Az iparművészet változó szerepe az átalakuló vizuális kultúrában

Szerkesztette Antalóczy Tímea és Kapitány Ágnes. Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Budapest, 2006. NKA-kutatások 2.

Az iparművészet változó szerepe az átalakuló vizuális kultúrában

Tanulmányok az iparművészet helyzetéről.
Szerkesztette Antalóczy Tímea és Kapitány Ágnes.
Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Budapest, 2006. NKA-kutatások 2.
A tanulmánykötet szerzői: ifj. Csákvári József, Horányi Attila, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor, Lipóth Ágnes, Malinák Judit, Schmidt Andrea és Szentpéteri Márton.

A tanulmánykötet olvasása közben kristálytisztán kirajzolódott annak az iparművésznek/designernek/tervezőnek az alakja, akinek a szakkönyvek olvasására a megrendelésért, a megélhetésért, a szakmai előrejutásért folytatott hajsza mellett nem marad ideje, holott nagyon is érdekli hivatásának a jelene és jövője, az alkotótársak és a nagyközönség véleménye. Az ő figyelmükbe ajánlja a következő oldalakat a következő megjegyzéssel: ha már a szerkesztők nem vállalkoztak a közzétett kutatások tanulságainak összegzésére, a recenzens sem vállalhatja ezt magára – így jó szívvel csak azt ajánlhatja, minél többen és minél többet forgassák ezt a gondolatébresztő, hasznos tanulmánykötetet.

Tószegi Zsuzsanna

(Tószegi Zsuzsanna könyvismertetője a szerkesztők által megadott sorrendben kivonatolja az egyes tanulmányokat.)

Horányi Attila az „Iparművészet/design és vizuális kultúra” című tanulmányában a terület elméleti kérdéseit boncolgatva ezt írja: „Hogy pontosan mi az iparművészet és a design, hogy mi az e fogalmakkal többé-kevésbé lefedett praxisok egymáshoz, valamint a képzőművészethez való viszonya, nehéz kérdés, és talán meg sem válaszolható.” Azért is nehezen adható meg a válasz, mert a társadalmi-gazdasági változásokkal együtt az egész terület olyan átrendeződéseken megy keresztül, amelyek eredménye egyelőre meg sem jósolható.

Horányi számos példát hoz föl a terminológiai tisztázatlanságra: a Magyar Iparművészet folyóirattól kezdve a Magyar Iparművészeti Egyetem diplomakatalógusán át a Művészeti szótárig; majd nemzetközi példákkal támasztja alá, a design értelmezése körül milyen alapvető változások mennek végbe. Mint írja, egyre többen vannak, akik a design lényegét nem a tárgyak létrehozásában, hanem „igények, vágyak és szolgáltatások megfogalmazásában és megtestesítésében, emberek viszonyainak ki- és átalakításában” látják.

Ahogy a design, úgy a designer fogalma is lényegi változáson ment keresztül, amelynek következtében más lett a design fogalmának „tárgyalási univerzuma”: korábban a tárgyak, újabban a tárgyak „közegének” a megtervezése is bekerült a tevékenység körébe. Ennek következményeként a designerek szerepe jelentősen kibővült: régebben a cégek rendelték meg új termékeik tervét a designerektől, mostanában viszont a tervezők egyre gyakrabban lépnek föl proaktív módon, kezdeményezve a fogyasztók elképzeléseit és vágyait megtestesítő új termékek létrehozatalát.

Nincs könnyebb dolga a teoretikusnak akkor sem, amikor a vizuális kultúra fogalmát kívánja definiálni, hiszen még azt sem könnyű tisztázni, hogy a kutatás tárgyát, vagy magát a kutatást nevezzük-e vizuális kultúrának; továbbá, hogy az „érdekmentes elemző”, vagy az „elkötelezett aktivista” szemszögéből közelítsük-e meg a kérdést.

A vizuális kultúra és az iparművészet/design fogalma az elmúlt évtizedben átalakult. Korábban mindkét terület elsősorban tárgyi mivoltában kezelte sajátos tárgyát, újabban azonban főként a viszonyrendszerként tekintenek rá, és így válik az elemzés és kritika, illetve az alkotás tárgyává.

(Horányi Attila: Iparművészet/design és vizuális kultúra) 

– * – 

Szentpéteri Márton a Magyar Iparművészeti Egyetem DLA-hallgatói által a kortárs iparművészekkel, designerekkel készített mélyinterjúkat elemezte. A hatalmas anyagból az identitás, a digitalizáció és a fenntartható fejlődés kérdéseire adott válaszokat emelte ki.

Nem lett könnyebb a dolga annak, aki azt várta, majd a legnevesebb alkotóktól megtudja, mi a design, az iparművészet és a művészet meghatározása és ezek egymáshoz való viszonya: Szentpéteri Márton egyenesen a káosz jegyében születettnek, „terminológiai zavarodottságnak” nevezi a kapott válaszokat.

