Az urbanizáció általános elmélete
Ildefonso Cerdát nemcsak mérnökként, építészként és Barcelona bővítési tervének megalkotójaként tartják számon, ő találta ki az urbanisztika kifejezést, és ő volt ennek a tudományterületnek az első teoretikusa.
CERDÁ NAGYSÁGA ÉS ÉLEVÜLHETETLEN ÉRDEMEI
A Théorie générale de l’urbanisation, Az urbanizáció általános elméletének magyar megjelenése alkalmából.
A budapesti Fugában került sor december 17-én a katalán mérnökzseni, az iskolateremtő Cerdá alapművének a bemutatására abból az alkalomból, hogy a könyv magyar nyelvű fordítása is megjelent. E mű 1867-es megjelenése előtt nem lehet urbanisztikáról beszélni. Cerdá pontosan felismerte munkája célját, amikor azt írta: „Az olvasót az emberi gondolkodás teljesen új, érintetlen, szűz tárgykörének tanulmányozásába fogom bevezetni […]; egy új világot kínálok fel a tudománynak.”
Az urbanizáció általános elmélete című alapmű – a nemzetközi szakirodalom nélkülözhetetlen kézikönyve - a Városfejlesztés Zrt és a Scolar Kiadó együttes munkájának eredményeként kerül magyar nyelven most először az olvasók kezébe.
„Cerdát nem pusztán mérnökként és Barcelona bővítési tervének megalkotójaként tartjuk számon, ő találta ki az urbanisztika kifejezést is, és ő volt ennek a tudomány területnek az első teoretikusa,” - írja Françoise Choay.
"A modern urbanisztika az urbanizáció általános elméletének kidolgozásával született meg. A Teoría megkerülhetetlen mű, az urbanisztika alapköve. Magában hordozza és előrevetíti a XX. század vívmányait." — olvasható a könyv belső borítóján Bajnai László laudációja.
Az összegyűlt urbanisták és Barcelonát szerető hallgatóság előtt is ő mutatta be a kötetet, amely Franciaországban évtizedek óta kötelező olvasmány az egyetemi urbanista képzésben. Előadásában arra is emlékeztetett, hogy a magyar kiadás is tartalmazza Antonio Lopez de Aberasturi kiváló CERDÁ ÉS ÉLETMŰVE című tanulmányát, amely egyfajta iránytűként segíti a megértést.
Az alábbi vázlatos összefoglalás ezt a lenyűgöző bevezető tanulmányt kivonatolja.
ÉLET ÉS MŰ, A CERDA-TERV MEGSZÜLETÉSE
Ildefonso Cerdá (1815-1876) egész életét (és tegyük hozzá a vagyonát) annak szentelte, hogy a szigorúan tudományos kritériumok szerint történő városfejlesztés eszközeit keresse. 1815-ben született gazdag földbirtokos család negyedik gyermekeként. 1829-ben a vichi papneveldébe került, ahol teológiai és latin tanulmányai megszerettették vele a filozófiát és a filológiát, ami egész hátralevő életében elkísérte. 1832-ben családja tiltakozása ellenére Cerdá otthagyja a papneveldét, azért hogy Barcelonában telepedjen le, ahol matematikai és építészeti tanulmányokba kezd. Majd Madridba költözött, hogy Építőmérnöki Egyetemen folytassa tanulmányait.
Célja, hogy „az emberiség számára hasznos legyen”. Azért döntött úgy, hogy teljesen az általa urbanizációnak nevezett urbanisztika tanulmányozásának szenteli magát, mert rájött arra, hogy e cél elérésének legjobb eszköze csakis a társadalmi élet keretének javítása lehet. Cerdá tudta, hogy a tudományos fejlődés alapvető ismerete nélkül, amely a kor legtöbb építészének írásaiból hiányzik, a modern város problémáját nem lehetett megragadni. Alapállása nem csak az angol utilitarizmus filozófiájának felel meg, hanem nagy szellemi elődje, Alberti hitvallásával is azonos, aki azt mondta: „Inkább arra törekszem, hogy sokak hasznára legyek, mintsem hogy kevesek tetszését megnyerjem”
Fiatalságának egyik meghatározó élménye volt a Barcelona fejlődését akadályozó, büntetésből a városra kényszerített városfalak lebontásáért folytatott harcban való aktív részvétel. 1854. augusztus 12. fordulópont Barcelona várostörténetében, mert a több mint egy évszázados politikai küzdelmek elérték céljukat, és döntés született a város kiterjesztését addig akadályozó erődítések lebontásáról.
