Az izgalom fészke

Zöldi Anna írása a 2010-es Média Építészeti Díja zsűrizéséről és ennek tanulságairól, a hazai építészeti kánonról, a kommunikáció hiányáról és a kortárs megnyilvánulások nehézségeiről.

Mottó: A humortalan ember mindenre képes.

Írásom mottója a 2010-es Média Építészeti Díja zsűrizésén köszöntött Bán Ferenctől való, akit méltatva Wesselényi-Garay Andor, a zsűri egyik, a szakmát képviselő konzulense az este számomra legtanulságosabb mondatát fogalmazta meg: azon kevesek közé tartozik, akik nem fogadják el a hazai építészeti kánont. Bán Ferenc - szintén meglepő tanulságképpen - azért a munkáért lelkesedett leginkább, amivel sem a laikus zsűri, sem a szakmai hozzászólók nem igen akartak mit kezdeni. Nyilván nem volt köze a kánonhoz.

Ez a kánon létezik – íratlanul, szintén WGA-tól kölcsönzött fordulattal: non-verbális formában hagyományozódik, és határozza meg a hazai építészeti elitet. Érzésem és egyéni temperamentumom azt súgja: a kánonokkal vigyázni kell. A Média Építészeti Díja körül folyó diskurzus is ebben erősített meg. A végeredmény előre borítékolható volt: a Hungária Fürdő maradványainak: az úszócsarnoknak és a homlokzatnak a felújítása nyert, csont nélkül, száz százalékos egyetértésben a zsűri minden tagjától tíz pontot bezsebelve.

A kollégák hümmögtek, és inkább nem szóltak semmit – nem is volt nagyon mit, hiszen vitathatatlanul érdemdús teljesítmény volt a tervezőktől és a megbízótól, hogy megmentették a halódó emléket, színvonalas munkával visszaállították igényes megjelenését, és olyan funkciót találtak neki, ami esélyt ad a továbbélésre. Kérdés azonban, hogy valóban ez volt-e a leginkább elismerésre méltó építészeti teljesítmény a bemutatott nyolc munka közül. A választás mindenképpen tükrözi a társadalom értékítéletét, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az építészetet a közvélemény egyre kevésbé tekinti művészi, sokkal inkább társadalmi tettnek.

Az építészetben kódolt üzenetet évszázadokon keresztül minden nehézség nélkül dekódolta a célközönség, az alkotók pedig ugyancsak akadozás nélkül beszélték a mindenki számára érthető nyelvet. Nehéz elképzelni, hogy a reneszánsz Róma építészei azon agyaltak volna, miképpen illesszék alkotásaikat a korhoz, a városi struktúrához, a társadalmi elvárásokhoz, vagy épp az építtetői igényekhez. A reneszánsz, mint életérzés ott lüktetett mindenkiben, és akarva sem tudtak volna másféle épületet emelni, mint ezzel összhangban lévőt. A stílust a közös gondolati alap, ha úgy tetszik, világnézet kivetülése teremtette meg. Amint eltűnt a kézzelfogható, formákkal leírható stílus, ami a közönség számára az értelmezésben a kapaszkodót jelentette, megszűnt a párbeszéd. A piramisok és gótikus katedrálisok az égiek dicsőségére épültek, az utódok számára azonban mégiscsak az alkotó ember nagyságát és dicsőségét (is) hirdetik. A középkori katedrális építője nem feltétlenül Istenre gondolt, amikor egyre merészebb szerkezetekkel kísérletezett, - feltehetően elbűvölte maga a tevékenység is, és ezen keresztül önnön zsenialitása – az építészetben megtestesülő emberi szellem és akarat.

