Azért a víz az úr!

Kijelölhető-e a nagyvizi mederben beépítésre szánt terület? A Római-part ürügyén korábban már publikáltunk egy írást Körmendy Imre tollából, ám a szerző, a tisztán látás végett ismét felemelte szavát. Jelen cikk tartalmas összefoglalóként áll az olvasók előtt.  

A vízmedrek településrendezési besorolása és a vízpartok szabályozása

Néhány alapelv és megfontolás

A vizek mindenkor vonzották az embert, mert létéhez nélkülözhetetlen. Ezzel együtt megtanultunk óvatosan bánni vele, mert amilyen áldás, olyan veszélyes is tud lenni. A vízgazdálkodás évezredek óta fontos a társadalom életében, s ezért az ezzel részletesen foglalkozó szervezet és szakma régen jelen van hazánkban is. Sőt, nemzetközi hírnévre tett szert, amiben szerepe lehetett az ország medencei fekvésének, a vizekkel folytatott kemény küzdelemnek is. A vízügyi kérdésekben és az azt leíró jogszabályok erdejében jelen fejezet nem kíván – nem is kívánhat – teljes képet, eligazítást nyújtani, de rámutat egyes összefüggésekre, mert a településtervező és a tájtervező felelőssége mindenkor megmarad és tevékenységük nélkülözhetetlen még akkor is, ha a tervezésbe vízügyi szakembereket vonnak be. A velük folytatott párbeszédhez a közös tudás elengedhetetlen. Ehhez kíván ez írás néhány adalékkal szolgálni. A fejezet végén egy olyan kérdésre is kitérünk, ami szorosan véve nem szabályozási, de a területi tervezést gyökereiben érinti.
Mottónk: Azért a víz az úr!¹

A vízmedrek településrendezési besorolása

Az elmúlt évtizedekben és napjaink településrendezési (korábban: város- és községrendezési) gyakorlatának egyik - sokakat érintő és sokszor, ismételten felvetett – kérdése az időszakosan vízjárta területek területfelhasználási lehetőségei, besorolásuk, valamint az e területeken való építés megítélése.
A problémakört több tényező árnyalja. A társadalom fokozódó érdeklődése a vízi- és vízparti turizmus legkülönfélébb válfajai iránt igényli a vízközeli területek beépítését. Ez az igény, társulva a kényelem és a természeti környezet iránti vággyal azt „eredményezi”, hogy a más kontinenseken fellelhető és Európában, Velencében is „partra szállt” vízi építkezést², vagy legalábbis a hullámtereken³ való építést, mint lehetséges, sőt kívánatos üdülési, lakhatási formát keresik sokan. Az erre irányuló tervek nem kímélik sem a Balatont, sem a Tisza nagyvízi medrét⁴, sem más természeti területeket.

Ezzel szemben áll az a felfogás, amely szerint a természetes élőhelyek megfogyatkozása, ezen belül a vizes élőhelyek drasztikus csökkenése a természet – és ennek részeként az emberiség – elleni véteknek tekinti ezt az igényt és annak megvalósulását. A kérdéskör további szempontjait jelentik az árvízvédelem és ezzel összefüggésben a katasztrófák idején a kormányzat és az önkormányzatok (általában a közösség) és az egyén felelősségi köre, annak megoszlása s hazánknak a Kárpát-medencében elfoglalt helye (amelyből következően az ország lakott területeinek jelentős hányadát is – különböző gyakorisággal – érintik az ár- és belvizek).

Az elmúlt évtizedekben több helyen hoztak létre üdülőterületeket folyók, elsősorban a Tisza hullámterében. Történt ez annak ellenére, hogy az Országos Építésügyi Szabályzat (OÉSZ) már 1970 óta előírta, hogy „telekalakítási és építési tilalmat kell elrendelni, ha a terület rendeltetésszerű felhasználását veszélyeztető változás (talajmozgás, vízszintemelkedés stb.) következett be, illetőleg ennek bekövetkezése várható.” (Első közzététel: 2/1970. (I. 17.) ÉVM rendelettel.)⁵ Ez az expressis verbis tiltási követelmény az 1997-ben megújított jogszabályokba nem került be,⁶ de a jelenleg hatályos joganyag lényegileg ugyanezt támasztja alá. Az ide vonatkozó jogi előírások – a teljesség igénye nélkül – a következők:

1. Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény.
2. A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény.
3. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény.
4. Az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról 2009. évi XXXVII. törvény
5. Az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) kormányrendelet.
6. 21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet a nagyvízi medrek, a parti sávok, a vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek használatáról és hasznosításáról, valamint a nyári gátak által védett területek értékének csökkenésével kapcsolatos eljárásról.⁷

Mindezen jogszabályok előírásaiból az következik, hogy a folyóvizek medre és parti sávja, az állóvizek medre és parti sávja, a folyóvizekben keletkezett, nyilvántartásba még nem vett szigetek, a közcélú nyílt csatornák medre és parti sávja, a vízbeszerzési területek és védőterületeik, a nagyvízi medrek (benne a hullámterek) és a vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek a vízgazdálkodási terület területfelhasználási egységbe tartoznak (OTÉK 30. §), meglévő szerepkörük, természeti adottságaik alapján ide kell sorolni ezeket. Mindössze azok a tavacskák és kis (esetleg időszakos) vízfolyások tartoznak, tartozhatnak más területfelhasználási egységbe, amelyek kicsinységük miatt nem érik el az önálló területfelhasználási egységbesorolás minimumát.⁸ Az OTÉK 7. § (2) bekezdése szerint ”az építési övezeteket a meglévő és/vagy tervezett szerepkörük, beépítettségük és karakterbeli különbségeik alapján kell besorolni.” Jelen esetben a tervezett szerepkör fel sem merülhet mint meghatározó tényező mindaddig, amíg be nem bizonyosodik, hogy a mederre vagy annak egy részére nincs szükség (az előbbi természetesen csupán egy elméleti lehetőség, mert aligha kerül sor folyók vagy tavak teljes megszüntetésére; az utóbbi elképzelhető, bár az utóbbi évek, évtizedek inkább azt igazolják, hogy a korábbi mederszűkítések, gátak közé szorítások túl szűkre sikerültek).

A nagyvízi mederben (meder + hullámtér), a parti sávokon – általában a vízgazdálkodási területeken – minden tevékenységet a vízgazdálkodási feladatnak, jelesen az árvizek levezetésének szükséges alárendelni (”a nagyvízi meder rendeltetése a mederből kilépő árvizek és a jég levezetése”⁹), illetőleg a különböző szempontokat ezzel összhangba hozni.
Jól fejezi ezt ki az országos területrendezési tervről szóló törvény (a továbbiakban OTrT), amikor kimondja, hogy a ”nagyvízi meder övezete területén beépítésre szánt terület nem jelölhető ki” (24. §). A nagyvízi meder a kiemelt térségi és megyei övezetek közé tartozik (12. § (2) bek.), ezért e területrendezési tervek hivatottak – a vízügyi szervek javaslata alapján – azokat kijelölni/lehatárolni. A vízgazdálkodási jogszabályok fogalommeghatározása annyira egyértelmű, hogy a tervezés során ezeket a területeket egyértelműen be lehet sorolni. ”A nagyvízi meder területét a mértékadó árvízszint vagy az eddig előfordult legnagyobb árvízszint közül a magasabb jelöli ki.”¹⁰ Az OTrT törvény adta mozgástér a településrendezési tervek készítése során igen csekély, hiszen ”a vízgazdálkodási térséget legalább 90%-ban vízgazdálkodási terület területfelhasználási egységbe kell sorolni, a fennmaradó részen beépítésre szánt terület nem jelölhető ki.” (6. § (2) bekezdés, f) pont). Ez az előírás megnöveli a kiemelt térségi és a megyei területrendezési tervek jóváhagyójának (a megyei önkormányzat Közgyűlésé-nek) és a tervek készítésében részvevő vízügyi szervek felelősségét (de az előzőekből következően ez nem drámai feladat). A vízgazdálkodási területfelhasználási egységen belül lehetnek ártéri erdők, mezőgazdasági művelésű (elsősorban rét, legelő, gyep) területek.¹¹ Ezek településrendezési szempontból a vízgazdálkodási terület különböző jellegű részei, amelyeket – ha szükséges - színárnyalattal lehet megkülönböztetni. (OTÉK 2. számú melléklet)¹²