Hasonlóképpen nehéz lenne közös nevezőre hozni a „Rendszerváltás és mediális forradalom” című fejezetben idézett véleményeket. A gazdasági, társadalmi szerkezetváltás következményeként megszűnt magyar ipar kétségtelenül nehéz helyzetbe hozta a formatervezőket – egyedüli kivételt talán a „vizuális kommunikátorok” jelentik: ők „nemigen panaszkodnak az új helyzetre”.

A „Társadalmi felelősségvállalás és a fenntartható design” kérdésköréről az interjúalanyok észrevételeiből kettőt idézünk: „... a designerek nem feltétlenül ismerték fel óriási felelősségüket az ökológiai katasztrófát gyorsító fogyasztói kultúra kiépítésében. George Bataille-jal szólva: a designerek nem tettek semmit a kultúra «túlerotizálása» ellen, sőt a sztárdesignerek ma is élen járnak a szükségletek feletti fogyasztás serkentésében.” „A designerek legnagyobb felelőssége pedig abban áll most, [...] hogy az «új design» (new design) valóban a társadalom gondjainak megoldását tűzze ki célul maga elé, s ne csupán a profitnövelés és az új piacok megteremtésének újabb marketing- és PR-trükkjévé legyen.”

(Szentpéteri Márton: A kortárs design dilemmái)

– * – 

Lipóth Ágnes „Az iparművészek és a szakma szerepe a változó világban” címmel tette közzé az iparművészeti szakma képviselői között a Sonda Ipsos által végzett kérdőíves közvélemény-kutatás eredményeit.

A vizsgálati mintába 200 főt választottak ki azok közül, akik 1953 és 2005 között végeztek a Magyar Iparművészeti Főiskolán/Egyetemen, illetve tagjai a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesületnek. A megkérdezettek közül legtöbben a kézműves iparművészetet, illetve a vizuális kommunikációt jelölték meg fő tevékenységi körüknek. A harmadik leggyakoribb terület az építészet és a belsőépítészet – ugyanakkor viszont a mintában szereplők egytizede nem iparművészeti tevékenységet végez.

A férfiak közül jóval több az építész, az ipari formatervező és a vizuális kommunikációval foglalkozó, mint a nők között. Ez utóbbiak egyharmada textillel, divattervezéssel foglalkozik, egyötödük pedig nemcsak gyakorolja, hanem oktatja is az iparművészetet.

A szakmai sikerek szempontjából messze a legfontosabb a tehetség és az önmenedzselési képesség, ezt követik a szakmai ismeretek, a kommunikációs képesség és a társadalmi kapcsolatok – vélekednek az érintettek. Az első két kategóriát 80% fölötti válaszoló jelölte meg, a másik hármat 70-75% (több választ is meg lehetett adni). A tehetséget, a kreativitást, a csapatmunkát, és az olyan – a szakmától látszólag távol álló – tudást, mint a piaci-gazdasági és a számítástechnikai ismereteket, a fiatalabbak magasabbra értékelik, mint a 40 év fölöttiek.

„Az ön tapasztalatai szerint fontos-e az embereknek a tervezőművészet (az iparművészet, a design, az építészet)?” – kérdésre kétszer annyian válaszoltak igennel, mint nemmel; a megkérdezettek négy tizede viszont nem adott érdemi választ. Az iparművészek szerepét firtató kérdésre adott válaszokból kitűnik, hogy legtöbben a vizuális kultúra megteremtését, az ízlésformálást és -fejlesztést vallják legfontosabb feladatuknak, ezt az esztétikai érzék fejlesztése és a környezeti harmónia megteremtése követi. Erre a két feladatra szavazott az alkotók nagy része.

A szakma műveléséhez fontos a szociális érzékenység – ezt túlnyomó többségük vallja. Jóval kevesebben gondolják azonban azt, hogy van lehetőségük a szakmai felelősség érvényesítésére. Csaknem háromnegyedük nyilatkozott úgy, hogy van példaképe a pályatársak között.

Változott-e a szakma az utóbbi években? Ha igen, pozitív, vagy negatív irányban? Közel ugyanolyan arányban, de mégis kicsit többen vallják, hogy jó irányban történtek elmozdulások, mint ahányan ennek az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. A pozitív választ adók között viszont már kevesen szavaztak egyformán egy-egy kérdésre; a válaszadók egytizede első helyen a megbecsülés növekedését és a nagyobb ismertséget jelölte meg, a jobb anyagi feltételeket és a magasabb életszínvonalat 9%-a. A negatív irányú elmozdulás fő okának a szavazók 16%-a azt tartja, hogy „nincs pénz, megrendelés, piac, munka(hely)”.

