Decemberben jelenik meg az első magyar nyelvű monográfia Magyar Péter építész munkásságáról az Artem/Books kiadó gondozásában. A Lázár Antallal közös Tüskecsarnokról ismert építész korai munkásságát kevésbé tartja számon a szakma. Első évtizedének megvalósult és papíron maradt hazai munkáit, valamint a nigériai éveket mutatja be háromrészes cikksorozatban a monográfia alapján annak szerzője, Kovács Dániel.
A Magyarországról 1974-ben, nagyjából egy évtizednyi építészi munka után távozó, majd 2019-ben visszaköltöző Magyar Péter munkássága egyedi színfoltja a hazai építészetnek. Külföldre távozása után bő évtizeddel, 1985-ben az előző négy évtized építészetéről szóló tanulmányában Ferkai András a hetvenes évek legérdekesebb alkotói közé sorolta, Janáky István és Reimholz Péter társaságában. A kor résztvevőit ugyancsak első kézből ismerő Vámossy Ferenc a 20. század hazai építészetét feldolgozó kötetében Magyar Péter gyöngyösi lakóházát a változó korszellem jelképeként olyan munkákkal teszi egy csoportba, mint Zalotay Elemér szombathelyi szputnyikfigyelője, Bán Ferenc nyíregyházi művelődési házának terve és Makovecz Imre hatvanas évekbeli munkái. A különbség az, hogy a párhuzamként említett házak jól publikáltak és ismertek, Magyar Péter gyöngyösi lakóházáról azonban semmilyen hazai folyóiratban nem jelent meg ismertetés. Egyáltalán: az 1975 előtti, igen aktív hazai időszakának munkái szinte teljesen publikálatlanok.
Az elmúlt években a monográfia kapcsán végzett kutatómunka jelentős részét ennek az első évtizednek a feltárása tette ki. Ezt nehezítette, hogy Péter egykori munkahelyeinek: a KÖZTI-nek, az IPARTERV-nek és a KERTI-nek az archívuma csak részben maradt fenn. Így néhány elszórt említésen, illetve a Lechner Tudásközpontban őrzött IPARTERV-es dokumentumokon kívül Péter emlékezete és a (a sok költözés miatt megtépázott) személyes archívumból idővel előkerülő anyagok számítottak az alapvető forrásnak. Ez a munka így is nagyon örvendetes felfedezésekkel járt: jónéhány olyan tervet és megépült házat sikerült azonosítani, amelyeknek teljes ismeretlenségük ellenére egyértelmű helyük lenne egy formálódó modern kánonban.
A megépült munkák közül ez az írás kettővel foglalkozik: a legismertebbnek számító, de sajnos mára fotózhatatlanná szigetelt gyöngyösi lakóházzal és az újonnan azonosított szentendrei betongyárral. Utóbbi kettőt, akárcsak a monográfiában, ebben a cikkben is Danyi Balázs fotói mutatják be.
A gyöngyösi lakóház
A hatvanas évek közepén Gyöngyöst három nagy ipari beruházó építkezései dominálják: az Egyesült Izzóé, a Gagarin Hőerőműé és a bányászaté. Ezek jellemzően egymástól függetlenül zajlottak, de helyenként mégis összeértek. Így volt ez a II. Rákóczi Ferenc utcában tervezett, egységes városképi együttes esetében, ahol az első ütemet az Egyesült Izzó, a másodikat a Hőerőmű valósította meg.[1]
Az első ütemben, 1969-ben tervezett lakóházat alapvetően az Egyesült Izzó helyi üzemébe szerződő külföldi mérnököknek szánták, így a tervező – a megformálás tekintetében legalábbis – a szokásosnál nagyobb autonómiát kapott. A program így is túlméretezett: a jellemzően földszintes beépítésű utcában ötszintes tömböt kellett elhelyezni.