Minden idevonatkozó jogszabály szerint e területeken építményt elhelyezni csak kivételesen szabad, és kivételesen is csupán meghatározott körben. Legrészletesebb a 21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet szabályozza ezt a kérdést is; 5. §-ának (4) bekezdése szerint: ”Nagyvízi mederben – az (5) bekezdésben meghatározott kivétellel – csak a meder használatával, a vízfolyás fenntartásával közvetlenül összefüggő megfigyelő, jelzőállomást, a nagyvízi meder használatával összefüggő vízilétesítményt, továbbá kikötői, rév- és kompátkelőhelyi, vízirendészeti épületet, építményt szabad elhelyezni. A vízügyi szakhatósági állásfoglalások során – egyebek mellett – vizsgálni kell az építménynek az árvíz és a jég levonulására gyakorolt hatását.¹³ A magassági elhelyezés tekintetében a mértékadó árvízszint és az eddig előfordult legmagasabb árvízszint közül a magasabbat kell figyelembe venni. (5) bek.: Nagyvízi mederben építmények, a helyi építési szabályzat, valamint a szabályozási terv, illetőleg nagyvízi mederkezelési terv szerint helyezhetők el. A vizek használatával közvetlenül összefüggő építmények, amelyek például a vízisportot, horgászatot szolgálják – ha a szabályzat vagy a tervek másképp nem rendelkeznek – csak abban az esetben valósíthatók meg, ha használatuk közösségi célokat szolgál. A nagyvízi mederben építmény elhelyezéséhez, építési munka folytatásához az érintett folyószakasz medrének kezelője hozzájárulása szükséges.”¹⁴

”A nagyvízi meder -, ha nem minősül védett természeti területnek - természeti területként kezelendő, ahol az árvíz biztonságos levezetésének elsődlegességét kell figyelembe venni.” (uo.: 5. § (2) bekezdés). Mint ilyen, a természetvédelmi törvény alapján (7. § (3) bekezdés) sem minősíthető belterületté, illetve beépítésre szánt területté, mert annak következtében a táj jellege és természeti értéke helyreállíthatatlanul károsodik, károsodhat.

A nagyvízi medrek és egyéb vízgazdálkodási területek erdőterületeire további védelmet jelent az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény 78. § (1) bekezdése, amely kimondja, hogy ”erdőt igénybe venni csak kivételes esetben, (bizonyos kivétellel)¹⁵ kizárólag a közérdekkel összhangban lehet.” Mivel ezen erdők javarészt védelmi rendeltetésűek (ti. a gátat védik a hullámverés és a jég kártételeitől),¹⁶ az erdészeti szolgálaton kívül a vízügyi szakhatóság előzetes hozzájárulása is szükséges ennek megítéléséhez.
 

A településrendezési tervek mozgástere

A településrendezés a helyi/települési önkormányzatok feladata (önkormányzati törvény 8. §), annak jóváhagyása a képviselőtestület át nem ruházható hatáskörébe tartozik (Ötv. 10. §) és a helyi önkormányzatok rendeletalkotására az a megkötés érvényes, hogy azok nem lehetnek ellentétesek magasabb szintű jogszabállyal (Alkotmány 44/A. § (2) bekezdés).
A természetvédelmi, az erdő- és a földtörvény, valamint az idézett kormányrendeletek azonban kizárják, illetve hatósági engedélyhez, ill. a meder kezelőjének hozzájárulásához kötik a más célú hasznosítást, ezért e tekintetben az önkormányzatok nem hagyhatnak jóvá előzetes hatósági engedélyek, kezelői hozzájárulás híján fentiekkel ellentétes településrendezési terveket, helyi építési szabályzatokat. Jelen tárgykörben a más terület-felhasználást engedélyező hatósági engedély sem adható ki (nagy valószínűséggel), hiszen pl. a hullámtér csökkentése csak az egész vízgyűjtő vizsgálata alapján lenne elképzelhető, de az utóbbi évek tapasztalata alapján ennek nincs valós esélye.

A hullámterekben, a parti sávokban, sőt még a fakadó vizek által veszélyeztetett és vízjárta területeken is joggal merül fel az építési tilalom elrendelésének szükségessége, mert a lakóhelynyilvántartásról szóló törvény alapján még a gazdasági épületekbe is be lehet jelentkezni, és így a közérdekkel ellentétes lakóhelyek alakulhatnak ki, s a gazdasági épületekben tárolt vegyszerek környezetszennyezést okozhatnak. Az Étv. 20. §-a szolgáltat alapot a természeti, környezeti veszélyeztetettség megelőzése érdekében a tilalom elrendelésére, és ugyane törvény 30. § (5) bekezdése tisztázza azt is, hogy a természeti veszélyeztetettségből (árvíz) eredő kár megelőzésére elrendelt tilalomért nem jár kártalanítás. A vízgazdálkodással és a vizek kártételeitől való mentesülés érdekében építési tilalmat a vízügyi hatóság rendeli el határozattal, s ezt az ingatlannyilvántartásba be kell jegyeztetni.¹⁷

Külön kell foglalkozni a korábban kialakított és részben beépült üdülő- és egyéb területekkel, amelyek a hullámtereken, parti sávban stb. állnak, valamint a kivételesen elhelyezhető közösségi vízisport és sporthorgászati építményekkel. Általánosságban rögzíthető, hogy még a kialakított építési telkek további beépítése sem lehet cél, legfeljebb a kivételesen megengedhető funkciójú építményekkel (amelyek közé pl. a szállás semmiképp sem tartozik, mert ott álmában érhet valakit a veszély). A korábban jóváhagyott településrendezési tervek sem jelenthetnek szerzett jogot a beépítésre, hiszen a magyar jogrend egységes egészet képez, és a magasabb szintű jogszabályok megváltozása után a településrendezési terveket felül kell vizsgálni és szükség szerint módosítani azokat. A rendezési tervekhez adott vízügyi szakvéleményekhez a szolgáltató vízügyi szervezet mindig hozzárendelt érvényességi határidőt (2 év), mivel az árvíz- és a belvízhelyzet folyamatosan változik. Mivel a rendezési tervek előretekintése, időtávlata ennél sokkal nagyobb, ezért szükséges nagyobb biztonsággal dolgozni, és a veszélyeztetett területeket messze elkerülni, valamint a nem veszélyeztetett területek felhasználását, beépítését olyan feltételekhez kötni, amely figyelemmel van a veszélyeztető tényezők távlati alakulására is.

