkatársai ezeket nem mindig tudják kiszűrni, holott a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH)[13] részben az MTMT-ből importált tudománymetriai táblázat alapján pontozza a hozzá beérkező pályázatokat. Ez gondot jelent, de legyen itt elég megemlíteni, hogy a Magyar Tudományos Művek Tárának egyik első felvetője, Darvas György fizikus sem hitt a kialakult hazai rendszer hatékonyságában. Szerencsére az MTMT is kiemelten kezeli a Scopus és Web of Science adatbázisokban szereplő közleményeket, és néhány éve elkészült a tudomanymetria.com[14] oldal is, ami részletes kimutatást készít a kutatók tevékenységéről. Utóbbi azért is érdekes, mert az egyéni teljesítmény értékelésénél figyelembe veszi az életkort és a szakterületen belüli átlageredményeket is.
Ebből a felmérésből érdekes tények derülhetnek ki szakmánk és az innováció viszonyáról, az akadémikusok aktivitásáról, és az egyetemi alkalmazottak vélt vagy valós tudományos érdemeiről.
Fontos azonban hozzátenni, hogy az impaktfaktor és a citációs indexek bonyolult rendszere nem minden fölött álló érték. Mielőtt világraszóló felfedezést tett volna, Karikó Katalinnak is meglehetősen kevés publikációja volt. Saját szakmájában rögeszmének tartották a felvetéseit, és semmilyen ösztöndíjjal nem jutalmazták. Állást is alig talált magának, amíg az Egyesült Államokban nagy nehezen fel nem fedezték.[15] Ha Karikó elsősorban azzal lett volna elfoglalva, hogy támogatásokra és magas impaktfaktorral rendelkező folyóiratokra vadásszon, akkor valószínűleg nem jutott volna ideje a tudományos munkára. Mindezt érdemes lenne megszívlelni, hiszen a közlemény-centrikus kutatók többnyire nem tudnak kitörni a középszerűség köréből. Feltaláló persze nem lehet mindenki, de a tudományos eredményeknek természetüknél fogva meg kellene előzniük a publikációt. Másképp fogalmazva: mit akarunk közölni, ha nincs semmi nóvum, amiről írhatunk? Komolytalan kezdeményezés, ha a folyóirat szakterületéhez igazítjuk a kutatási területünk fókuszát.
A tudományos írás önmagában nem jelenthet életcélt egy respektált kutató számára. Ugyanez érvényes az intézményekre is. Nem jó, ha úgy határozzuk meg az érdeklődésünket, hogy az illeszkedjen az intézetünk profiljához, ehelyett igyekezzünk megtalálni azt a közösséget, amely figyelemre méltatja az érdeklődésünket. Ez az optimális win-win helyzet, amit a kompromisszumok révén elért ideiglenes előnyök nem tudnak pótolni.
Hogyan lehet megkülönböztetni a műkedvelőket a valódi kutatóktól?
A cikk folytatásából kiderül!
Katona Vilmos PhD
Lábjegyzet:
[1] United Nations Environment Programme: Global status report for buildings and construction [jelentés], 2024. március 7.
[2] McKinsey & Company: Navigating the digital future: The disruption of capital projects, 2017. október 10.
[3] United Nations Department of Economic and Social Affairs Population Division: World urbanization prospects 2018. ST/ESA/SER.A/421. New York, 2019.
[4] UNESCO World Heritage Convention: World heritage list [online], https://whc.unesco.org/en/list [utolsó megtekintés: 2024. szeptember 8.]
[5] International Federation of Robotics: IFR presents world robotics report 2020, 2020. szeptember 24.
[6] Katona Vilmos & Fenyvesi Kristóf (szerk.) Nexus Network Journal (vol 26, no. 1). Analytical design in architecture: New developments.
[7] Dúll Andrea: A környezetpszichológiától az ember-környezet tranzakció tudományig – áttekintés az elmúlt (majdnem) 30 évről. Magyar Pszichológiai Szemle, vol. 76 (2022), no. 3–4, pp. 727–745. http://dx.doi.org/10.1556/0016.2021.00050
[8] Philippe St-Jean, Osborne Grant Clark & Michael Jemtrud: A review of the effects of architectural stimuli on human psychology and physiology. Building and Environment, vol. 219 (2022), art. no. 109182. https://doi.org/10.1016/j.buildenv.2022.109182.
[9] Scopus. https://www.scopus.com/home.uri
[10] Web of Science. https://access.clarivate.com/wos
[11] Google Scholar. https://scholar.google.hu
[12] Magyar Tudományos Művek Tára (MTMT). https://mtmt.hu
[13] Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) hivatalos oldala. https://nkfih.gov.hu/palyazoknak
[14] https://tudomanymetria.com
[15] Bedő Iván & Serdült Viktória: „Anyuka, még egy ösztöndíjat se tudtam kapni, nemhogy Nobel-díjat!" – Karikó Katalin útja Kisújszállástól a Nobel-díjig. HVG [online], 2023. október. 02. 11:50.