„25 kétszintes lakást kellett egy olyan helyre bepréselni, ahová feleennyi fért volna be rendesen… A normákat persze akkor is be kellett tartani. Emlékszem, hogy egy négy hálóhelyes lakásnak 56 négyzetméter volt a normája. Amerikában a diákjaim előszobát terveztek kétszer ekkorát."[2]
A két, egymással párhuzamos szárnyból álló épület méretét Magyar Péter lépcsőztetéssel oldotta, csakhogy nem befelé, hanem kifelé. A beépítési vonalat hátrébbhúzva, az épület minden második emeletnél konzolosan előreugrik; így öt méter széles előkert jön létre, javítva az utcán sétálók térérzetét. A lakóegységeket a párosával sorakozó ablakok, valamint az egyes egységeket elválasztó, az esőcsatornát rejtő nútok jelölik ki a homlokzaton. Az udvari homlokzat szintén lépcsőzik, csakhogy kifelé; ezt a szakaszt eredetileg teljes egészében profilüveg burkolta. A lakásoknál fontos inspirációt jelentett Le Corbusier marseille-i Unité d’habitation-jának kétszintes apartmanjai; a maisonette-megoldás az északi fronton elhelyezett lépcsőház-liftmag köré szerveződő, galériás belső közlekedőrendszert is egyszerűbbé tette.
Az épület alapozási munkái 1970 februárjában zajlottak; ekkor már készültek a következő ütem tervei is a Gagarin Hőerőmű megbízására.[3] Ez a tíz egységből álló sorház a tervező szándéka szerint a megmaradó szomszédos épület utcafrontjától lépcsőzik hátra az Egyesült Izzó lakóházának beépítési vonaláig, így alkotva városképi egységet. A pince + kétszintes, 4,80 méter széles lakóegységek a földszinten az utca irányába nyitott kocsibeállót L alakban ölelő, konyhát, előszobát, vécét és nappalit tartalmazó beépítésből állnak, amely fölé a teljes telket lefedő emelet kerül, két szobával és fürdőszobával. A harántfalakat és a kerítést fehérre festett nyers téglafalból, a parapetfalat nyers, függőlegesen zsaluzott betonból tervezte meg Magyar; az alumínium nyílászárók mellett a földszinten és az emeleten egyaránt megjelentek profilüveg sávok a homlokzaton, az emeleten 45 fokban döntve az ablakok felett.
A gyöngyösi építkezések összehangolatlanságát jól mutatja, hogy a sorházak végül a tervektől jelentősen eltérő módon, magastetővel és utcafrontra helyezett ajtókkal épültek meg; tulajdonképpen csak a telekkiosztás tükrözi az eredeti tervezői szándékot. Komoly veszteség ez: a korszak sorházas kísérletei közül mindenképp kiemelkedik ez a koncepció, amely az ipari építészetben használt anyagokkal és formákkal kísérletezik kis léptékben. A veszteséget még jobban érzékelteti az eredeti tervek alapján megvalósult, szomszédos lakóház.[4]
A gyöngyösi mellett a korszakban három budapesti lakóépület valósult meg, bár ebből csak egyet, a Meredek utca 60. alatti társasházat lehetett azonosítani.[5] A Kévés György néhány évvel korábbi teraszházaitól csak két telek távolságra emelt, téglaburkolatú, négyszintes tömb ma is eredeti formájában áll, és ránézésre igen jól állta az idők próbáját. Az első vázlatok gazdagon tagolt, izgalmas tömegű épületet mutatnak, minden lakáshoz akár több méretes terasszal. A nyilván anyagi okokból szükséges egyszerűsítések során a homlokzat tökéletesen szimmetrikussá alakult; az egyetlen apró tömegjáték, hogy a jobboldali rizalit némileg hátracsúszik a másikhoz képest. Péter emlékei szerint az itáliai racionalista építészet hatott a gondolkodására ekkoriban.