A huszadik és a huszonegyedik században mintha nem csak a stílus veszett volna el, hanem ez az egészséges önbizalom és a jó értelemben vett magamutogatás is. Persze történt egy, s más az elmúlt száz évben, ami minden humánusan gondolkodó embert óvatosságra és szerénységre int. A jövő iránt érzett felelősség súlya alatt görnyedve érthető, ha arra az álláspontra jut az érzékenyített értelmiségi, hogy jobb, ha a lehető legkevésbé avatkozik bele a teremtés munkájába, és energiáját arra fordítja, hogy megóvja azt, amit az előző századok létrehoztak. Csakhogy ami régi, nem feltétlenül érték, lehet, hogy már a maga korában sem volt az, lehet, hogy az idők során vesztette el jelentőségét. Úgy tűnik: a közös gondolati alap ma mégis a tartózkodás és aggodalom, a konzervatív értékmentés, a méretek és dimenziók korlátozása, az igazodás a múlthoz – amely a laikusok számára a történeti építészet kánonjának kapaszkodóit jelenti, a szakma számára pedig egy sokkal megfoghatatlanabb, csak az építészek által dekódolható kánont, amelynek azonban a folytonosság, az igazodás éppúgy kulcsszava, mint a laikusok esetében a történetiség. Ez vezet oda, hogy a Szépművészeti Múzeumba a közakarat nem enged lépcsőt vágni, ami az építészeti progresszivitás iránt mégiscsak elkötelezett szakmát lesújtja, viszont szakma és közönség egyhangúlag farkast kiált, amikor jellegtelen belvárosi épületek helyére vállaltan domináns építészetet álmodik valaki. Érzésem szerint az építészeti minőségtől független jelenségről van szó, bár építészeti érveket vonnak be a vitába – pro és kontra. Nyilván nem a paramétereknek, hanem a minőségnek kellene dönteni, és itt térünk vissza az építészeti kánon kérdéséhez – nincs ma olyan érvényes értékrend Magyarországon, ami egyértelmű érvekkel tudna szolgálni bármelyik oldalon.

A Média Építészeti Díja azért fontos esemény – köszönet a szervezésnek – mert ez az egyetlen fórum pillanatnyilag, ahol szakma és közönség párbeszédbe elegyedik, ítéletük kölcsönhatásba kerül. A szakma által kiválasztott legjobbakról dönt a laikus – bár egyre képzettebb szemű – zsűri. Érdekes megfigyelni, hogy a gyakorló zsűritagok az évek múlásával hogyan igazodnak maguk is a non-verbális kánonhoz, hogyan „tanulják” a nyelvet, míg az újoncok a természetes, mondhatni gyermeki módon viszonyulnak az építészet hatásmechanizmusához. De legyen bár képzett vagy érintetlen a laikus szem: van néhány tanulság, amit az építész szakma számára egyértelműen kommunikál. Jelen esetben a legnyilvánvalóbb a történeti értékvédelem pártolása mindenek felett. Úgy tűnik, ma Magyarországon kortárs megnyilvánulás akkor tudja magát sikeresen elfogadtatni a közvéleménnyel, ha fel tud mutatni valamiféle értékmentést, a múltnak legalább egy parányi darabkáját, ha mást nem, egy kis bontott téglát a homlokzaton.