Cerdá három fő pontot jelöl meg a városfalak lebontásának alátámasztására, és e pontok három olyan alapelvnek felelnek meg, „amelyre a jövő városait majd építeni kell: a higiénia, a városi közlekedés és az igazságos ingatlanpolitika. Cerdá azt hitte, hogy ezt az ellentmondást fel tudja oldani az érintett felek közötti párbeszéddel. Mivel a proletárok érveivel nem sikerült meggyőzni a kormányt, Cerdá - a városok építésének történetében valószínűleg először - azt javasolta, hogy készítsenek részletes „statisztikai felmérést”, amely egyértelműen bemutatja a munkásosztály botrányos helyzetét
Vizsgálata során egy ismeretlen társadalom körvonalazódott előtte, a városnak egy, az általa jól ismert polgári városétól teljesen különböző képe. Mindenekelőtt az élet keretein, a városon akart változtatni.
Ezért 1857-ben, amikor átadja a bővítési terv vázlatát, már teljesen birtokában van az urbanisztikára vonatkozó elméleti ismereteinek, amint azokat a terv mellékletét képező értekezésben be is mutatja A városok építésének általános elmélete címmel.
1856-ban Cerdá Párizsba utazik. Figyelmét lekötik a hatalmas városépítési munkák, amelyeket III. Napóleon és Haussmann báró indított el. Bárhogy legyen is, Cerdá párizsi tartózkodása után elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, megvalósítja a városra vonatkozó javaslatait.
1858-ban pályázatot hirdettek, a nyertes pedig egy bizonyos Antonio Rovira y Trias nevű építész lett, Cerdá terve a második helyen végzett. A két tervben két világ, két paradigma ütközött, amelyek kibékíthetetlen ellentéteit Aberasturi tanulmánya a következőképpen érzékelteti.
"A két terv alapvető különbsége mégis a városról vallott koncepciójukban keresendő: Roviráé egy nagy városépítészeti műalkotás terve volt, míg Cerdáé megnyitotta az utat az urbanisztika előtt. A régi város megőrizte identitását, az új település pedig a régi városnak a külső térre való kivetítéséből születik, az igényeknek megfelelően legyezőszerűen fejlődik úgy, hogy ne vezessen az ingatlanok értékének zuhanásához. Rovira terve az általánossá tett szegregáció szabályát alkalmazva megkísérelte a városépítészeti alkotást a kapitalista társadalom valós igényeihez igazítani.
Cerda terve teljesen más. Számára a fentiekkel ellentétben arról van szó, hogy az urbanisztika – vagy inkább az ő szavaival: „az urbanizáció tudománya” – eszközével módosítsa a társadalomnak azt a tényleges állapotát, amit már nem tud elfogadni. Egy társadalom a tökéletességet csak a lehető legtökéletesebb térbeli kivetülés eredményeként érheti el: ez elméletének alapvető tézise. A tér így gyógyító értékre tesz szert, a tér a társadalom „bajai” elleni terápiás eszköz. A város olyan eszköz, amellyel az emberek az emberi természet törvényeinek megfelelően kielégíthetik az igényeiket. A tökéletes urbanizáció tehát az emberi természet, valamint a technikai és tudományos fejlődés eszményi párosításának az eredménye lesz. Cerdá városának a lehető leghomogénebbnek kell lennie, hogy valamennyi térbeli elhelyezkedés egyenértékűségét biztosíthassa. A legjobb közegészségügyi feltételeket kell biztosítania, és az otthon önállóságának megőrzése mellett hatékony közlekedési rendszer révén lehetővé kell tennie és meg kell könnyítenie a társadalmi kapcsolatokat.
Ha Cerdá „sakktáblaszerű” hálózatot választott, ezt nem a telekosztás egyszerűsítése céljából tette, hanem azért, hogy szabályos és homogén „rendszert” (vagy „gazdaságot” – nála a két szó rokon értelmű) alakítson ki. Csak ez a hálózat képes megfelelni a társadalmi egyenlőség alapelveinek, valamint biztosítani két pont között az optimális közlekedési kapcsolatokat. Cerdá jól ismerte a négyzethálós szerkezet decentralizációs erejét, szemben a gyűrűs-sugaras szerkezetű rendszerekkel. Cerdá meg volt győződve arról, hogy a régi, komfort nélküli, egészségtelen épületek lakói, miután megismerkednek a „tökéletes urbanizáció” jótéteményeivel, jelenlegi ellenérzéseik dacára maguk fogják kérni, hogy őket is megillessék a város nyújtotta „előnyök”."