A szentendrei betongyár
A Beton- és Vasbetonipari Művek megbízása egy új betongyári csarnok és kavicsosztályozó tervezésére, nagyszilárdságú beton előállításához 1968-ban érkezett az IPARTERV-be.[6] A beruházás nem csak a gyár korábbi kapacitásaihoz képest jelent komoly változást; a városka déli részén elhelyezkedő, Duna-parti ipartelep minden korábbinál nagyobb léptéket és láthatóságot jelent. A megbízást Magyar Péter szűk évtizedes, termékeny IPARTERV-es időszakának legfontosabb műve követi, amely nem csak a Budapest-környéki ipari építészet szinte ismeretlen csúcsműve, de a hatvanas évek végének technicista rutinmegoldásokba fúló hazai architektúrájában is képes újat mutatni.[7]
A 125x96 méter alapterületű, előregyártott vasbeton tartószerkezetes gyártócsarnok két eltérő magasságú épületrészből áll. A fejépület és a hozzá kapcsolódó kéthajós csarnok 9,43 m magas; ehhez egy négyhajós, 14,14 m magas csarnokrész kapcsolódik, a kettő között keskeny, galériázott „elválasztó sávval", amelybe mosdók és kisebb műhelyek illeszkednek. A fejépület földszintjén gépműhely, hegesztő, MEO labor, csiszolókő-készítő műhely, gépjármű- és targoncajavító, valamint raktárak és kisebb irodák helyezkednek el, az emeleten (a földszintről teherlifttel elérhető) raktár, női és férfi öltözők a szükséges kiszolgáló helyiségekkel, valamint egy kis fotólabor. A hajók szélessége 18 méter. A csarnok fényellátását fém- és műanyag szerkezetű felülvilágítók biztosítják. Az oldalfalakat 4,60 méterig téglafalazat, vasbeton homlokzati panelek és acél nyílászárók fekete Katepox mázolással alkotják, e fölött mindenhol egyrétegű ipari profilüveg következik, az alacsonyabb rész esetében három, a magasabbnál hat sorban. Ez a korábbi törekvések betetőzésének tekinthető. „…becsületes épület"[8] – így a tervező; szűkre szabott eszköztárral törekszik az elvárások maximális kielégítésére.
A kavicsosztályozó felépítését alapvetően meghatározták a technológiai folyamatok.[9] Homlokzata gyalult függőleges zsaluzattal készült nyersbeton fal, amelyet helyenként profilüvegből készült hasábok szakítanak fel. A nagyfokú technológiai determináltság mellett ez komoly lehetőséget biztosított arra, hogy Péter a rendelkezésére álló, limitált eszközökkel eredeti építészeti gondolatoknak is teret engedjen. Erre apropót kínált a harminc méter magas épülethasáb, amely első ránézésre nyilvánvalóvá teszi, hogy tervezője nem pusztán megoldandó ipari feladatként, hanem szuverén alkotói lehetőségként is tekintett rá. Megformálását a zárt betontömböt oldó, kisebb-nagyobb kiugrások és toldások összhangja, illetve a praktikus szempontok mellett a kompozíció részeként is kezelt üvegfelületek elosztása határozzák meg. Ennek a beton- és az üvegfelület ellentétes fényhatásaival, a különféle anyagtextúrák találkozásával és a tömegek ellenhatásaival játszó épületszobor az eredménye.
A fiatal tervező első olyan ipari épülete ez, amelynek összetettsége és egyedisége megköveteli a tágabb hazai kontextusban való elhelyezést is. A magyar ipari építészet az 1960-as évek elejére ért sikereinek csúcsára, amelyet többek közt az IPARTERV 1961-es UIA-elismerése, az Auguste Perret-díj Honourable mention fokozata tett nyilvánvalóvá. A siker mögött többéves, komplex, a politikai, társadalmi és gazdasági körülményektől egyáltalán nem független folyamatok rejlenek. Ide tartozik, hogy az ötvenes évek első felében az IPARTERV a szocreál kényszere elől menekülő, igen tehetséges tervezők menedékhelyévé vált; hogy ezzel párhuzamosan lehetőséget biztosított a nagyelemes előregyártással és a héjszerkezetekkel való kísérletezésre; valamint az is, hogy a nagyszabású ipari beruházásokat mind a politikai vezetés, mind az építész szakma kiemelt presztízsprojektként kezelte, magas építészeti színvonalat várva el.
