”Az építészetet tudománynak tekintjük” - Gyulai Levente

A legkorszerűbb digitális technológiák és kutatások kapcsolódnak össze új építészeti út- és formakereséssel Gyulai Levente munkáiban. A fiatal építészt most alakuló alkotói csoportjáról és oktatói tevékenységéről kérdeztük.

Mizsei Anett: A kollégáiddal parametrikus és generatív építészettel foglalkoztok, amivel idehaza még nem sokan. Mióta dolgozol ezen a területen?

Gyulai Levente: Körülbelül tíz éve, még hallgatóként kezdett foglakoztatni ez az irány. Ma már én is tanítok az Ybl Miklós Építéstudományi Karon, Bsc-s és Msc-s csoportokat: a tematika a parametrikus és generatív építészetre, modellezésre, ezek kutatására és az építészetelmélettel való összekapcsolódására épül. Emellett természetesen a szakmában, a gyakorlatban is ugyanez a munkamódszerünk: önálló tervezési feladatok mellett építészirodákkal szoktunk együtt dolgozni elvállaljuk koncepciótervek, látványtervek elkészítését, szinte minden léptékben, karkötőtől városig.

M.A.: Mit takar pontosabban ez a munkamódszer?

Gy.L.: A feladatok általában mindig egyfajta kísérletezésbe torkollnak. Az hajt minket, hogy olyasmit csináljunk, ami szellemi kihívást jelent – ez jelenti az élvezetet a munkában. Emellett fontosnak tartjuk a tervezésmódszertant és a gondolkodásunk folytonos továbbfejlesztését a koncepcióalkotás során, formakísérleteken keresztül. Az építészetre alkalmazott geometriaként tekintünk, ahol a különböző igényekre formaalkotással, téralkotással kell válaszolni. A cél pedig, hogy minél elegánsabban oldjuk meg a felmerülő problémákat. Más szóval az a kérdés, hogy az adott helyszínen hogyan lehet újfajta minőséget előállítani.

 

 

M.A.: Mindeközben meg kell felelnetek a szakmai és megbízói igényeknek is.

Gy.L.: Állandóan pásztázzuk a lehetőségeket, a legfrissebb megközelítéseket, szellemi irányzatokat keressük – mint például a parametricizmust, biomimetikát, biofil designt és annak módosulatait. A designt minden esetben analitikus módon közelítjük meg. Nézetem szerint a szakmában sokat emlegetett „genius loci” egy olyan ezoterikus fogalom, mely semmilyen egzakt tartalommal nem rendelkezik. Az erre épített gondolkodásban nem találjuk meg benne a mai tudomány eredményeit. Mi pedig kiindulópontként az „egzaktot” keressük, empirikus úton elvégzett kutatások, vizsgálatok formájában különös tekintettel az ember pszichikai vagy ha ha úgy tetszik szellemi igényére való tekintettel a térképzés kapcsán. Az embert kell megfigyelésünk középpontjába helyezni.

M.A.: Milyen szempontokat vesztek figyelembe ilyenkor?

Gy.L.: Az ember biofil lény, az USA-ban rendkívül széles körű kutatások szólnak erről. Személyes indíttatású ars poetica helyett mi ezekre a vizsgálatokra támaszkodunk: a környezetpszichológiára és azokra a jó példákra, amik megvalósultak, amiket ismerünk. A modernizmus hajlamos lenézni az emberi lény természetközeli, romantikus oldalát. Szerintünk azoban nem lenézni kellene, hanem megérteni és építészeti válaszokra lefordítani ezt az igényt. A mai akantusz levél már nem kőből van, hanem szó szerint ott van a házban, a tetőkertben vagy belső udvaron. A LAB5 csapatának Skanska HQ Budapest iroda projektje nagyszerű példa erre. Attól, hogy növényeket telepítünk akár a beltérbe, akár a háztetőre sokkal jobb lesz a közérzet. A zöldfelületet nem szabad csak ökológiai vagy energetikai szempontok szerint értékelni, különösen nem városi környezetben, ahol akár 5-6 hónapot is eltöltenek szabadság nélkül az emberek, miközben legfeljebb szűk városi parkokra szorítkozik a természettel való kapcsolatuk.

 

 

M.A.: Jó példákat említettél az imént, mi jelenti ezt a fajta inspirációt a számotokra?

Gy.L.: Lenyűgözőnek találjuk a szecessziót, az impresszionizmust, illetve a történelmi korok építészetét, az alkotók geometriai képzettségét. Ezeknek a szellemi csúcsteljesítményeknek a tanulságaiból tudunk tovább építkezni. A formai minimalizmus ma sokszor nem koncepcionális döntés, hanem kényszer, ami sok esetben sematikus megoldásokhoz vezet. Ma elvben megtehető, hogy pusztán építőipari termékekből összeválogassunk, összeállítsunk egy házat. De ha az építészet csak ennyiből állna, elhagynám a szakmát.

M.A.: És mi az, ami a többletet adja?