Tanulmányai során (természetesen inkább) a fiatalabb megkérdezettek közel fele tudott külföldi szakmai gyakorlaton részt venni. A diploma után 15%-uk dolgozott már külföldön, további 27% tervezi ezt. A külföldi munka feltételeként is megfogalmazható nyelvtudással bír a válaszadók 93%-a; a nyelvek közül az angol vezeti a mezőnyt 85%-kal.

A szakirányú felsőfokú végzettség megszerzése után egynegyedük szerzett további szakképesítést, háromnegyedük nem vett részt iskolarendszerű továbbképzésben. Ami a diplomát adó intézményben elsajátítottakat illeti, legfontosabbnak a szakmai, tervezési ismereteket tartják, ezt követi a kreativitás fejlesztése, a műveltségi ismeretek, a feladat- és problémamegoldó képesség elsajátítása. Tegyük hozzá azonban, hogy a lista aljára került számítógépes, gazdasági és kereskedelmi, illetve önmenedzselési ismereteket a megkérdezettek 24-26%-a hallgatóként még egyáltalán nem tanulta.

Honnan veszik a szakma műveléséhez elengedhetetlen információkat? A fontossági sorrend a következő: szakfolyóiratok, személyes kapcsolatok, internet. Jóval kevesebben jelölték meg a televíziót, a szakmai tanácskozásokat és a rádiót. A legolvasottabb a Magyar Iparművész, ezt követi az Octogon, majd a MAKtár. Legalább egy szakkönyvet olvasott az elmúlt egy évben a megkérdezettek 59%-a, és 75%-uk járt ez idő alatt legalább egy kiállításon.

A szakmai szolidaritásról igencsak megoszlanak a vélemények: 40%-uk úgy vélekedik, a szakmában van, 47%-uk szerint viszont nincs szakmai szolidaritás. A mintában szereplők négytizede mindig egyedül dolgozik, közel fele hol egyénileg, hol csoportosan praktizál. A válaszokból az is kiderült, hogy az iparművészet zárt szakma, amelynek művelése során leginkább szakmabeliekkel kerülnek kapcsolatba.

A döntő többség véleménye szerint megrendeléshez, munkához elsősorban a személyes ismeretségnek köszönhetően lehet jutni. Természetesen ehhez főként a megrendelővel kell személyes kapcsolatba kerülni, de sokan említették a pályázatokat, majd kisebb arányban a kiállításokat és a galériákat. A szakmai vásárokat és az üzleteket jóval kevesebben jelölték meg a megrendeléshez való jutás helyszíneként.

Ha már van munka, nagy gondot jelent az alacsony honorárium, amelyre nagyon sokan panaszkodtak. A nehézségek között szerepel továbbá a megrendelések hiánya, a vállalati szférában tapasztalható szakszerűtlen vezetés, a nem szakképzett tervezők alkalmazása és a szellemi alkotások védelmének elégtelen volta.

Milyen társadalmi rétegből kerülnek ki az alkotások fogyasztói? Erre az izgalmas kérdésre 46% azt a választ jelölte meg, hogy a társadalmi hovatartozástól függetlenül bárkit a saját közönségének tekint. A középosztályt 15%, a felső-középosztályt 31%, az elitet 6% nevezte meg saját fogyasztójaként (3% nem adott választ). A kutatók azt is megnézték, a célcsoport kiválasztása, illetve a szakmai sikeresség között milyen összefüggés van: nos, minél elégedettebb egy művész a saját szakmai sikereivel, annál nagyobb arányban jelölte meg az elitet, mint munkáinak a megrendelőjét. A válaszadók 62%-a magánszemélyeknek, 25%-a magánvállalatoknak dolgozik, a közszféra igen alacsony arányban ad munkát az alkotóknak.

Ha új ügyfeleket kíván elérni, a többség a civil szférában remél új felvevőpiacra találni. Sokan a médiából, a rekreációs és szórakoztatóiparból, a bankszférából várnak potenciális megrendelőket, de viszonylag magas arányban jelölték meg a közoktatást, a szolgáltatási, illetve a telekommunikációs területeket.

Saját alkotásait 41% reklámozza; közülük 51% a saját honlapot nevezte meg a legfontosabb reklámhordozónak. Szakmai kiállításokon és vásárokon, szakfolyóiratokban, szakmai szervezetek kiadványaiban is sokan hirdetnek.

Ami a szakmai szervezeteket illeti, az iparművészek 64%-a tagja valamelyik érdekképviseleti szervezetnek, szakmai csoportosulásnak. 56%-uk nyilatkozott úgy, hogy támogatásban részesült valamelyik szakmai szervezettől.