A másik, ehhez némileg kapcsolódó tanulság, hogy a megítélés során nagyon erősen nyom a latban a funkció – mintha egy épület értéke pusztán a fennkölt tartalmon, és nem a művészi megfogalmazáson múlna. Pedig a mezőny nagyon is mutatja az építészeti feladatok elkerülhetetlen változását: három áruház, és egy Mercedes autószalon szerepelt a szálloda, iskola, és hasonló, megszokott funkciójú épületek mellett – míg a tervek között csupa emelkedett célú létesítmény: emlékőrző, kézművesház, kultúr-köz kapott helyet. Az építészeti válaszok minőségétől függetlenül ez is árulkodó: hiába szeretnénk hallgató korunkban mindnyájan a szellem embereivé válni, a gyakorlatban Tesco áruházakat (is) kell terveznünk. Persze lehet azt is mondani: nem, de ezzel nem lép nagyot előre sem a világ, sem az építészet.   A mezőnyben szereplő minőségi szemlélet a kereskedelmi épületek esetében ezt a felismerést tükrözi, de a közönség egyelőre nem igazán vevő erre, szívesebben látna kortárs művészeti központot minden sarkon. Leginkább a hajdani lovarda téglahomlokzatú épületében, a legendás Tűzoltó utcai bútor-turkáló helyén kialakított Aldi áruház kapcsán derült ez ki, ahol a zsűri a korrekt és valóban minőségi felújítás ellenére még azt is megkérdőjelezte, hogy mindez egyáltalán építészet-e. Pedig – ami az építészeti hozzáállást illeti - semmivel nem volt alább-való, mint a tízpontosra értékelt Hungária fürdő. A Hungária fürdő nyilvánvalóan a maga korában is kiemelkedő színvonalú épület volt, míg a lovarda egy a sok közül, de fő bűne a zsűri szemében mégiscsak az volt, hogy áruház kapott benne helyet. Amit nem szeretünk, mert emlékeztet arra, hogy az életünk folyamatos fogyasztásból áll. A gyakorlatban megélt életforma elvi elutasítása ismét csak értékzavarhoz vezet, és ismét csak a tartózkodó, nem látható építészet irányába tereli a szakmai kánont.

Pedig – a laikus zsűri véleményéből ez is egyértelműen kiderült – az építészet „fogyasztói” áhítják az izgalmat. Megtanulják ugyan értékelni a gesztus nélküli építészetet, de amint látnak egy kis lepkeszárny-motívumot, vagy homlokzatra applikált ornamentikát, megkönnyebbülten sóhajtanak: fel: végre valami, amit ismerek. Ami nem a szigorú intellektusnak, csupán(?) a léleknek szól. Ezt a jogos közönség-igényt az építészetnek ki kellene tudni elégíteni, a szakma felelőssége, hogy ne múlandó gegekkel, hanem értékálló, mégis izgalmat okozó gesztusokkal tegye. Azt, hogy szépnek kell lennie, persze magára valamit adó értelmiségi nem ejti ki a száján, de mégis: a középkori katedrálisokban sem a boltozatok szerkezeti rafinériája ejti ámulatba a bámészkodót – sokszor még az építészt sem. A gótikára nehéz mást mondani, mint hogy szép, sőt megejtően szép. Vagy monumentális, vagy ijesztő, vagy sokkoló, vagy drámai – érzelmeket korbácsol fel. Amit a kortárs építészet mintha nem tenne. Pedig a világ ma is tele van izgalommal, és az építészet feladata ma sem más, mint hogy a megélt világot fogalmazza épületté.

Az építészeti kommunikációról szóló konferencián, a FUGÁban azt állapították meg nagytudású férfiak és asszonyok, hogy maga a kommunikáció az, ami hiányzik, az építészek sem egymással, sem a világgal nem kommunikálnak. Ehhez azt lehetne hozzátenni, hogy ha igen, akkor csakis az építészetről, az építészeten keresztül. Pedig előbb a világot, mint élményt kellene felszívni ahhoz, hogy azután mindezt élményt keltő épületekké tudjuk fogalmazni. Feltéve persze, ha ez a cél. A Média Építészeti Díjának zsűrizése mindenesetre azt bizonyította, hogy az elvárás valami ilyesmi. Ezért van jelentősége annak, ha valaki tagadja a kánont – ahogy azt egyébként a közönségdíjas, és a zsűri pontozása alapján a Hungária fürdő után második helyre sorolt Gunther Zsolt esetében is megállapította a szakmai konzulens. A dolgok tehát maguktól is a helyükre kerülnek, és eljövend a boldog kor, amikor - a szakmai bírák szavai szerint - az Aldik mind ilyenek lesznek. Csak addig ne veszítsük el a humorunkat.

Zöldi Anna