A vízis port és sporthorgászat közösségi építményeit – amelyek a hullámtéren kivételesen elhelyezhetők – is csak helyi építési szabályzatban és szabályzási tervben kijelölt helyen és módon szabad elhelyezni. A szabályozási terv és a szabályzat készítése igen óvatosan bővítheti ki az elhelyezhető építmények körét, mert erre a jogszabályok nem adnak jelentős mozgásteret. Sőt – a korábban kifejtettek alapján – az alapvető rendelkezések értelmében nem is szabadna a vízgazdálkodáson és a meder használatához elengedhetetlen közösségi, biztonsági és higiéniai, építményeken kívül semmit sem építeni.

Ehhez azt szükséges hozzátenni, hogy e természeti területek vonzereje úgy tartható fenn a legbiztosabban, ha egyáltalán nem épül rajtuk semmi. A turizmust, az üdülést, a sportolást szolgáló építményeknek általában az árvízvédelmi töltésen kívül a helyük, és az így szükségessé váló megközelítés is a testmozgás pozitív hatásait fokozza. A beépítetlen szabad táj, természeti környezet mindenki számára garantálja az értékek élvezetét.
 

A parti sávok és a part menti területek szabályozása

A természetes és a mesterséges folyó és állóvizek – az ember szempontjából – rendszeres karbantartást, gondozást igényelnek.¹⁸ Ezt nagymértékben megkönnyíti, ha partjuk közvetlenül megközelíthető mind a gondozást végző emberek, mind az őket segítő gépek részére. Ez az egyik oka, hogy a mai társadalmak jelentős része úgy tekint elsősorban a természetes vizekre és azok partjára, hogy azok (állami és/vagy önkormányzati) köztulajdonban kell, hogy álljanak.¹⁹ Ezzel kapcsolatban két megfontolást kell tenni:

1. a köztulajdoni lét nem jelent automatikusan közterületi besorolást és kezelést, mert pl. egy ivóvíztározó partja értelemszerűen zárt, üzemi terület a vízminőség védelme érdekében.
2. amegközelítés, munkavégzés magánterületeken is végezhető (ennek biztosítását, garantálását mindenütt törvény írja elő a tulajdonosok részére), de könnyen belátható, hogy a köztulajdoni forma ezt elősegíti/elősegítheti, könnyebbé teszi/teheti.²⁰

A műszaki munkálatok elvégzésének egyszerűségén túlmenően más érv is szól amellett, hogy a természetes vízfelületek (és a mesterségesek jelentős hányada is), általában a vizek közösségi tulajdont képezzenek. A levegő után ugyanis az emberi élet legalapvetőbb feltétele, mindennapi szükséglete a víz (ivóvíz, főzéshez, tisztálkodáshoz, mosáshoz szükséges víz, üzemi – mezőgazdasági és ipari - víz). A társadalom számára tehát ennek a kincsnek a mindenki részére való biztonságos biztosítása alapvető érdeke, feladata, a társadalmi béke feltétele. Sokak megalapozott véleménye szerint a XXI. század háborúit a víz miatt vívják majd. Ha ennek elkerülhetőségében bízunk is, az mindenképp leszögezhető, hogy a konfliktusok egyik kiemelkedően fontos oka az (ivó)vízhez való hozzáférés. A köztulajdon természetéből fakadóan az emberek egyenlőségének is ez a forma felel meg igazán.
A vizekkel kapcsolatos egyéb feladatok, mint az árvízvédelem és a belvízvédelem is azt igényli, hogy a legjelentősebb vizek és partjaik mindenképpen állami tulajdonban legyenek.

A történelmi időkben a partok megközelítését nem nehezítették kerítések, sőt a Balaton fejlődésében sem irányult kezdetben a parti területek felé az érdeklődés, hiszen az üdülésnek a természetes vizekben való fürdés nem volt a legfontosabb összetevője. A szívkórház a jó levegőre, a forrásvizekre alapozott ivókúrára, a sétákra alapozódott, az úri társaság részére a színházi esték, a bálok, a hegyen való borozgatás, a hajózás (ehhez elég egy-egy közösen kiépített és használt kikötő), a szép természeti környezetben való lét jelentette a legfontosabb vonzerőt. A fürdőzés csak a későbbi időkben, a XX. században vált egyre népszerűbbé és a II. világháború utáni időkben elsődleges szemponttá. Ezzel párhuzamosan vált egyre értékesebbé a parti ingatlan.

A másik legfontosabb szempont a természeti javak véges voltából ered. Az emberiség nagyjából belakta a Földet, s egy-egy természetes víz egy-egy emberi közösségnek kiemelkedő jelentőségű java, kincse lehet, ill. konkrétan azzá vált. Hazánkban a Balaton ilyen nemzeti kincs (annak ellenére így van ez, hogy léteznek – bár lényegesen kisebb mérettel – más tavak és szép számmal folyók is). A véges volt felveti a használat területi kérdéseit is. Ha teszünk egy röpke gondolatkísérletet, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a part tulajdonlása, ill. birtoklása különböző hozzáférést tesz lehetővé.

Egy XIX. század végi, XX. század eleji módos család telke – kiindulási alapot képezhetnek a kastély- és kúria kertek, telkek méretei – akár 100 méter széles is lehet.²¹ A 200 kilométernyi Balaton-partot kétezer ilyen telek teljesen elfoglalná; családonkénti 5 fővel számolva szó szerint a „felső tízezer” élvezhetné csak a tavat (meg persze alkalmi vendégeik, akik jelentős részben ugyane körből kerülnek ki). S ők jutnának csak hozzá a halászathoz, a horgászathoz, a vízisportokhoz, a hajóházhoz, egyáltalán az átkeléshez és a tó minden javainak a haszonszedéséhez (talán az egyetlen látványon kívül, ami a közeli magaslatokról élvezhető maradna). S ami a területi tervezés szempontjából nem elhanyagolható, az a tény, hogy a használat megengedése szinte kizárólag rajtuk múlna, azt eredményezi, hogy a közösség, a társadalom tervezési lehetőségei konvergálnak a nullához.

A társadalomról és a természeti javak használatáról ma egészen más képünk van Keleten és Nyugaton (végig a kapitalizmus keretei között fejlődött és a létező szocializmust megélt országokban) egyaránt. Ha végigszaladunk egy egyszerű számsoron, láthatjuk, hogy 50 méteres telekszélességhez négyezer, a húsz métereshez tízezer, de még tizenöt méterhez is csupán tizenháromezer háromszázharminchárom telek tartozik, azaz ily módon a tó negyven – ötvenezer ember tulajdonává, privilégiumává válna (még az első ötös szorzóval sem több, mint 66665 fő). Tehát a teljes felaprózással sem érhető el a lakosság egy százalékának részesedése ebből az egyedülálló értékből.
Erre eleink is rájöttek, s mindenkor a tó legnagyobb részét, vagy éppen egészét közösen használták. Így lehetett a reformkortól kezdve folyamatosan fejleszteni az üdülést és idegenforgalmat, megszervezni a hajózást, a vitorláséletet és versenyeket, és fenntartani eközben a halászatot, az állattartást (amihez hozzátartozott a tavi fürösztés és itatás) és az élet egyéb tevékenységeit.