A diplomásoknak csak 46%-a él a végzettségének megfelelő szakmai tevékenységből; 21%-uk valamelyik rokonszakmában, 14%-uk a szakmától idegen területen keresi kenyerét. Több mint 20%-uk dolgozik az oktatásban. A megkérdezettek 81%-a nyilatkozott úgy, hogy az elmúlt öt évben kiállításon és/vagy a sajtóban bemutatták a munkáit. Az iparművészek 59%-a rendszeresen részt vesz szakmai vásárokon, kiállításokon.

A sok nehézség dacára a jövőbe vetett bizalom jónak mondható: 82% lát jövőt a szakmájában. Az anyagi kilátásokat már jóval kevesebb (65%) válaszoló tartja biztatónak. Érdekes ellentmondás, hogy amíg a saját társadalmi megítélésükben javuló tendenciát látnak, addig úgy vélik, hogy a szakma társadalmi presztízse romlott az elmúlt évtizedben. Ez a magyarázata annak, hogy az előző vizsgálathoz, 2001-hez képest romlott a szakmai elégedettség.

(Lipóth Ágnes: Az iparművészek és a szakma szerepe a változó világban)

Ugyancsak Lipóth Ágnes jegyzi azt a lakosság körében végzett kérdőíves közvélemény-kutatás alapján készült elemzést, amelynek témája a következő volt: „Az iparművészettel szembeni fogyasztói elvárások”. A felmérést – melynek célja annak a viszonynak és fogyasztási szokásrendszernek a feltérképezése, amely a felnőtt magyar lakosságot a tárgyi világhoz, illetve az iparművészethez fűzi – a Magyar Iparművészeti Egyetem rendelte meg a Sonda Ipsostól. A vizsgálatba a teljes felnőtt lakosságot reprezentáló 1500 főt vontak be.

A kutatás legfőbb tanulsága, hogy az egész vizuális kultúra, de különösen az iparművészet, a design és az ipari formatervezés fogalomrendszerét övező tisztázatlanság, a pontos definíciók hiánya a szakmán kívülieket teljesen elbizonytalanítja. A bizonytalanság mellé nagyfokú ismerethiány is társul; így nem lehet csodálkozni azon, hogy az emberek többsége nem tesz különbséget az iparművészeti, valamint a képzőművészeti alkotások között, illetőleg hogy a lakberendezési áruházakban vásárolt, iparművész által tervezett bútorokat nem tekinti iparművészeti tárgynak.

Ahogy a kulturális szokásokban, úgy az „iparművészeti fogyasztásban” is a legerősebb szociodemográfiai tényező az iskolai végzettség. A kulturális fogyasztásban a legaktívabbak a szellemi beosztottak és vezetőik; a minőségi tárgykultúra iránti igény az ő körükben jelentkezik a legmarkánsabban. Ezt a megállapítást érdemes összevetni az iparművészek körében folytatott kutatás konklúziójával: az alkotók véleménye szerint a közízlés hiányát az alsó- és középfokú művészeti oktatás színvonalának emelésével lehetne orvosolni.

A fogyasztói szokásokat vizsgáló felmérés legfontosabb számszerű adatai: a megkérdezettek háromnegyede nyilatkozott úgy, hogy nagyon fontosnak, vagy fontosnak tartja a vizuális kultúra, az építészet és a tárgykultúra szerepét. Az interjúalanyok 56%-a szerint az iparművészet, a design és a minőségi tárgykultúra az ünnepek része – ugyanakkor 51%-uk úgy véli, hogy a jó minőségű tárgykultúra az elit kiváltsága. Az otthonteremtési elképzeléseket főként a személyes minták, a barátok, a rokonok és az ismerősök példái befolyásolják.

A vizsgálatba bevontak 40%-a nem mert arról nyilatkozni, mivel foglalkozik az iparművész; ugyanez a szám a designerek tevékenységét illetően 60%. A szakma presztízsének megítélése közepes; ezen belül legtöbbre a belsőépítészeket, legkevesebbre az ötvösöket értékelik. A legismertebb iparművész Rubik Ernő, őt 81% ismeri. Kovács Margitról 57%, Makovecz Imréről 55%, Kós Károlyról 42% hallott.

A média műfajai közül 63% egyetlen olyan folyóiratot, rádió- vagy tévéműsort sem tudott megnevezni, amely a vizuális kultúrával foglalkozna. Azok közül, akik mégis bírnak ilyen ismeretekkel, a legtöbben a lakberendezési magazinokat ismerik.

A fogyasztói attitűdöt döntően az anyagi lehetőségek alakítják: a vásárlás során legtöbbször az árak szabnak határt. Új terméket a túlnyomó többség csak akkor vásárol, ha szüksége van rá; az emberek nem követik a legújabb trendeket. Mindössze 11% állította, hogy járt már valaha iparművészeti kiállításon; közülük legtöbben üveg-, porcelán- és kerámiakiállítást neveztek meg. A meglátogatott helyszínek közül a többség az Iparművészeti Múzeumot említette. A nagy lakberendezési áruházláncokat igen sokan ismerik.