Gy.L.: Azért szeretem ezt a szakmát, mert mindenki megtalálhatja a saját céljait benne. A hagyományok megőrzésétől, a műemlékvédelemtől és mérnöki alkotásokon át a legkülönbözőbb csomóponti kialakításokig, egy ablak profiljáig vagy egy anyag fejlesztéséig. Az a szép benne, ahogyan mindenki teszi a dolgát. Ugyanakkor túlmisztifikálni sem szeretnénk az egészet – rengeteg kudarcon kell átesni és azokból is tanulni. Mi azt gondoljuk, hogy mindig van még újabb fiók, amit ki lehet húzni, fel lehet fedezni. Hiszünk a digitális technológiákban, abban, hogy ezek felfrissíthetik a tervezési metodikákat. Nem bölcselkedni akarok, de a munkáink akkor válnak érthetővé, ha világos a gondolatmenet, amit követünk.

 

 

M.A.: Miben látod az építészet jövőjét?

Gy.L.: Az embert megbetegíti a defrakcionált felület – sivárnak érzi és nem tud kötődni hozzá. Ezekre pedig fontos odafigyelni. Nekem is azt tanították, hogy a tiszta geometria kell, hogy uralkodjon a tervben, vagyis a – lassan száz éves, tehát történeti kornak is mondható - modernista hagyomány. Ezeket a dogmákat meg kell kérdőjelezni. Az építés, építészet útját abban látom, hogy egyre nagyobb, jól fenntartható komplexumok épülnek. Eltűnik, átalakul az utca. Az állam és annak ereje összezsugorodott, a kívánatos köztéri minőségeket nem képes már fenntartani. Az épületeken belül és azok körül a magánberuházók tudnak új köztereket biztosítani. Az ember - privát tér iránti igénye mellett - közösségi lény. Az építészetnek tehát ennek megfelelő tereket kell biztosítani, ami egyféle flexibilitással érhető el lakások és közfunkciók esetén is. Ennek egyrészt funkcionális okai vannak: például a könyvtár a tudásanyag digitalizálódásával egyféle archívummá fog válni, miközben az intézménynek tanulásra alkalmas közösségi térré kell válnia. Másrészt ökológiai szempontból szükséges ez a fajta átalakíthatóság. Werner Sobek professzor úr tavaly egy bécsi konferencia hozzászólásában rámutatott, hogy amennyiben a Föld minden lakójára vetítve annyi építőanyagot használna el az emberiség, mint amennyi Németországban jut egy főre, akkor az Egyenlítő mentén 2000 méter magas és 20 centiméter széles falat építhetnénk…

M.A.: Hogyan jelenik meg nálatok az elmélet, a fenti gondolatmenet a gyakorlatban?

Gy.L.: A szoftverek adta lehetőségeket kihasználva keresünk új metódusokat a tervezésre. Mindannyian Markó Balázstól és Kapy Jenőtől tanultunk, és hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy találkozhattunk velük. Kapy tanár úr már akkor a virtualitásról beszélt, amikor mi még a párhuzamvonalzót tologattuk a rajztáblán. 70 évesen fiatalabb és progresszívebb volt, mint a 20-30 évesek. Izgalmas tereket igyekszünk előállítani izgalmas formákkal, amelyek hatást gyakorolnak az emberekre. Ennek érdekében természeti struktúrákat figyelünk meg, mint tökéletes rendszert, formai, funkcionális és szerkezeti inspirációként. A biomimézis kifogyhatatlan tárháza az analógiáknak, de nemcsak formai, hanem szerkezeti, funkcionális szinten is. A hangsúlyt a fejlődésre, az eredményekre helyezzük, hiszen az építészetet tudománynak tekintjük. Persze van intuitív összetevője is, nem is szeretem, amikor a szakmában üldözik az „öncélúságot”. Mi tervezünk, mi döntünk, nem?

 

 

M.A.: Mennyiben van realitása ezeknek az elképzeléseknek a kivitelezés oldaláról nézve?

Gy.L.: Nagyon hiányzik Magyarországon a progresszív hozzállás az építőiparból. Mi azonban azzal számolunk, hogy az automatizáció a jövőben összeköti majd a tervezésmódszertant a megvalósulással. Persze az ágazat a jellegéből adódóan nehezen mozdul előre, de 15 éve az 500 megabyte-os pendrive is elérhetetlennek tűnt nem beszélve az 1950-es évek „mikro”processzoráról… Az oktatásban egyébként ugyanez motivál: a szakma fejlődése az alkalmazott technikák szintjén is. Más dolog ugyanis mérnöki szoftverekkel feldolgozni egy megálmodott tervet, és más a számítógépes térgeometriai alkotófolyamattal létrehozni egy víziót, próbálgatva, többszöri iteráció útján. Ezeket a módszereket, lehetőségeket tovább kell adni.

M.A.: Hogyan viszonyul mindez a társadalmi és szabályozási környezethez?

Gy.L.: Vannak kérdések, amiket szakmán belül kell megoldanunk: a térképzés, a formaalkotás és a funkcionalitás kérdéseire nem a társadalom vagy a Google tud megfelelő válaszokat adni, hiába összpontosul a kezében hatalmas tudás. Rengeteg a szabályozás, az adottság, és az egészben éppen az a szépség, amikor ezek között is sikerül elnavigálni valahogyan a formáinkkal, koncepciónkkal.
 

 

Mizsei Anett