Magyar Péter IPARTERV-nél készült munkái, és kiemelten a szentendrei betongyár a hazai brutalizmus, azaz az magas esztétikai igényű, nyers anyagú formaképzéssel dolgozó építészet jelentős alkotása – ha ismeretlensége miatt főműnek nem is nevezhető. Relatíve kései tervezési és megvalósulási időpontja írhatta ki a hazai ipari építészet történetével foglalkozó tanulmányokból, ez azonban mit sem von le az épület formálásának értékeiből.
Kovács Dániel
A cikk A végtelen építészete – Magyar Péter munkássága című monográfia felhasználásával készült, amely 2023 decemberében jelent meg az Artem/Books kiadásában. A könyvről további információk a kiadó honlapján érhetőek el.
A monográfia nyilvános bemutatója 2023. december 6-án 17 órakor lesz a Walter Rózsi-villában (VII. Budapest, Bajza u. 10.).
Az ismeretlen Magyar Péter cikksorozat második része itt olvasható.
[1] A Lechner Tudásközpontban sajnos csak a második ütem tervei találhatóak meg a DK239961 jelzet alatt, amelyektől a megvalósult állapot nagyban eltér.
[2] Beszélgetés Magyar Péterrel, 2022. március 2.
[3] Ezt a második ütemhez készült talajmechanikai szakvéleményből tudhatjuk. Lechner Tudásközpont Dokumentációs Osztály, jelzet: EGA917629.
[4] Igaz, a külső hőszigetelés és számos kisebb beavatkozás mára ennek a küllemét is végérvényesen megváltoztatta.
[5] Az Egyesült Izzó számára tervezett, 25 lakásos társasházat, valamint a Szendrői utcai 15 lakásos társasházat nem sikerült azonosítani, terveik sem kerültek elő. A Meredek utcai társasházat Péter névleg Dunai Árpád statikussal tervezte, mert ő rendelkezett önálló tervezői jogosultsággal.
[6] A terveket a Lechner Tudásközpont Dokumentációs Osztálya a DK234053, DK382406 és DK234550 jelzetek alatt őrzi.
[7] Az építkezés 1968-1971 között, 380 millió forintos beruházással valósult meg. (Sági Ágnes: Gyár a város szélén. Pest Megyei Hírlap, 1971. november 2. 3. o.) Az épületegyüttest 2022-ben a SZEBETON Zrt. használja.
[8] Beszélgetés Magyar Péterrel, 2022. április 13.
[9] A földszint három, egymással párhuzamos sávra, valamint egy ezekre merőleges szekcióra bontható. A Duna-parti kavicsdepóniából a nyerskavics alapanyag rakodógépen keresztül az épület szélén elhelyezett, mély bunkerbe kerül. Innen szállítószagon függőleges serleges felvonóba jut; ez az elevátortorony a legszélső technológiai épületsáv, a törő végén emelkedik, és a csúsztatottan elhelyezett következő sáv, a siló-osztályozó középvonalát is meghatározza. Ezeket követi a homoktároló szekciója; az osztályozót és a homoktárolót kapcsolja össze az ezekre merőleges szalagátadó. A legfelső szintről a kavics gravitációs úton halad tovább, hogy a különféle technológiai folyamatok végén összesen nyolcféle kategóriájú termékként kerüljön ki az osztályozóból. Vertikálisan az épületet a siló-osztályozó összesen 29,75 m magas, tízszintes hasábja határozza meg, benne kilenc silóval és közlekedőmaggal, tetején pedig (a MÉLYÉPTERV önálló tervei alapján készült) víztartállyal. Ehhez nyúlványként kapcsolódik az elevátortorony. A technológia leírásához ld.: Szinte Zoltán: Minőségi beton üzemi előállítása. Magyar Építőipar, 1973/6-7. 306-311. o.