A magyar designtermékek ismertsége és megítélése sokuk számára pozitív üzeneteket hordoz; 12% azonban szívesebben választ külföldi terméket, mert a hazaiakat gyenge minőségűnek tartja. A Rubik-kockát gyakorlatilag mindenki ismeri, 91% azt is tudja, hogy a tervezője magyar. A második legismertebb márka az Unicum, amelynek jellegzetes üvegét 88% ismerte föl magyar termékként.

(Lipóth Ágnes: Az iparművészettel szembeni fogyasztói elvárások)

Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor Nyíregyháza és Szombathely közintézményeiben kutatta a vizuális kultúra állapotát, illetve azt, mennyiben történt elmozdulás a 80-as évek elejéhez képest, amikor Békés és Győr-Moson-Sopron megye hasonló intézményeinek vizuális üzeneteit térképezték föl.

„A vizuális kultúra állapota a közintézményekben” címen zajlott kutatás eredményeit a szerzőpáros az Intézménymimika 2. című kötetben tette közzé (amelyről külön recenzió készül az Építészfórum olvasói számára). A kutatás teljes anyagából a tanulmánykötetben részletek olvashatók.

Hogy miért éppen a közintézményeket – óvodákat, iskolákat, művelődési házakat, színházakat, múzeumokat, mozikat, könyvtárakat, templomokat, polgármesteri hivatalokat, pártházakat, illetve vendéglátó-ipari intézményeket – vonták be a kutatásba? A kérdésre a kötet első mondata adja meg a választ: „Egy ország vizuális kultúrájának alakulásában meghatározó szerepet töltenek be a közintézmények által közvetített vizuális üzenetek.” Ennek oka: a nem tudatos mintakövetés, a tekintélyközpontok utánzásra késztető kisugárzása, valamint a presztízsszimbolika közízlés-alakító hatása.

A helyzetkép nem a két megyeszékhelyről, sem nem konkrét intézményekről, hanem azokról a látványsajátosságokról szól, amelyek a XXI. század legelején a korszakra és a magyar társadalomra jellemző, szimbolikus üzeneteket hordozzák.

A természethez, illetve a nyilvánossághoz való viszony változása, illetve a pihenés és a szabadidő felértékelődése szembetűnő változást hozott a kertkultúrában. Nemcsak a magánházak, de a közintézmények kertjeinek, udvarainak állapota és színvonala is számottevően javult az elmúlt húsz évben. Az előkert az intézmény arculatának részévé lépett elő; gondozottságával, „ügyfélbarát”, hívogató jellegével azt üzeni, meg akarja nyerni az arra haladókat. Húsz éve jószerével csak az óvodák, illetve a templomok kertjei jelentették az általános igénytelenség alóli kivételt; 2005-ben általánossá vált a kertkultúra művelése. Az uniformizáltság azonban továbbra is tapasztalható: a tuja- és futómuskátli-divat masszívan tartja magát. A nyilvánossághoz való felemás viszonyt igen jól tükrözik a sűrű kerítés mögé rejtett parkosított kertek, amelyek lakói még a közös látvány szintjén sem akarnak osztozni, érintkezni az utcai járókelőkkel.

Nagyhatású művében Habermas mutatta ki először, milyen jelentőséggel bír a nyilvános és a privát tér elkülönülése a társadalmi nyilvánosság alakulásában. A közintézményekben tapasztalható nagyfokú térszerkezet-változások alakulása szorosan összefügg a hazánkban zajló társadalmi változásokkal. A korábban nem használatos „fenti” (padlás, tetőtér), illetve „lenti” (alagsor, pince) terek használatba vétele részben az életforma pluralizálódásának, részben a demokratizálódási folyamatoknak, részben a multikulturalizmus térhódításának köszönhető. A társadalmi változások keltette igények az alternatív jellegű terek iránti vonzódásban, illetve a „mainstream” társadalomtól való, látványos „underground” elkülönülésben is manifesztálódnak. A korábban elhanyagolt helyiségek használható terekké alakítása, és e tereknek a civil közösségek általi használata egyértelműen pozitív folyamat.

Az elmúlt húsz évben jelentős változás zajlott a terek horizontális és vertikális irányú szerkezet-változásában. A közintézményekben is divat lett a galériázás, a szinteltolás, a boltív, a faláttörés. A tér osztása az individualisztikusabb szemlélet térhódítását jelzi. Ezzel látszólag ellenkező irányú mozgást jelent a terek egybenyitása, amely a fokozott térélmény folytán megnöveli az adott tér reprezentativitását, átláthatóságát, közösségi jellegét. Ezt a folyamatot erősíti a „látványtársadalom” térhódítása – amely igen gyakran a „külsőlegességre” helyezi a hangsúlyt. Emellett azonban úgyszintén megfigyelhető az élet egységben látása iránti igény felerősödése.