Nem tagadhatjuk azonban, hogy sokakban és a legkülönbözőbb időszakokban is megvolt és van a vágy, hogy „sajátjaként” tudja a tavat, annak legalább egy kis részét. Ez ugyanúgy jellemzi az egyéneket, mint a vállalkozások egy részét és zárt szervezeteket, exkluzív klubokat (a pártoktól a kormányon át a munkásőrségig és a klubokig).

 

Megoldási kísérletek (csak mutatóban)

Az egyik érdekes kísérletet Balatonmáriafürdőn hajtották végre, amikor felosztották a parti területek egy részét. A parttal párhuzamosan futó, a területet feltáró és a szomszéd területekkel összekötő útra (Dózsa György utca)²² merőlegesen keskeny utcákat hoztak létre,²³ rajtuk kis telkekkel (általában tíz telek, többet nem tett lehetővé a part közelében futó vasútvonal), s a vízparton egy közös nagyobb telekkel. Ez utóbbi a tíz telektulajdonos közös tulajdonát képezte, nem beépíthető, rajta a tulajdonosokat az ingatlannyilvántartásba is bevezetett (bejegyzett) vízmerítési, fürdési és fürdőkabinállítási jog illette meg. Ez a megoldás átmenetet volt az egyéni és a teljesen közösségi modell között. Láthatjuk, hogy nagyjából megötszörözte a hozzáférés lehetőségét (az előbbi számítási séma kb. húszméteres telekszélességével összevetve).

A kísérlet – mint a számításból láthattuk – nem oldja meg a természeti adottság és a társadalmi teljes körű hozzáférés/hozzáférhetőség problémáját, de komoly lépésként értékelhető az egyéni, kizárólagos birtoklástól a csoportos használat felé. Sőt, jó esetben elősegítheti a tulajdonosi kör igazi közösséggé alakulását. A telep egyik gondját a későbbiekben növelte az ingatlan-nyilvántartás egyik hiányossága/adottsága, hogy nem tudja, tudta fenntartani a két, természetben elkülönülő telek összetartozását. Adtak el úgy üdülőtelket, jegyeztek be úgy tulajdonjogot, hogy nem adták/jegyezték hozzá a parti telek tulajdoni hányadát és jogosultságait. Így kialakultak olyan vízpart közeli üdülők, akik nem jutottak hozzá a Balaton használatához (vagy csak egy távolabbi közös strandon, területen, esetleg egy szomszéd segítségével jutottak be a parti telekre), s lettek olyan tulajdonosok, akik - eladván a beépített üdülőtelküket - csak a vízparti telek egy tizedének tulajdonosai maradtak (a különféle bejegyzett jogokkal).

Az már külön történet, hogy a településre vonatozó rendezési terv – az 1970-es évek vízrendezési tervei alapján – a parti telkek előtt feltöltésre jelöltek ki egy területsávot, így elvéve a közös tulajdonú telkek csaknem minden értékét.²⁴ Ha megfigyeljük Balatonmáriafürdő e részének térképét, megfigyelhetünk még két másik „megoldást” is. Az egyik: a Napsugár utca mentén a partközeli telkek nagyobbak, s előttük egy-egy igen keskeny gyalogútról egészen apró önálló vízparti telkecskék nyílnak – jobbra és balra egyaránt hét-hét, mint a Rákóczi útig található, az utcához kapcsolódó telkek száma. E kísérlet ugyan megadja a kizárólagos használatot, de a felaprózottság miatt elvész a nagyobb terület előnye, többek között a játék és sport lehetősége, a közösség kialakulása. A másik: néhány telekkel nyugatabbra, a Csillagfény utca két oldalán, a parti telkek előtt már csak egy leválasztott keskeny partsáv húzódik, amit feltehetően többek használhatnak. Keskenységük miatt e területek sok mindenre aligha alkalmasak, de a tó megközelítését biztosítják.²⁵ A térkép alapos tanulmányozásával újabb formák is felfedezhetők, pl. amikor egy-egy keskeny vagy szélesebb utca/közterület fut ki a partra, biztosítva a hátrább fekvő üdülőtelkek használóinak is a vízhez jutást. E megoldásnál egy-egy utca végén zsúfolódnak a fürödni és napozni vágyók – a parti tevékenység korlátozott (a kontraszt a saját parti telkek használatával közeli és igen erőteljes), de a tó megközelítése megoldott.

Az igazi áttörést azonban a két világháború között létrehozott olyan telepek jelentették, amelyek a vízparton közterületet, pl. egy fásított sétányt nyitottak, s a közvetlen fürdőzés lehetőségét biztosították a második, harmadik párhuzamos utcában lakók vagy éppen a távolabbról odalátogatók számára is. Ebben az időben fürdőegyletek alakultak, s az ezekhez való tartozás, ill. nem tartozás befolyásolta – legalább a tudat, mint belső kontroll – a tényleges használatot. Az egyletbe tartozás ugyanis anyagi és erkölcsi felelősséget, részvételt jelentett a terület fenntartásában és „őrzésében”. E megoldás szép példája a platánfasoros balatonboglári/sze-mesi üdülőterület.
 

Néhány általános megállapítás

A közterületként létrehozott parti sávok, területek kialakítása és mérete sem közömbös. A műszakilag megadott minimum (3 – 10 méterig, a legmagasabb érték a nagy folyóknál)²⁶ karbantartási szempontból elégséges lehet, de a használat és a kialakítás szempontjából semmiképp nem az. Ennek meghatározása mindenkor a településrendezési tervezés feladata. A minimális értékek nem teszik lehetővé e területek fásítását, sportolási célú használatát (a gyalogláson és a futáson kívül), és többcélúságát (a horgászokon kívül már senkinek nincs érdemi hely). Az országban a legtöbb helyen – pl. a Ráckevei/Soroksári Duna mentétől a Békés megyében a ’80-as években ezerszám osztott, holtágak mellett fekvő zártkertek területéig – a műszaki minimum körüli értékeket biztosítottak a vízpartokon, vagy azt sem.²⁷ Ezek a szűk sávok alkalmatlanok arra a fontos funkcióra, hogy a vizeket többszintes növényállományú zöldfelületek kísérjék, amelyek természet közeli jelleget kölcsönöznek a területnek, s a parti beépítést, műszaki környezetet takarva a vízi sportok űzése, a vízen való tartózkodás során nyújtja a zavartalanság érzetét. Ez utóbbi olyan tervezési elv, ami hazánkban kevéssé ismert, és még kevésbé ment át a köztudatba.