Mindezek alapján nem csoda, hogy híveinek minden erőfeszítése dacára Cerdá egy évszázadon keresztül olyan prófétának minősült saját városában, aki szembekerült kora társadalmával. Valószínűleg ennek köszönhető megkerülhetetlen elméleti művének viszontagságos sorsa ugyanúgy, mint az a tény, hogy sokszor az urbanisták sem tudják a másik zseniális katalán alkotó - Gaudi - városában, hogy az Cerdának köszönhető a mai formájában.
Az urbanizáció általános elméletének első két kötete 1867-ben jelenik meg a madridi La Imprenta Española kiadó gondozásában.
A Teoría első sorainak elolvasása egy alapvető tényt hoz a tudomásunkra: igazság szerint nem lehet urbanisztikáról beszélni e mű 1867-es megjelenése előtt. Cerdá kategorikusan kijelenti: „Az olvasót az emberi gondolkodás teljesen új, érintetlen, szűz tárgykörének tanulmányozásába fogom bevezetni […]; egy új világot kínálok fel a tudománynak.”
Cerdá hozzájárulása azonban nem korlátozódik látnoki képességére. Többek között lefektette a modern urbanisztikai tervezés alapvető elveit. Ezek: az adatok és a helyszín földrajzi jellemzőinek elemzése, a racionális rendszer szerinti igényeken és funkciókon alapuló program felállítása, a fő választási lehetőségek elemzése, végül e választások morfológiai kifejezése.
Kidolgozza a városi valóság egy új megközelítésének szellemi alapjait. Cerdát olvasván egyúttal Sittét és Le Corbusier-t, Marcel Poëte-et és Geddest is olvasunk, olvassuk az Athéni Chartát és a párizsi régió általános városrendezési és városfejlesztési tervét. A könyv történelmi esemény, Foucault találó kifejezésével élve „csomópont egy hálózatban”. Semmi több annál. Az ismeretelméleti műveletnél időzünk el, amely Cerdá számára lehetővé teszi, hogy a várost tárgyként kezelje, és azoknál a szabályoknál, amelyek a város képzetének nyelvi jelekkel történő ábrázolásából tudományos igényű nyelvi kifejezésmódot hoznak létre.
A város szépsége ezentúl már nem azonosítható a vizuális vagy érzékelt gyönyörűséggel. Cerdá szemében, akár a kortárs funkcionális művészet valamennyi képviselője szerint is, egy tárgy annyira szép, amennyire sikeresen jeleníti meg a funkció és a forma egységét.
„A városrendező, városfejlesztő urbanista elsődleges alapelve abban áll, hogy teljes mértékben a tudományra kell hagyatkoznia […], alá kell vetnie magát a tudomány vitán felül álló alapelveinek. A második alapelv lényege, hogy rá kell bíznia magát mesterségbeli tudására és az ihletre, miközben a tudományos alapelvekről sem szabad megfeledkeznie, s ily módon kell összeegyeztetnie a ma követelményeit a holnap igényeivel.”
Cerdá számára egyedül a tudományos elemzés teszi lehetővé, hogy összetett tárgyába behatoljon, megrostálja annak alkotó- és formai elemeit, és ebből megértse tárgya kialakulásának belső törvényszerűségeit. Amikor a városról beszél, szinte mindig az összetettség vagy heterogenitás képzetéhez társítja a várost, melynek elemzése „valóságos anatómiai munkát” igényel.
A második kötetben Cerdá a várost már nem, mint „tartalmazót” tanulmányozza, hanem a másik oldalát, melyet „tartalomnak” nevez; ez a lakosságot jelöli. Az alkalmazandó módszerhez kétség sem férhet: „E cél eléréséhez úgy véltem, hogy a megfelelő eszköz a statisztika, a súlyosan terhelő, könyörtelen tények arzenálja, amelyből minden gyakorlati alkalmazásra szánt társadalomtudomány nagy hasznot húzott. Ezzel az eszközzel minden probléma a matematika nyelvén fogalmazódik meg, és nem illethetnek majd bennünket az elszabadult képzelő erő vádjával."
Cerdá számára az urbanisztika, mint tudomány „azon alapelvek, tanítások és szabályok összessége, amelyeket alkalmazni kell annak érdekében, hogy az építmények és csoportjaik a társadalomban élő ember […] képességeinek tönkretétele helyett […] hozzájáruljanak fejlődéséhez, valamint az egyéni jólétnek és a közjónak az előmozdításához”.
A rossz társadalmi közérzet Cerdá számára annak a válságnak a következményét jelenti, amely mindannyiszor bekövetkezik, amikor az életet jelentő összetevő, a tartalom (a társadalom), a tartalmazónak, mint szervetlen anyagnak (a város fizikai valóságának) az ellenállásába ütközik.
