„Az ötezer éves kérdés” – Beszélgetés Gottdank Tiborral a magyar zsidó építőművészekről

Már az új kiadást tervezgeti Gottdank Tibor a tavaly megjelent, A magyar zsidó építőművészek öröksége című kötetéhez. A hazai építészettörténet-írásban előzmény nélküli módon specifikus nézőpontot kínáló, és ezzel évszázados, heves vitákra is reflektáló kötet kapcsán Kovács Dániel beszélgetett a szerzővel a készítés folyamatáról, a nagy meglepetésekről és arról: ki is a zsidó építész. 

Gottdank Tibor informatikus, kutató, számos szakkönyv szerzője, akinek tízéves munkafolyamatot lezárva tavaly jelent meg az első építészeti publikációja. A szerző, aki maga is tanult építészetet, a szecesszió iránti vonzódásából kerekített közel száz év építészetét feldolgozó könyvet. A kötet 1867-től a 20. század második feléig foglalkozik a zsidó származású magyar építészekkel – a kétértelmű „Lajtán innen, Lajtán túl” alcím alatt összesen 157 életművet dolgozva fel. 

Valójában mielőtt feltenném azt a kérdést, hogy van-e zsidó építészet, meg kell kérdeznem: mi az, hogy zsidó építész?

Az a kérdés, hogy van-e magyar zsidó építészet, többször elhangzott már. Erre végül is a könyv azt a választ adja, hogy nincs. De van egyfajta közös sors, ami elsősorban a 20. századi magyar történelemben fogalmazódik meg. Emellett, azt gondolom, érdekes, különleges, hozzáadott érték azoknak a magyar zsidó származású építészeknek a bemutatása, akik hozzájárultak Magyarország, elsősorban a főváros arculatához, szebbé, érdekessebbé, izgalmasabbá tették az országot. 

Ha az a kérdés, hogy ki a zsidó, erre azért lehet válaszolni. Több forrást használtam: anyakönyvi kivonatokat, a JewishGen nevű adatbázist, a Zsidó Lexikont, sokféle egyéb irodalmat. A zsidó azonosítás azonban mindenekelőtt egy közös sorsot jelent, melynek főként a zsidó törvények szabtak szomorú és éles keretet.

Ugyanakkor ez a történet nem különbözik nagyban egy nem zsidó építész történetétől, de mégis vannak eltérések. Mikor nyílott lehetősége zsidóknak az építészeti pályára? Az emancipációs törvénnyel 1867-ben. Látszik, hogy – társadalmi okok miatt is - nagyrészt zsidók voltak a megrendelőik; a zsidó vállalkozói rétegnek, többek között saját családjuknak, rokonságuknak terveztek. 

És ha nagyon erőltetni akarjuk, akkor kijelenthető, hogy vonzódtak a szecesszióhoz. Ezt részben a megrendelők igénye, a progresszív divat iránti vonzódása is magyarázhatja. Később, akik itt maradtak és nem vándoroltak ki, azok inkább a modern felé indultak. Molnár Farkas és Fischer József mellett a hazai modernek sorában ott voltak zsidó építészek is: Kósa Zoltán, Ligeti Pál, a fiatal Major Máté, Platschek Imre, a fiatal Preisich és Vadász Mihály…

Tegyük fel, hogy művészettörténészként úgy döntök: írok egy könyvet magyar LMBTQ képzőművészekről, Barcsay Jenőtől Anton Prinnerig. Tenném mindezt úgy, hogy az érintettek már nem tudnak beleszólni, pedig saját korukban a szexualitásukra sütött bélyeg miatt azt nem feltétlenül vállalták fel, nem azonosultak ezzel az identitással. Mennyire etikus ez?

Mindenki másképp gondolja, hogyan kezeljük ezt a kérdést. Ferkai Andrásnak is más a véleménye, Klein Rudolfnak megint más, Saly Noéminak megint más. Rengeteg építészettörténésszel beszéltem, és tényleg nincs közös, megnyugtató álláspont. Ez a könyv az én véleményemet, az én döntésemet tükrözi. 

Az elmúlt hetekben kialakult egy polémia az Élet és Irodalomban. György Péter írt a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Házával kapcsolatban arról, hogy nagyra értékeli a belerakott munkát, de egyrészt az összefüggés a zsidóság és a természettudományos munka között, hogy őt idézzem, „illuzorikus korreláció”, másrészt hogy a kiállítás a nürnbergi törvények kategóriáit vetíti rá a zsidó származású polgárokra – akár maiakra is. Magyarán továbbörökíti az egykori bélyeget, még ha a legjobb szándékkal is. 