Egyes vízpartok megközelíthetőségének biztosítása már évtizedek óta jelen van a magyar területi tervezési gondolkodásban: a Balaton kiemelt üdülőkörzet regionális rendezési tervei célul tűzték ki a vízpart majd’ teljes hosszán, annak 30 méteres széles sávjának közterületi kialakítását. Ezt a déli part nagy részében a parti telkek elé történő feltöltéssel hosszú szakaszokon meg is valósították.²⁸ Értelemszerűen vannak, lehetnek olyan partszakaszok, amelyek lezárása szükséges, ilyenek például a (fizetős) strandok. A rendszerváltozással megerősödött magántulajdonvédelem és az egyéni érdekek előtérbe kerülése miatt az új területrendezési terv már csak a belterülethez kapcsolódó partszakaszok legalább 30 %-án írja elő sétány létesítését a települési önkormányzatok számára (amelynek biztosítását az ún. vízpartrehabilitációs tanulmánytervek keretében, miniszteri rendeletben rögzítettek).²⁹ A szélességben is mértéktartóbb a törvény, mert minimálisan 5 méter szélességet ír elő. A kisebb szélesség kialakítása is a meglévő telkek vízmenti részén akadályokba ütközhet (az egyéni érdeken, sérelmen túl), mert ha a telkek beépíthetőségét a tulajdonos már kihasználta vagy a telek területe, mélysége pontosan az övezeti minimumnak felel meg, akkor a telek területe csak úgy csökkenthető, ha az övezeti paramétereket előbb megváltoztatják. Értelemszerűen ennek a lehetőségei korlátozottak, ezért helyenként a parti sétány kialakítása csak a jelenlegi mederben, feltöltéssel lehetséges. Ez sem problémamentes, mert érthetően a természetvédelem tiltakozik a tó területének csökkentése ellen. A megoldás eseti vizsgálatot és bölcs egyeztetést igényel, mert pl. a Balaton vízfelülete és (ennek következtében) párolgási vesztesége jelentősen növekedett a Kis-Balaton újbóli kialakításával,³⁰ vagyis maga a tómeder minimális csökkentést elbír, sőt egyenesen kíván(hat).³¹ 

Az előzőekben leírtak alátámasztására nézzük mit ír pl. a természet védelméről szóló törvény a természetes vizek szükséges parti sávjáról, legalábbis az ún. természeti területeken. „Természeti területen - a jogszerűen beépített területek, valamint vízjogi engedéllyel rendelkező építmények kivételével - tilos a természetes és természetközeli állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren, tavak partjától számított 100 méteren belül, valamint a vízfolyások hullámterében új építmények elhelyezése.” Egy kissé ugyan másról van szó, itt nem a parti sávot határozza meg, hanem az építmények távolságát a partvonalaktól, de ez segíthet bennünket, mert építmény a kerítés is.³² Tehát, ha arra gondolunk, hogy a telkek lenyúlhatnak a víz közelébe, akkor e jogszabály megengedi ezt, de a vízközeli részek nem lehetnek bekerítve. A tulajdonvédelemnek más eszközöket kell találni, vagy a partokon szélesebb közterületeket kialakítani. Ellene vethető, hogy ez csak természeti területekre szól, belterületekre, beépítésre szánt területekre nem. Ez igaz, de az új fejlesztési területek igen gyakran természeti területekből alakulnak át (bár a törvény ezt is korlátozza).³³ A településtervezés e két érték között kell egyensúlyozzon, továbbá hozzá kell tennie a maga sajátos szempontjait, a közösség igényeit, az optimális területhasználatot, tájképet stb.

Egy következő téma, amit a vízpartok szabályozásával kapcsolatban érdemes megemlíteni, az útvezetés kérdése. Amikor mesterséges tavakat hoznak létre, akkor gyakran a vízfelülethez közel építik ki a partot kísérő (annak közelében futó) utat, vagy a tavakat, tározókat úgy tervezik, hogy a közeli utak vízszintjét megközelítse, de el ne érje. Ez pusztán műszaki szempontból vélhetőleg praktikus, hiszen az út a kivitelezéshez, a későbbi kezeléshez, karbantartáshoz nagyon hasznos. E közelségnek azonban a más célú, elsősorban üdülési, idegenforgalmi vagy egyéb felhasználás kárát látja, mert a vízzel közvetlenül szomszédos terület mérete kicsiny. Ez korlátozza a kedvező területfelhasználást, bizonyos funkciók odatelepítését, és a vízfelület és a part használatát zajterheléssel és egyéb környezeti terheléssel rontja, korlátozza. Ezt a közelséget jól példázza a budapesti Naplás-tó, a Szálkai-tó, az Egerszalóki víztározó, a Szeliditó egyes partszakaszai, a Rakacai-tó, a Deseda-víztároló és nem utolsó sorban a Velencei-tó déli, valamint a Balaton déli és keleti partja.

A magyarországi vízparti területek további gondja az ott felépített horgásztanyák nagy száma, vízhez való közelsége, egyáltalán léte. A horgász társadalom mindenkor kitűnt szervezettségéről, ez e szakterületen abban mutatkozott meg, hogy a vízügyi jogszabályokban elérte, hogy minden létrehozott vízbe (víztározó, csatorna, bányató) halakat kell telepíteni, másrészt az országos építésügyi szabályzat általános rendelkezései közé beépült az az előírás, hogy „vízparti területeken horgásztanyák bármely területfelhasználási kategória területén elhelyezhetők.”³⁴ Természetesen bizonyos korlátokat még tartalmazott a jogszabály, de ezek a gyakorlatban alig jelentettek bármi tényleges féket. Ez kitűnik az OÉSZ 1990-ben kiadott kézikönyvében olvasható szerkesztői jegyzet, ami felhívja a jogalkalmazók figyelmét a részletes rendezési tervi kötelezettségre.³⁵ Az így felépült horgásztanyák akadályozták a Csepeltől délre fekvő 180 hektáros bányatórendszer távlati hasznosítását, de gondot okoztak a Keleti-főcsatorna mentén és számos helyen az országban.
 

Vonatkozó jogszabályok (teljesség nélkül)
 