A zsúfoltság és a kihasználatlan, üres terek együttes jelenléte legalább annyira jellemző, mint a pazarlásnak és az anyagi erőforrások szűkösségének közös előfordulása. Az "ünnepi" terek az év nagy részében konganak az ürességtől – ugyanakkor a tanárik, a beosztottak irodái, a szertárak, a könyvtárak többnyire agyon vannak zsúfolva a kiselejtezésre érett bútorzattal, papírhalmokkal.

Az utóbbi időkben az intézménybe belépőket fogadó terek mérete megnőtt, és kialakításuk színvonala határozottan javult. A belépőtér gyakran reprezentatív aulává alakul át, amely egyszerre a hivatalosság és a civil érintkezés terepe. Az intézmény nyitottságának érzetét erősíti az is, ha az épületbe betérve az ember úgy érzi, az események középpontjába kerül.

Az intézményekben rögzített tárgykultúrával kapcsolatban a kutatók az értékszociológiai és kulturális antropológiai szempontból fontos jelenségeket összegezték.

A tárgykultúra egészét a horror vacui, az összes létező helyet tárgyakkal, képekkel megtöltő zsúfoltság jellemzi, mintha a tárgyak legfőbb funkciója az lenne, hogy minden létező helyet betöltve, minél nagyobb mennyiségben vegyék körül az embert. A munkahelyen minden bizonnyal ennek érzelmi töltése is van: a személyes tárgyak elhelyezése az íróasztalon, a számítógépen, a polcon, a szekrényajtón a munka elidegenítő érzésének oldását jelzi. A családi fotók, a gyerek rajzai, az ajándékba kapott kabalatárgyak az érzelmi kötődést hivatottak szimbolizálni. Ha már egyszer a munkahelyen kell tartózkodni, legalább a fényképeken, a rajzokon, a csecsebecséken keresztül legyenek jelen a családtagok, a barátok.

A polcokon határozottan kevesebb könyv látható, mint húsz évvel ezelőtt; a kutatók szerint ez az értelmiségi lét leértékelődéséről is árulkodik. A tárgyak eklektikája némileg csökkent; több intézményben érzékelhető a stiláris egységre való törekvés. A tárgyak elrendezésében a nemi sajátosságok is érvényesülnek: míg az óvodák a női, addig a kocsmák és sörözők a férfivilág jelképeivel vannak tele.

Annak ellenére, hogy az intézmények látványegyütteseiben sok a javulás, a jelenleg látható összkép még nagyon törékeny. Továbbra is vannak gyenge pontok: a legtöbb helyen még mindig nem tudnak mit kezdeni a gáz- és villanyórákkal, a fűtés- és egyéb vezetékekkel, a szemetesedényekkel. Ezek vagy (Kapitányék találó kifejezésével) "belerondítanak" a látványba, vagy ­– ha megpróbálják elrejteni őket – ez csak sután, földhözragadt módon sikerül.

A két évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest érzékelhetően fölértékelődött a kényelem; magasabb státusú, elegánsabb berendezések jelentek meg. A demokratikusabb szellem kifejeződéseként sok osztályteremből eltűnt a tanári dobogó. Számos helyen láthatni régi (vagy "patinázott", régies) berendezési tárgyakat, a tradícióőrzés lenyomatait. Szembetűnő változás a függönyök használata, amely – különösen a főnöki szobákban – újfajta státuszjelzőként is funkcionál.

A tárgykultúra fontos része a megvilágítás, amelynek terén viszonylag kevesebb változás történt. Az irodákban, osztálytermekben még mindig a központi (gyakran szedett-vedett világítótestekből álló) megvilágítás az általános. A főnöki szobákban és a könyvtárakban már gyakran alkalmaznak egyedi világítótesteket. Az igazi változás azonban a vendéglátóhelyeken tapasztalható: szinte mindenütt igyekeznek a fényt a térképzés eszközeként felhasználni, és így különálló világokat, bensőséges hangulatot előidézni. Szaporodnak az épületek látványát kiemelő éjszakai megvilágítások, és terjed a fák szépségének fényekkel való kiemelése.

Visszaszorulóban van a poszterdivat. A falakra egyre több eredeti kép kerül föl, amelyek nívója azonban az ízlésszínvonalról is árulkodik. A galériák, kiállítóhelyek növekvő száma mellett szinte minden intézményben találkozni saját "kiállítóhellyel", amely az alkotókedv, az önreprezentáció előtérbe kerüléséről hordoz fontos üzeneteket.

Ma a számítógép gyakorlatilag mindenütt látható: óvodákban, vendéglátó-helyeken, irodákban. Az iskoláknak többnyire a legjobban berendezett helyisége a számítógépterem.

