"Az ingyenpénz sokat tud ártani" - interjú Bojár Gáborral

”Megszoktuk, hogy van valami apuci fölöttünk, más megközelítésben egy megszálló, akitől minél több pénzt kell kisírni, mert az a miénk, amit kisírunk tőle. Az EU-ra is így tekint a közvélemény...”
Bojár Gáborral, a Graphisoft SE Európai Rt. elnökével Rádai Eszter készített interjút

Bojár Gáborral, a Graphisoft SE Európai Rt. elnökével Rádai Eszter készített interjút

Rádai Eszter : 2002 tavaszán egy kiállításon láttam az Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színházat, a Bán Ferenc tervezte épületet, amely pedig soha nem épült fel - egy monitoron, három dimenzióban, mintha valóságos lett volna. Azt a virtuális házat a Graphisoft tervezőszoftverével hozták létre?
Bojár Gábor: Igen, az egy nagyon szép magyarországi referenciamunkánk volt.

- Az építész fejében nyilván két dimenzió láttán is megjelenik a harmadik...
- Így van, az pontosan látja, neki nincs rá szüksége.

- A háromdimenziós terv persze látványosabb.
- Tehát mire való?

- Megmutatni a megrendelőnek a leendő épületet.
- Megmutatni. Mi is azt hittük eleinte, hogy erre való. De erre a motivációra nem lehetett piacot alapozni, a vevőknek ugyanis csak elenyésző kisebbsége fizet azért, hogy három dimenzióban lássa a tervét, ő csak a minél pontosabb műszaki rajzokért fizet. Ezért olyan háromdimenziós tervezőszoftvert kellett létrehoznunk, amely segítségével nemcsak megmutatni lehet az épületet, mert az csak a ”csicsa”, hanem a korábbiaknál pontosabb műszaki rajzokat lehet készíteni, beleértve a kétdimenziós rajzokat is. Tehát a vizualizáció nem volt akkora előny, amiből meg lehetett volna élni, ezért a vizualizációs eszközből műszaki termelőeszközt kellett csinálnunk. De mivel a koncepció túlzottan megelőzte a korát, ezért - bár már 90-ben kijöttünk vele -, csak tíz-tizenöt évvel később kezdték tömegesen használni.

- Nagy karriert futhat be a hozzáértők által forradalminak nevezett újabb nagy ötletük, az ötdimenziós tervezőprogram is? És ebben az esetben mit jelent a negyedik és az ötödik dimenzió?
- Ehhez kicsit maradjunk még a háromdimenziós tervezőprogramnál, amelynél - láttuk -, nem az volt a kérdés, hogy a termék elég jó-e, hanem hogy miért vásárolja meg a vevő. Mert - ismétlem - csak a pionírok vásárolnak azért, mert szeretik az újat, és mert látják, hogy az jobb, mint a régi. De a többség, a mainstream, az átlagos tervező csak akkor fog ilyesmire áldozni, ha rákényszerül, ha valaki, a megrendelője rákényszeríti. Mert a kivitelezőnek nem az a fontos, hogy fog kinézni az épület, az az építésznek fontos, neki ennél két dolog sokkal fontosabb...

- ...hogy mennyi idő alatt és mennyiért építi föl...
- ...és milyen logisztikával. Mert nem igaz, hogy egy részletes terv alapján ki lehet számolni, mennyibe fog kerülni az épület, mert abban nincs benne, hogy milyen messziről kell szállítani az anyagot, és azon a helyen, ahova lerakják, mennyi a területhasználati díj, és mekkora teherautóval lehet befordulni a sarkon és így tovább... Az idő tehát a negyedik, és a költség az ötödik dimenzió, és a modell mind az ötöt egységes rendszerben kezeli, dinamikusan, mindent mindennel összefüggésben, ezért minden pillanatban megmondja, ha bármit változtatok, annak milyen hatása lesz a költségekre és az időre. És ki lehet próbálni százezer variációt, erre való a modellezés.

- Feltűnt nekem, milyen természetesen és fesztelenül beszél a vagyonáról, a gazdagságról. Magyarországon ezt inkább leplezni, titkolni szokás.
- De hiszen a gazdagság, a vagyon az üzletben a siker mérőszáma! Ha valaki az üzletben sikeres, akkor bizony vagyona lesz, vagyis gazdag lesz. Azt a gazdasági rendszert pedig, amelyben nincs verseny, és nem lehet meggazdagodni, lehet jobban szeretni, mint a piacgazdaságot, de az egyszer már megbukott.

Amerikában a sikeres üzletembereket nem irigylik, hanem felnéznek rájuk, és ennek ott óriási húzóereje van: hogy a kisgyerek Bill Gates szeretne lenni, és ezért tanul, erre hajt, ahogyan Magyarországon az ötvenes években Puskás Öcsi akart lenni, és focizni akart, és ennek nyomán létre is jött egy kitűnően focizó generáció. Tehát amivé a gyerekek szeretnének válni, amit mintaképnek tekintenek, az a szakma föl fog jönni, és hát az üzleti szakmának ilyennek kéne lenni.

- Az, hogy már csak elnöke saját egykori cége igazgatótanácsának, azt jelenti, hogy kifelé igyekszik, kivonulóban van az üzleti életből? Tudom, hogy szeretne létrehozni egy műszaki főiskolát vagy egyetemet. Az most már jobban érdekli?
- Huszonöt évvel ezelőtt azt akartam bebizonyítani, hogy Magyarországon is elérhető az üzleti siker, nem kell hozzá disszidálni. Most meg azt szeretném bebizonyítani, hogy az oktatásba nem kell számolatlanul önteni a pénzt, a minőséget ott is lehet üzleti mércével, profittal mérni, és ez nem áll szemben az esélyegyenlőséggel.