• A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény
• A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. tv.
• A Balaton kiemelt üdülőkörzet területrendezési tervéről és a Balatoni területrendezési szabályzat megállapításáról szóló 2000. évi CXII. tv.
• A Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését, valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését szolgáló program (a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése) közérdekűségéről és megvalósításáról szóló 2004. évi LXVII. tv.
• 21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet a nagyvízi medrek, a parti sávok, a vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek használatáról és hasznosításáról, valamint a nyári gátak által védett területek értékének csökkenésével kapcsolatos eljárásról. E kormányrendelet tartalmazza a parti sávokra vonatkozó alapvető rendelkezéseke és a nagyvízi medrek használatát. Ez utóbbi lényege, hogy azok nem beépítésre valók. Ez indításában összhangban áll az Országos Területrendezési Tervvel, de egyes fordulataiban megengedőbb – azaz ellentétes vele, amely a vízgazdálkodási területekről ezt- a beépítésre szánt területbe sorolás kizárását - egyértelműen rögzíti. További problémát a korábban kialakított zártkerti és üdülőterületek jelentenek, kiváltképp azok be nem épített telkei. Az ország érdeke és a népesség biztonsága azt követelné meg, hogy készüljön egy átfogó felmérés és terv ezen telepek, településrészek fokozatos áttelepítéséről (legalább a legveszélyesebbekről).
• 123/1997. (VII. 18.) Korm. rendelet a vízbázisok, a távlati vízbázisok, valamint az ivóvízellátást szolgáló vízilétesítmények védelméről. A rendelet a védőidomokkal, védőterületekkel, védősávokkal, hidrogeológiai védőidomokkal, védőövezetekkel foglalkozik, valamint az azokkal kapcsolatos feladatokkal és az azokon belüli előírásokkal, kötelezettségekkel és korlátozásokkal. Különösen figyelemre érdemes az egyes területeken való közműépítéssel kapcsolatos követelmények – pl. nyomáspróbát kiállt, tehát vízzáró szennyvízcsatorna létesítése – rögzítése. Tehát az nem a helyi építési szabályzat feladata, de a településtervezőnek, a helyi főépítésznek van mégis e tárgyú felelőssége, jelesen a politikusok és az érintettek tájékoztatása. E tekintetben is felmerül a közösségi tulajdonlás követelménye a közcélú vizilétesítmények esetén. Egyes területeken szükséges telekalakítási és/vagy építési tilalom elrendelése. A parti területeket ez abban az esetben érint, ha ott pl. partiszűrésű vízbázis van, vagy védőterület egyébként érinti a partszakaszt.
• 147/2010. (IV. 29.) Korm. rendelet a vizek hasznosítását, védelmét és kártételeinek elhárítását szolgáló tevékenységekre és létesítményekre vonatkozó általános szabályokról. A rendelet elég keveset utal a településrendezési eszközökre és a területrendezési tervekre. Általánosan azonban kimondja, hogy a „vízgazdálkodási tevékenység műszaki terezésénél és kialakításánál figyelembe kell venni a területrendezési, területfejlesztési terveket, koncepciókat és programokat, a helyi építési szabályzatot, a településrendezési tervet (?) és a településfejlesztési koncepciót (a továbbiakban együtt: a településrendezési eszközök)”. Előírásai mégis fontosak a területi tervezésre vonatkozóan. Pl. az építési törvényt megerősíti a 4. § (6) bekezdése, amikor kimondja: „Vízrendezésnél törekedni kell arra, hogy csak a helyben, illetve a területen vissza nem tartható, ott nem hasznosítható többletvizek kerüljenek elvezetésre.” (Vö.: Étv. 8. § (2) bek. a ) pont). Lényeges előírás, hogy a hálózatok, a tisztítás és elhelyezés méretezésekor a településrendezési eszközökre figyelemmel kell lenni, továbbá, hogy nem létesíthető, s nem bővíthető a szennyvízelvezető rendszer a tisztítás és az ártalommentes elhelyezés egyidejű megoldása nélkül. A csapadék vízelvezető rendszerek tervezésekor a településrende-zési eszközökkel való összhang ugyanúgy jogszabályi követelmény, s a jogalkotó a belterületbe vonás előfeltételéül szabta a vízrendezési tervek elkészültét (sajnos nem kivitelezését). A jogszabály bizonyos előírásokat tartalmaz az ún. vízállásokra vonatkozóan is.
• 178/2010. (V. 13.) Korm. rendelet a vizek többletéből eredő kockázattal érintett területek meghatározásáról, a veszély- és kockázati térképek, valamint a kockázatkezelési tervek készítéséről, tartalmáról. Az idei év májusában hatályba lépett kormányrendelet új dokumentumok készítését írja elő – előzetes kockázatbecslés, veszély- és kockázati térkép, kockázatkezelési célok megállapítása, kockázatkezelési tervek -, amelyek felelősei között szerepel a területfejlesztésért és területrendezésért, valamint az építésügyért felelős miniszter. E dokumentumok elkészítése során figyelembe kell venni az előzetes kockázatbecslés során az Országos Területrendezési Tervet, a kockázatkezelési terv során a terület- és a településrendezés, a területfejlesztés, a természetvédelem, valamint a kulturális örökségvédelem követelményeit. A viszonosság is fennáll, tehát „a vízhasználatra és területfejlesztésre vonatkozó koncepciók, területrendezési és településrendezési tervek kidolgozása során figyelembe kell venni a vizek többletéből eredő kockázatot”. A vizek többlete – a fogalom-meghatározás szerint – az árvizet és a belvizet jelenti. Ez az előírás teljes összhangban áll az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvény vonatkozó előírásaival, de az országra és az egyes részvízgyűjtőkre készülő tervekkel megalapozottabbá teszi a településrendezési tervezést (is). A rendelet olyan szempontból érinti a vízpartok szabályozását, hogy (1) az elkészült dokumentumokat figyelembe kell venni, (2) addig is célszerű nagyobb biztonságot adni, a beépítésre szánt területekkel messzebb maradni a vizektől, mert ez szolgálja a biztonságot.
• 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet az országos településrendezési és építési követelményekről.

Mint már a bevezetőben utaltunk erre, a vízjárta területek és a települések lakott, beépített területei között konfliktus áll fenn. Ennek feloldására több megoldás is kínálkozik. Az adott helyen, az adott időben követendő megoldás kiválasztásához remélhetőleg segítség lehetnek a következő szempontok.

Árvízi újjáépítés - Néhány gondolat az árvíz-(és belvíz-)sújtotta települések jövőjével kapcsolatban

A nehéz órákban - gyakran, és örömmel állapíthatjuk meg, hogy egyre gyakrabban, s felelős emberek szájából is - elhangzik a gondolat, hogy az összedőlt vagy életveszélyessé vált házakat nem feltétlenül ugyanott kell újjáépíteni, mint ahol szomorú sorsra jutottak. Magam is azok közé tartozom, aki évek óta feszegetik ezt a kérdést. Nagy örömmel fogadtam a hírt, hogy a Kormány határozatot hozott még az elmúlt évben egy új vízgazdálkodási koncepció kidolgozásáról. Kétségtelenül felmerül a kérdés, mit tegyünk azokkal a településekkel, amelyek olyan helyen fekszenek, ahol nehezen oldható meg védelmük, illetve, amelyek egy nagykiterjedésű elönthető terület (kellős) közepén terülnek el. A válaszok egyike tagadhatatlanul az egész falu elköltöztetése.

Nem szabad azonban elfelejtkeznünk a közelmúlt tapasztalatairól sem. A Mátra-alji lignitmező energetikai hasznosítása érdekében megszüntetésre ítélt Visontát lakóinak jó része annak ellenére sem hagyta el, hogy kedvező lehetőségeket kaptak a Gyöngyösre való beköltözéshez. Községükhöz, lakóhelyükhöz ragaszkodtak a mérhetetlen porszennyezés ellenére, amiben a kertben még ruhát sem tudtak szárítani. Előttünk áll a Túr és a Szamos közötti öt falu - Komlódtótfalu, Nagygéc, Kishódos, Nagyhódos és Garbolc - példája is. A településeket a ´70-es tiszai árvíz csaknem teljesen a földdel tette egyenlővé (Nagygécen csak az Árpád-kori templom és két-három lakóház maradt meg, a többi épület mind elpusztult). Mivel a folyók közén települt többi 40 falu védelme azt kívánta, a határhoz közeli út megemelésével e falvakra immár nem csupán a víz, hanem annak visszaduzzadása is veszélyt jelentett, az építési hatóságok építési tilalmat rendeltek el.

A Kormány (akkor: Minisztertanács), amikor rendezte az áttelepülés pénzügyi kereteit, egyidejűleg kimondta az elrendelt tilalmak véglegességét. A vízügyi helyzet lényegi változása nélkül a községek lakói a ´80-as évek végén szervezett, erőteljes akcióba kezdtek a tilalom feloldásárért, mely ´92-ben eredményre is vezetett. Sokkal kisebb kezdeményezések, például Bölcskén a Duna árterületén, a löszfal alatt álló néhány öreg, értéktelen épület lebontása, lakóinak a községen belül más helyre költöztetése is nagy gondokat eredményezett. Kórházba került idős emberek, infarktusgyanú, évekig tartó kapcsolatmegszakítás, a polgármester álmatlan éjszakái jelezték a pénzügyileg és műszakilag teljesen megalapozott döntés kérdőjeleit.

Más szempontokat is mérlegelni szükséges. Egyik az épített környezet védelme, az évszázadokra visszanyúló örökség megőrzése, melynek vitathatatlanul legáltalánosabban elfogadott módja a helyben való maradás, hasznosítás. A másik az emberi közösségek fenntartásának fontossága. A felszámolt nyomornegyedek, ”szanált” területek lakóinak sorsa mutatja, hogy a megszokott emberi közegéből kiszakított ember könnyen gyökértelenné válik, az áttelepítés nemcsak a növényeknél, hanem az embernél is problémás, esetenként sikertelen.