A hangulatképző elemek között feltűnő, milyen előszeretettel helyezik el a közvetlen elődök tárgyait: a kávédarálót, a szenes vasalót és más háztartási eszközöket. A játékos hangulatot árasztó figurák nemcsak a gyerekek által birtokolt helyiségekben, de gyakran még a főnöki szobákban is felbukkannak.

Ami a kulcsértékeket illeti: a Kapitány házaspár kutatásai azt bizonyítják, a kényelem, az intézmény-használók minél magasabb komfortérzete egyre fontosabb szemponttá válik. Az egyén „önmegvalósítása” a világ egyik legfőbb mozgatóereje; így nem csoda, hogy számos jelenség bizonyítja az individualitás értékének a növekedését. Az intimitás a térszerkezet-változásokban csakúgy tetten érhető, mint például az óvodák mosdóiban újabban terjedő elválasztó elemek (pl. függönyök) alkalmazásában. Fölértékelődött a kreativitás: mind több helyen láthatni az intézmény tanulói, munkatársai által készített „alkotásokat”.

Az individualitást értékként kezelő jelenségek közé tartozik a szabad hozzáférés lehetőségének a terjedése, amely leglátványosabban a könyvtárak szabadpolcos tereinek növekedésében, a beiratkozás nélkül igénybe vehető olvasótermek számának gyarapodásában, az iskolákban, óvodákban szabadon kézbe vehető tárgyak sokaságában nyilvánul meg.

Megfigyelhető az egészségkultusz, a mozgás, a változás, az átalakulás értékeinek térhódítása, a természet értékvoltának a hangsúlyozása. Az elmúlt húsz évben látványosan szaporodtak a természet fontosságára, szépségére és védelmére, az emberi élet értékére utaló vizuális jelek, tárgyak. A természetfotóknak nemcsak a száma gyarapodik, de a minősége is javul.

Az intézmények látványegyüttesében kiemelt értéket képvisel a hagyomány, a nemzeti kultúra, az adott régió, a település, vagy az intézmény tradícióinak ápolása. A nemzeti szimbólumok mellett újabban az európai hagyomány vizuális lenyomataira is erőteljes hangsúly kerül. Még mindig gyakoriak a népművészeti tárgyak, de a két évtizeddel ezelőttihez képest az arányuk csökkent. Újkeletű a nemesi és a polgári tárgykultúra felidézése. Az egyes intézmények feltűnően igyekeznek saját hagyományaik újraélesztésére: revitalizálják a régi emléktáblákat, gyűjtik az elődökhöz kapcsolódó tárgyakat stb.

A modernség és a hagyomány ritkábban különül el egymástól paradigmatikusan; sokkal gyakrabban alkotnak érdekes, néha furcsa vizuális együtteseket. Az új életérzés és magatartásforma megtestesítőjeként számon tartott film fontos szerepet játszik a modernitás térhódításában – ezért is látni oly sok filmplakátot a falakon.

A teljesítmény is az alapértékek közé tartozik: nem véletlen, hogy olyan sok intézményben találkozhatunk az eredményeket, a sikert, a versenyképességet jelző vizuális információkkal. Kupák, serlegek, oklevelek, kitüntetések mind több helyen láthatók. Főként a fiatalokkal foglalkozó intézményekben (az óvodáskortól kezdve!) minden eszközzel az egyéni sikeresség értékét sulykolják.

Az értékek sorában tovább haladva az alternativitásig és a pluralitásig jutunk el, amely elmozdulást jelent a korábbi szigorú, zárt normarendszertől. Ugyanakkor az értékbizonytalanság számtalan jele is fölbukkan: egymással nehezen összeférhető dolgok kerülnek egymás mellé. Ez az értékeklekticizmus a 80-as években is jelen volt, de mára fölerősödött.

Vizuálisan is megerősödött a lokális világ kitágulása, és látványelemek is segítik az európai identitástudat kialakulását (EU zászló stb.). A korábbi kutatási időszakhoz képes néhány érték visszaszorult: eltűntek például a harci jelszavak, jelentősen csökkent a szolgálat és a „közösségiség” kihangsúlyozása.

A Magyarországon mindenütt szembetűnő centrum-periféria viszony az intézmények vizuális üzeneteiben is megnyilvánul. A településeken belül a központban lévő intézmények a magasabb státusúak, gondozottabbak, jobb állapotúak; a periférián elhelyezkedők elhanyagoltabbak, szegényesebbek. Ez utóbbiakban gyakrabban láthatók az „időbeli atavizmusok”: a korábbi korszakok mintái, ízlésnormái.

Az egyik legérdekesebb megállapítás, hogy az intézmények vizuális üzeneteiben inkább a kultúra értékvolta hangsúlyozódik, mintsem a pénz és az anyagi javak kultusza.