- Akinek módja volt az ön előadásait különféle konferenciákon, a CEU-n vagy a Corvinus Egyetemen meghallgatni, az tudja, hogy személyében az ”ingyenebéd” kategóriával leírható különféle kedvezmények, támogatások és pályázati pénzek esküdt ellenségét tisztelheti. Kifejtené, miért?
- Mert az ingyenpénz nagyon sokat tud ártani. És mert az a véleményem, hogy nálunk a túlburjánzó pályázatokkal kívánják helyettesíteni a piacot.

- Nyilván ön is tudja, hogy az EU-t a magyar közvélemény - mindenekelőtt a politikai közvélemény - két összefüggésben szokta emlegetni: egyszer fölfelé mutogat, mondván, azért kell a megszorításokat elszenvednünk, mert az EU elvárja tőlünk, máskor meg azt mondja: pályázni, pályázni, pályázni, mert az uniós pénzek segítségével végre képesek leszünk úrrá lenni társadalmi és gazdasági bajainkon, rendbetenni a dolgainkat, kitörni...
- Ismétlem, az ilyen pénz borzasztóan sokat tud ártani. A piacgazdaság ugyanis arról szól, hogy jó, eladható terméket kell gyártani, és azzal a konkurenciát le kell győzni, és nem arról, hogy támogatásért folyamodunk. A támogatásoknak legföljebb induló vállalkozások esetében lehet létjogosultságuk, vagy például a gyógyszeriparban, ahol a szintén támogatott óriás amerikai kunkurensekkel folyó harcban, akkor az egyenlő esélyek miatt az állam kutatásfejlesztésre ad támogatást. De nálunk nem erről van szó. A magyarországi mentalitásra számomra a legszörnyűbb példát néhány éve egy Gazdasági Minisztérium által feladott rádióhirdetés szolgáltatta: egy kis életkép, amelyben egy úr a fürdőszobában, borotválkozás közben gyakorolja a közgyűlésen a részvényesek előtt elmondandó beszédét, amelyben azt ecseteli, hogy hatalmas sikert hozott az előző év, mert a Gazdasági Minisztériumnak rengeteg pályázatát nyerték meg. Hát ennél jobban félreérteni, hogy mit jelent egy pályázat, nehéz! Hát az a gazdasági siker, hogy megnyerek egy pályázatot?! Az legföljebb segítség lehet, persze csak bizonyos körülmények között, hogy aztán nyerjek a piacon, de semmiképp sem maga a siker. Ezen egyébként Bajnai Gordon most megpróbált változtatni, azt mondta, hogy a pályázóknak a következő három évben gazdasági növekedést kell produkálniuk, de hatalmas ellenállást váltott ki vele, a pályázók azt válaszolták, hogy azt ők nem tudják vállalni. Ráadásul megdöbbentően szerény növekedésről lett volna szó, ha jól emlékszem, három év alatt 15 százalékról, az csak évi 5 százalék! Ezt nem vállalni?! És nem azt a pénzt sajnálom igazán, amit kidobnak a pályázatokra, még csak azt sem, amit ellopnak, mert olyan is van ... De talán még az hasznosul a leginkább, mert azt, akik ellopták, lehet, hogy a piacba fektetik. Én azt sajnálom a leginkább, amit becsületesen arra fordítanak, amire megígérték, csak annak semmi értelme. És sokkal többet dobnak ki az ablakon, mint amit elnyertek, mert a pályázat megnyerésével tölti a drága idejét a vállalkozó, ahelyett, hogy a piac megnyerésével töltené.

Megszoktuk, hogy van valami apuci fölöttünk, más megközelítésben egy megszálló, akitől minél több pénzt kell kisírni, mert az a miénk, amit kisírunk tőle. Az EU-ra is úgy tekint a közvélemény, mint az új megszállóra, amely ezért pénzt ad... Rettenetes félreértés! Az EU egy óriási globális kihívás ellen jött létre, amely ellen a kis nemzetgazdaságok egyedül tehetetlenek lennének, hiszen nem bírnák a versenyt a hatalmas amerikai gazdasággal és a feljövő távol-keleti gazdaságokkal. Ahhoz tehát, hogy Európa ne kerüljön reménytelen helyzetbe, az államoknak egységes piaccá kell összegyúrniuk magukat, egységes gazdasági rendszerré, amely mögött valamilyen szinten bizony egy egységes államszervezetnek is állnia kell, közös monetáris politikával, közös fiskális politikával, az még nincs meg, közös külpolitikával, közös katonapolitikával. Erre jött létre az Európai Unió: hogy ne maradjunk reménytelenül alul a versenyben, és nem arra, hogy újraosszuk a pénzt.

És megőrülök tőle, hogy minden népszerűtlen intézkedést azzal kívánnak magyarázni, hogy ”mert az EU elvárja tőlünk”. Miért nem mondjuk meg, hogy magunk miatt kell megtennünk, magunknak van erre szükségünk, azért kell 3 százalék alá csökkenteni a hiány mértékét, mert ahhoz, hogy egészségesen növekedjünk, nem adósodhatunk el ennyire? Hogy a költségvetési hiány a saját érdekünkben nem lehet túl magas, ezért nem költhetünk többet, mint amennyink van. Ehhez nem kell folyton arról beszélni, mit vár el az EU! Egyébként van, amikor hülyeséget vár el, de ezt nem kell belekeverni a kommunikációba.


Rádai Eszter ”Az ingyenpénz sokat tud ártani” című interjúja az ÉS oldalán olvasható: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=INTERJU0727