Még egy tévhitet, hamis illúziót el kell oszlatnom. A (település)rendezési tervek készítése csak akkor vezet eredményre, ha előírásai az államigazgatási eljárásokban hatályosulnak, s egyes elemeinek megvalósítását az önkormányzat – esetenként állami és egyéb segítséggel – ütemezetten végzi, szervezi. A tervben szereplő menekülő útvonalak (természetesen előírt útkorona-szinttel), hidak, helikopter-leszállóhelyek a veszély esetén teljesen hatástalanok, ha kiépítésük nem történt meg. S a helyi építési szabályzatban előírt földszinti padlómagasság, vízálló építőanyagok, szerkezetek sem töltik be szerepüket, ha a hatóságok megértően szemet hunynak a szegény építtetők költségcsökkentő eltérései felett. A településrendezési tervek, szabályzatok szükséges, de nem elégséges eszközei a veszélyek elleni tervszerű védekezésnek, megelőzésnek.

Az áttelepítés, bizonyos területek felhagyása mellett más megoldások is kínálkoznak. A Felső-Tiszavidék népi építészete ismerte és alkalmazta a víz elleni védelemben a következő szerkezeti megoldást: a ház erős, merev favázzal, fagerendás mennyezettel, nagy padlással és kitöltő, borító agyagfalazattal készült. Árvíz idején a család értékeivel, az élelemmel, a vetőmaggal és az apró jószággal a padlásra menekült, s a víz levonulása után csak a kimosott, megrogyott földfalat kellett helyrehozni. Az ország más vidékein egyéb ötletek bizonyultak hasznosak: Kalocsán például - megtelvén az árvizek idején is kimagasló terület (a város történelmi magja, az érsekségtől a fő utca mentén) - az ezen kívül építkezők kicsiny dombra, feltöltésre építették lakóházaikat. Mérnöki, modernebb megoldást is lehetne említeni: Szeged újjáépítésekor - a város körgáttal való védelmén túl - nem tudták a mentesített területet teljes egészében feltölteni, ami a fakadó- és belvizek ellen is biztonságot adott volna, ezért megemelték az utcákat, a házak földszinti padlómagasságát ehhez viszonyítva írták elő, s a telkek feltöltését a tulajdonosokra (és az időre) bízták.

Nem állítom azt, hogy eleve el kell vetni egyes területek felhagyását, és nem lehet és kell adott esetekben új beépítésre szánt területeket keresni, de vallom, hogy nagyon gondosan kell mérlegelni ezt a kérdést, és figyelembe kell venni a műszaki-gazdasági szempontokon túl az érzelmieket, az emberi összetevőket is. Ehhez még egy gondolat: a települések jelenlegi beépített területein kívül valószínűleg vannak kisebb nagyobb ”magaslatok”, esetenként a falu szőlőivel, gyümölcsöseivel. Ha ezeket jelöljük ki lakóterületeknek, a lakók között elvethetjük a viszály magvait. A módosabb, őshonos, szorgalmasabb emberek földjét, örökségét adjuk oda a később jövőknek, a szegényebbeknek, a perifériára szorultaknak.

Mindezen gondolatok nem azt kívánják szolgálni, hogy mondjunk le a megoldás kereséséről, vagy eleve vessünk el radikális megoldásokat, hanem pusztán azt ajánlja a munkában résztvevőknek, hogy nagy körültekintéssel járjanak el. Továbbá szeretném arra figyelmeztetni a döntéshozókat, hogy katonai-félkatonai módszerekkel és tempóval lehet és kell eljárni veszély esetén, rendkívüli helyzetekben, de békeidőben, a civil társadalom építésében veszélyes és káros ”erőből” megoldani a problémákat, technokrata módon kezelni a kérdéseket. A rendezési tervek készítése során nem szabad elvenni az időt és az energiát a lakossággal való egyeztetéstől, s nem szabad még ”szelíd” erőszakot sem alkalmazni.

A tervezés, jogalkotás során ugyanakkor bátran lehet élni az építési tilalom elrendelésével. A mezőgazdasági területek művelését évszázadokon keresztül mindig meg tudták oldani helyszíni építési tevékenység nélkül. A gazdasági épületek tilalma azért lehet szükséges, mert a lakóhelynyilvántartási törvény lehetővé teszi a gazdasági épületekbe történő bejelentkezést, és így lakott helyek alakulhatnak ki fokozottan veszélyeztetett területeken is. Ugyanez vonatkozik az üdülőépületekre is. A hullámtereken kormányrendelet tiltja – többek között – üdülők építését, amiről gyakran feledkeznek meg. A természeti veszélyeztetettség miatt elrendelt tilalmak esetében – az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvény értelmében – nem jár a tulajdonosnak kártalanítás.

Körmendy Imre

Kapcsolódó írások (a szerző írásai)

• Erdőterületek a településrendezésben Építész Közlöny, 2004. szept. és okt.
• A nagyberuházások városrendezési dilemmái LOV 2009. 4D könyvek, Bp. 2010.
• A települések és a településrendszer néhány sajátossága (valamint az ezek alapján levonható következtetések) – Falu, Város, Régió 2010/2-3. szám

1 Petőfi Sándor, Föltámadott a tenger.

2 Nem számítva olyan prehistorikus emlékeket, mint a zürichi tóban előkerült cölöpfalu maradványát.

3 A 21/2006. (I. 31.) kormányrendelet 1. § 4. pontja szerint: „hullámtér: a folyók, vízfolyások partvonala és az árvédelmi fővédvonal közötti terület”. A hullámtér kifejezés két törvényben, négy kormányrendeletben és kilenc miniszteri rendeletben fordul elő. Az időszakosan vízjárta (borította területek, a belvizese területek kérdéskörével később foglalkozunk.

4 Meder: a vízfolyást vagy állóvizet magába foglaló természetes mélyedés vagy kiépített terepalakulat, amelyet meghatározott partvonalig a víz rendszeresen elborít; nagyvízi meder: a vízfolyást vagy állóvizet magába foglaló terület, amelyet az árvíz levonulása során a víz rendszeresen elborít. 1995. évi LVII. tv. 1. számú mellékletének 12. pontja.

5 „Utolsó” előfordulás: 2/1986. (II. 27.) ÉVM számú rendelet 7. § (2) bekezdés a) pont. Hatályos volt 2007. december 31-ig.

6 Országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (a továbbiakban: OTÉK).

7 A 46/1999. (III. 18.) kormányrendeletet (a hullámterekről, a parti sávok, a vízjárta) váltotta jelen jogszabály. Abban még egyértelmű volt az építési korlátozás a hullámtereken, de feltehetően a csak részben beépült üdülőterületek foghíjainak kezelésére nem találtak jobb megoldást, mint a jogszabály „homályosabbá” tételét.

8 Ez ma jogszabályban nincs rögzítve, sem szakmai segédletben megfogalmazva. Egyetlen támpontként a tapasztalatot, az arányosságot és a szakmai egyeztetést említhetjük. 

9 21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdés második mondata.