A „rossz közérzet” elleni gyógymód tehát szükségszerűen a tartalmazón megvalósított akción keresztül alakítható ki. Cerdá városfejlesztési projektje – miként minden urbanisztikai terv megvalósítására irányuló projekt – egyben társadalmi projekt is. Az élet a város fizikai valóságának megváltoztatásán keresztül alakul át.
A megváltoztatáshoz azonban terv kell. Cerdá felismeri, hogy egy terv ideális kódolása az, amikor az ábrázolás rendszerei egyazon „jelentő”-láncolatban részben átfedik egymást, és egymásba fonódnak.
Csak egyetlen nyelv létezik, „a súlyosan terhelő, könyörtelen tények arzenálja”, amely képes kifejezni azoknak a kapcsolatoknak a számszerűsítését és formalizálását, amelyek a társadalom tagjai, valamint a város, mint „tartalmazó” és emberi tartalma között létrejönnek, lehetővé téve ezáltal, hogy egyedüli igazságkritériumot, és általa általános érvényű összehasonlítási alapot szervezzen: a számok nyelve, konkrétabban a statisztika.
A bevezető tanulmány elemzése ráirányítja a figyelmet arra, hogy Cerdá egy teljesen demokratikus és egyenlőségen alapuló társadalmat ígért nemcsak a politikai harc, hanem a tudomány egyetemes értékeinek gyümölcseként is. Mindezt gazdag földbirtokos család sarjaként és tisztán polgári értelemben tette, kora legnemesebb lelkű gondolkodóinak szemléletével átitatva. Ebben a tekintetben megkerülhetetlen párhuzam adódik idősebb kortársának, Alexis de Tocqueville-nek munkásságával, aki Az amerikai demokrácia arisztokrata szerzőjeként a demokrácia ellenállhatatlan globális térhódítását hirdette.
A Teoría – vagy bármely más urbanisztikai szöveg – puszta elolvasása nem szolgáltathat nekünk csodás megoldásokat. Felfed viszont egy folyamatot, egy sajátos megközelítést, a projektet megalapozó gyakorlat pozitív jellegében való meggyökereződést. Kizárólag ennek a folyamatnak az elemzése során válik lehetővé az axiómák helyességének igazolása. Íme egy több mint elégséges érv Az urbanizáció elmélete kritikus olvasatának igazolására. Egy új episztemé küszöbén a Teoría ismételten aktuális elméleti munkaeszközzé válhat. Mindenesetre mindig hasznos történetírási forrásanyag lesz ahhoz, hogy egy kicsit jobban megismerjük ezt a tudományágat, amely – Cerdá óta – az „urbanisztika tudományának” tartja magát.
Az egyén függetlensége otthonában.
Az otthon függetlensége a városban.
A mozgás függetlensége a városi életben.
A vidék megjelenése a városban.
A város megjelenése vidéken.
Replete terram
Ezzel a mottóval kezdődik a Teoría.
Érdemes elolvasni!
(Mohai V. Lajos összefoglalása)
La Teoría general de la urbanización címmel 1867-ben megjelent műve lényeges állomást jelent a környezethez és a tervezéshez kapcsolódó eszmetörténetben. A jelentőségét és terjedelmét tekintve is monumentális munka azonban szinte ismeretlen maradt mindmáig. A művet, melyet Spanyolországban 1967-ben, Barcelona bővítési tervének centenáriuma alkalmából fedeztek fel újra, Antonio Lopez de Aberasturi, egy fiatal spanyol építész fordította le francia nyelvre 1979-ben. A mű ekkor a jövőbeli francia városfejlesztők egyetemi tantervének szerves részévé vált. A magyar kiadás az Aberasturi által fordított (Cerdá ismétléseit és mára már elavult fejtegetéseit kihagyva), szerkesztett és rövidített francia változatból készült.
A globalizáció korában a Teoría nélkülözhetetlen ismeretanyagként jelenik meg, amely ahhoz szükséges, hogy az új városfejlesztési technikákat, valamint a város jelenlegi válságát és a városi élethez való viszonyunkat távlatokba helyezhessük és végiggondolhassuk.
Ildefons Cerdà i Sunyer: Az urbanizáció általános elmélete. Scolar Kiadó, 2013. Fordította: Farkas Ildikó alapfordításának felhasználásával Bajnai László és Ernhöffer Mónika. A magyar kiadást lektorálta: Bajnai László
Megjelenés: 2013. 12.
240 oldal
Méret: 160 x 240 mm
Kötés: puhatáblás ragasztott
Fordította: Farkas Ildikó, Bajnai László, Ernhöffer Mónika
Szerkesztette: Horváth Virág
ISBN 978-963-244-496-3