A szerzők nem vállalkoztak a tanulságok összegzésére – ehhez nagyobb „merítésre”, további kutatásra volna szükség, de a tanulmány ebben a formájában is alkalmas a változásokban megjelenő törvényszerűségek felismerésére. Annyi bizonyos, hogy húsz év alatt jelentős elmozdulás történt az intézmények „mimikájában” leképezhető vizuális kultúra rendszerében.

(Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: A vizuális kultúra állapota a közintézményekben)

– * – 

Ifj. Csákvári József és Malinák Judit arra vállalkozott, hogy megvizsgálja, milyen szerepet tölt be a design az innovatív magyar vállalatok körében. A kutatás során 14 olyan vállalkozás képviselőivel készítettek mélyinterjúkat, amelyek 2002 és 2004 között Magyar Innovációs Díjban vagy Magyar Formatervezési Díjban részesültek. A kutatás során arra keresték a választ, milyen igények, kívánalmak és tapasztalatok fogalmazódnak meg a designnal kapcsolatosan azokban a vállalkozásokban, amelyek kimagasló innovatív és/vagy designigényes tevékenységet folytatnak.

Az interjúk során arra voltak kíváncsiak, milyen innovációs, illetve kutatás-fejlesztési (K+F) folyamatok zajlanak a vállalkozásoknál; kikkel működnek együtt a fejlesztésben; milyenek az innovációs, illetve a K+F ráfordítások és ezek megtérülése; bevonnak-e designereket a munkába, és mit várnak el tőlük; milyen (látens) igények mutatkoznak a designra; milyen kitörési pontokat látnak a designerek számára.

Az alig több mint egy tucat vállalkozással készített mélyinterjúk talán kevéssé alkalmasak az általánosításra, de arra mindenképpen jók, hogy fontos következtetéseket lehessen levonni belőlük. A vizsgálatba bevont cégek nagy része tudásintenzív termék vagy szolgáltatás előállítására specializálódott. Az infokommunikációs technológiák alkalmazása a termékelőállítás fontos részét képezi; van, ahol az informatika a termékelőállítással és a designnal kapcsolódik össze, van, ahol az informatika a vizuális kommunikációval fűződik egybe.

Ahogy az egész országra, úgy a kiválasztott élenjáró vállalkozásokra is a követő fejlesztés a jellemző. Az innovációt, a folyamatos fejlesztést szinte valamennyi megkérdezett a piacon maradás feltételének tekinti. Többen adtak hangot annak a meggyőződésüknek, hogy ma már a design a marketing egyik legfontosabb eleme, és a piaci siker szempontjából fontos szerepe van az esztétikus kialakításnak. Ennek ellenére alig foglalkoztatnak profi designereket; ezeket a feladatokat vagy más végzettségű szakembereikkel, vagy kezdő designerekkel végeztetik el. Arra a kérdésre viszont, hogy miért nem alkalmaznak designereket, a legtöbben azt a választ adták, hogy a „művészképzőkből” kikerülő tervezők nincsenek tisztában a technológiai és az üzleti realitásokkal, kevéssé tudnak alkalmazkodni a gazdasági realitásokhoz és a valóság meghatározta követelményekhez, sem az informatikai, sem a technológiai tudásuk nem elegendő, a munkavégzés során nem tudnak kellőképpen igazodni az ipar tempójához és a határidőkhöz, a feladatteljesítés során nem mutatnak elég rugalmasságot, és kevéssé pontosak.

– * – 

A tanulmánykötetet Schmidt Andrea „Az NKA Iparművészeti Szakmai Kollégiumához 2000 és 2004 között beérkezett pályamunkák másodelemzése” című munkája zárja.

A kutatásba vont öt év alatt 2995 iparművészeti pályaművet adtak be az NKA-hoz, amelyek közül 60% Budapestről, 36% vidékről, 4% pedig a határon túlról érkezett. A pályázatok 53%-át magánszemély, 16%-át egyesület, 10%-át helyi önkormányzat, 7%-át alapítvány, 6%-át központi költségvetési szerv, 5%-át társas vagy egyéni vállalkozás nyújtotta be. A legtöbben (33%) kiállítás megrendezéséhez és a kiállításhoz kapcsolódó katalógus kiadásához kértek támogatást. Alkotói támogatásra vonatkozott a pályamunkák 13%-a, alkotó- és művésztelepprogramra 12%-a. A lista másik végén a nemzetközi kapcsolatok (0,1%), illetve a gyermektárgykultúra (0,4%) áll.

(Schmidt Andrea: Az NKA Iparművészeti Szakmai Kollégiumához 2000 és 2004 között beérkezett pályamunkák másodelemzése)

összeállította: Tószegi Zsuzsanna