Erre mondhatnám azt: ez egy ötezer éves kérdés. A zsidóság is keresi az identitását, valaki asszimiláció-párti, más nem az. A rendszerváltás óta ez a kérdés még gyakrabban felmerül.

Ennek a könyvnek pozitív a kicsengése, megbélyegzésről szó sincs. Építészeti értékeket, kincseket mutat be, értékes embereket, akik mellesleg zsidók. 

Én is azok közé tartozom, akik azt gondolják: nincs olyan, hogy zsidó építészet. Nem tudok ráerőltetni zsidó vonásokat az épületekre, úgy gondolom, hogy ilyenek nincsenek. Ugyanakkor azt mondom, hogy művelődéstörténeti szemlélettel, ismeretterjesztő módon, igényesen lehet könyvet írni zsidó származású építészekről. Ezek az építészek haladtak a korral, megpróbáltak a lehető legjobb mesterektől tanulni, akik általában nem voltak zsidók, sok esetben nem zsidókkal közös irodákat alapítottak és vezettek. 

Levonható-e olyan következtetés, hogy ha valaki kisebbségi létből jön, jobban kell teljesítenie a társadalom elfogadásáért, ezért keményebb munkát rak a szakmájába, és nyitottabb például a modernitás, a progresszió felé?

Pontosan, ezt próbáltam én is hangsúlyozni. 1867 felszabadulást hozott: a tehetséges zsidóknak végre lehetőségük nyílt arra, hogy megmutassák magukat. Óriási lelkesedéssel és elánnal vetették magukat a munkába. Ha megnézed a Lechner Ödön körüli társaságot, ott ez nagyon látszik – Baumgarten Sándor több mint száz iskolát tervezett Magyarországon. Ha csak a munka volumenét vesszük, már az is őrület! 

Komor Marcellnél is látható mindez: gyakorlati és ideológiai síkon is kereste a nemzeti építészetet, tervezett, publikált, újságot adott ki. És aztán őt, aki a nemzeti ügy egyik élharcosa volt, egyszerűen agyonverték a nyilasok, mintha csak egy statisztikai adat lenne, amit csak törölni kell. Itt sorsok vannak, és erről beszélni kell. Értékes, fontos, tehetséges emberek sorsai, akiket ellehetetlenítettek, megsemmisítettek, menekülésre kényszerítettek. Ez a zsidó történet .

A könyv azt a benyomást kelti, hogy komoly alapkutatás kísérte. Azt pedig Saly Noémi is hangsúlyozza a bevezetőben, hogy a személyes kapcsolatfelvételek eredményei, a rokonoktól, leszármazottaktól kapott információk is nagy számban kaptak helyet.

Ez jellemzően szerencse kérdése. Rengeteg emberrel próbáltam felvenni a kapcsolatot, kisebb-nagyobb sikerrel. Jellegzetes történet kapcsolódik Hámor (Hamburger) István leszármazottjaihoz. Egy gyászjelentést olvasva tűnt fel egy angol név. Rákerestem az interneten, majd találomra írtam egy ugyanolyan nevű hölgynek. Hámor István lánya volt – nem csak válaszolt, de az is kiderült, hogy épp egy könyvön dolgozik, ami az édesapjával közös emlékeket dolgozza fel…

Emellett levéltárba jártam, feltérképeztem a forrásokat, azokat a történészeket, akik autentikusnak tűntek, külföldi forrásokat is kutattam. Ha az Arcanum oldala nem lenne, ez a könyv még legalább tíz évig íródna. Sok segítséget is kaptam, a könyv elején fel is sorolom azokat, akik a leginkább segítették a megjelenést. Nélkülük, az ő kutatásaik, dolgozataik nélkül ez a könyv nem íródott volna meg. Nem is akarok olyan színben feltűnni, mintha ez művészettörténeti kutatási eredmények friss közlése lenne; ez a könyv az írása idején rendelkezésre álló forrásoknak az összefoglalója. 

Egyfajta kutatási antológia?

Nem gondolkodtam kifejezetten a műfajon. Életrajzokat szerettem volna írni, úgy, ahogy a Kovács-Makovecz-Gerle-könyvben (Gerle János – Kovács Attila – Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1990 – a szerk.), csak több történetmeséléssel: a magánéletükkel, a házak sorsával foglalkozni. Kerek életrajzokat adni pár oldalban, olvasmányosabb formában. 

Feltűnt, hogy egy szakmai munkához képest szabadabban bánsz a hivatkozásokkal, forrásokkal. Hivatkozol például blogokra is. 

Igen, ez nem egy szigorúan tudományos munka, ahol definiált az, hogy milyen körre lehet hivatkozni. Viszont minden forráshivatkozás ott van, vagy az oldalon vagy hátul, és próbáltam nem butaságokat írni… A jelenleg rendelkezésre álló eszközökkel sokkal több információnak lehet utána menni, mint akár tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt, és sokkal gyorsabban. 

De ez a műfaj olyan, hogy nem lehet befejezni, csak félbeszakítani lehet. Vidor Emil kapcsán találtam például olyan dolgokat, amiket majdnem minden magyar forrás rosszul használ. A Palatinus-házak esetében például az összes magyar forrás az írja, hogy az összes Palatinus-házat Vidor tervezte. Miközben a Jászai Mari tér déli oldalán álló Palatinus-házat (jelenleg a háború utáni átépített állapotban képviselői irodaház, az ún. Fehér Ház – a szerk.) Vidor maga tagadta meg egy hirdetésben, mondván, hogy bizony, két évig dolgozott a kivitelezőkkel, de aztán megszakadt a kapcsolatuk, és nem ő fejezte be. 

Százötvenhét építész. Ki az, aki kimaradt?

Nagyon sokan… Akit nagyon sajnálok: Major Máté. Meghatározó alakja saját korának; vannak olyan építészek, akiknek „csak” tíz sor jutott, de Major Máténak kellett volna négy-öt oldal. De nagyon sok van még.

Ez attól is függ, hogy kivel hoz össze a sors. Gaál Bertalan leszármazottai ma is abban a házban laknak, amelyet Gaál saját magának tervezett, és nagyon lelkesen támogatták a kutatást. De az ő egyik leszármazottja, az Amerikába emigrált Louis Magaziner például már nem került be a könyvbe, pedig jelentős amerikai építész.

Egy évtized alatt a szakma fókuszai is nagyon sokat változnak. Tíz évvel ezelőtt valószínűleg nem kérdeztem volna meg ezt, de most már rá kell kérdeznem: a 157 építészből egyetlen nő van csupán. 

Csak egy?

Gazda Anikó.

És Pécsi Eszter.

Tényleg, ez jogos. Akkor kettő. 

Hát igen, ez nem sok . Nem véletlenül, hiszen abban a korban nem lehettek nők mérnökök. Tudomásom szerint éppen Pécsi Eszter az első magyar diplomás női mérnök.  Másrészt ragaszkodtam ahhoz, hogy ma élőket nem rakok bele, mert ezt nem gondoltam elegánsnak. Megint más kérdés a kiadóval folytatott harc a terjedelemről. Még akkor is jöttek új információk, amikor már nyomdakész volt a könyv, és borzasztóan fájt a szívem, amiért valaki kimaradt. Tényleg nagyon szeretnék új kiadást.

Milyen irányba viszed tovább a kutatást?

Most az a tervem, hogy egy adott építész művészetébe mászok bele. Körülbelül másfél éve kutatom Vidor Emil életművét. Ő, mondhatni, tipikus szereplője a könyvnek. 1867-ben, a kiegyezés és az emancipációs törvény életbe lépésének idején született, historizáló építészektől tanult Németországban, aztán őt is elkapta a szecessziós divat, és nagyon komoly, főleg francia és német szecessziós jegyeket mutató építészetet követett. Aztán elment a nemzeti-premodern irányba, majd megérintette a modern is. Jelentős munkákat hagyott maga után, viszont nem annyira publikált, ismert még az életműve. 

Vidor kapcsán eszembe is jut, hogy komoly, külön terület lenne, amivel nem foglalkoztam: az ipari építészet. Vidor Emil például a Kőbányai Polgári Serfőzőnél állt alkalmazásban, benősült a serfőző-dinasztiába, ő lett ott a meghatározó építész és sokat is tervezett. Sajnos kevés épülete áll már, sokat ledózeroltak. De azért akadnak, sőt, Kőbánya még tartogathat új felfedezéseket is az életművet illetően.