10 Ugyanitt a bekezdés első mondata.

11 A már sokat idézett kormányrendelet III. fejezete a folyók nagyvízi medrének használatáról és hasznosításáról is rendelkezik. Tehát még a mezőgazdasági területek művelési ágának meghatározása sem a tulajdonos vagy a bérlő (művelő) döntésétől függ.

12 A második megjegyzés szerint ”az egyes területfelhasználási módok tovább bonthatók, színárnyalattal megkülönböztetve.” Értelemszerűen ez a színes térképekre vonatkozik, a jogszabály külön nem tér ki a fekete-fehér térképi ábrázolásra.

13 A jogszabályi előírás arra enged következtetni, hogy a vízügyi hatóság még az általánosan megengedett építmények engedélyezése során is dönthet úgy, hogy nem járul hozzá a létesítéshez. Ennek fényében furcsa, hogy a rendelet következő bekezdése mégis további lehetőségeket nyit. Az épület, építmény egymás mellettisége, felsorolásszerűsége nincs összhangban az építési törvény fogalommeghatározásával, mert a szerint az építmény magába foglalja az épületeket és a műtárgyakat (azaz gyűjtőfogalom).

14 A szabályzat és szabályozási tervhez kötöttség önmagában azt sejtetné, hogy még a meder rendeltetéséhez tartozó építmények elhelyezéséhez is településrendezési eszközök készítése szükséges. Azonban a jogalkotó – igen ellentmondásosan – kitágítja a rendezési terv mozgásterét. Szerző meggyőződése szerint a vízi sportok és a horgászat űzéséhez sincs szükség épületek elhelyezésére az illemhely kivételével. Minden más a medren kívül, a parton biztosítható. Itt a rendezési terv „mindenhatóságába” vetett megalapozatlan vélekedéssel állunk szemben. Véleményem szerint nem helyes, hogy egy érdekek vezérelte tervezés általános szabályokat lépjen át. Az érdekelt államigazgatási szerveknek a véleményezési eljárásban nincs olyan ereje, hogy jogszabályi alap nélkül megakadályozzon nem oda illő terveket. 

15 A kivétel a gazdasági elsődleges rendeltetésű kultúrerdő és faültetvény igénybevételére vonatkozik, amelyet „az erdészeti hatóság az adott erdő fekvése szerinti, vagy az azzal szomszédos településen végrehajtott, az igénybe vett erdővel legalább azonos területű, azzal megegyező, vagy attól magasabb természetességi állapotú csereerdősítés elvégzésének feltétele mellett engedélyezheti.”  Erdőtörvény 78. § (3) bekezdés.

16 A 21/2006. kormányrendelet 8. § (1) bekezdése szerint: „Az árvízvédelmi töltés hullámverés és jég elleni védelmére az erdőről és az erdő védelméről szóló törvény alapján véderdő telepítését elrendelő határozatban a Duna mentén 60 m, a Tisza mentén 80 m, egyéb folyók esetén 30 m szélességű erdő telepítését kell elrendelni.” (2) bek.: „A védő erdősáv szélességét a helyi körülmények – különösen az uralkodó szélirány, a vízmélység, a vízfelület nagysága, a termőhely szerint telepíthető fafajok, a hullámtér hasznosításának módja és az árvízvédelmi töltés kiépítettsége – együttes mérlegelésével, külön jogszabályok védő erdőkre vonatkozó előírásaival összhangban, a védekezésért felelős véleményének kikérését követően a felügyelőség az (19 bekezdésben meghatározottól eltérően is meghatározhatja.”

17 Vízgazdálkodási törvény, esetleg Étv.

18 A természetben – az ember nélkül – „szabadon” jönnek létre, alakulnak át és szűnnek meg álló- és folyóvizek, száradnak ki medrek, mint pl. 1848 táján a Velencei-tó, aminek medrében gyakorlatoztak a honvédek. A prehistorikus időkben a Duna a Móri árokban folyt, a Tisza a Hortobágy folyó helyén, a Gyilkos tó geológiai értelemben egészen friss képződmény (egy földrengéssel jött létre, egy másik meg is szüntetheti).

19 Hazánkban a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény 6. §-a tartalmazza vizek, medrek tulajdonnal kapcsolatos alapvető rendelkezéseit. A kérdés alapvető összefüggéseihez fontos adalék a Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését, valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését szolgáló program (a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése) közérdekűségéről és megvalósításáról szóló 2004. évi LXVII. törvény. 

20 A vizekkel és a vízilétesítményekkel összefüggő ingatlanokra vonatkozó rendelkezéseket ugyane törvény VII. fejezete, a 20. – 27. § tartalmazza. A nem közösségi tulajdon mindaddig nem jelent semmiféle gondot, amíg az ingatlanokat nem kerítik be. A vizekre/vizekbe lefutó kerítések ugyanis megnehezítik vagy lehetetlenné teszik a parti területek megközelítését, az ott történő folyamatos munkavégzést.

21 Egerben Okolicsányi megyei alispán 1903 körül a város szélén lakóházát kb. 40 méter széles telken építtette fel. Kisfaludy utca 8. A telek megközelítően egy magyar hold területű volt, ami városi környezetben már jelentős. Bercelen a falubéli kúriák 60-80 méter széles telkeken álltak.

22 A parttal párhuzamosan a vasútig két út vezet: az egyik a partközeli Dózsa György utca, a másik a vasúttól egy teleknyire futó Rákóczi Ferenc út, ami nagyobb területet feltár.

23 Muskátli, Hársfa, Fenyőfa, Anna és Szegfű utcák (Ny-ról K-re haladva).

24 A feltöltés mindmáig nem valósult meg, bár a természetes feltöltődés megindult a közeli beljebbnyúló kiépített területek miatt.

25 Jelen tanulmány keretében nem tudott a szerző helyszíni benyomásokat és földhivatali vizsgálódást folytatni, ezért a feltételes mód. A helyrajzi számok tanúsága szerint a parti keskeny sávot a mögöttes telekből alakították ki. 8-11 telek tulajdonosai férnek hozzá a területekhez.

26 A parti sáv szélességét a 21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet 2. § (3) bekezdése határozza meg: (3) A parti sáv szélessége: a) a Duna, a Tisza, a Dráva, a Körösök és a Bodrog mindkét partján a partvonaltól számított 10 méterig, b) az a) pontban nem említett egyéb kizárólagos állami tulajdonú vízfolyások (folyók, patakok, csatornák), tavak, tározók és holtágak mentén a partvonaltól számított 6 méterig, c) az a) és b) pontba nem tartozó vizek és közcélú vízilétesítmények (tározók, belvíz- és öntözőcsatornák) partvonalától számított 3 méterig terjed.

27 A Ráckevei Duna mentén, Szigetszentmiklóson a partot közvetlenül felosztották a teljes közigazgatási terület 90%-án, s a fennmaradó területen is korlátozott a használat. A 33800 lakosú városhoz (2008. adat) méltatlan ez az állapot. A városlakók töredéke jut le a vízparthoz, pedig csaknem 30 kilométeres partszakaszról van szó. 

28 A tó elhabolja a széljárás miatt a déli partot. Erre való hivatkozással a ’60-as – ’70-es években célba vették az első világháború előtti partvonal rekonstrukcióját. Ezzel igen sok telek parti jellege megszűnt, és a kialakított területen szállodasorok létesültek. Siófok Aranypart, Ezüstpart, de a vízpartok jellemzően közterületként kerültek kialakításra. 

29 A 2000. évi CXII. Ún. Balaton törvény 20. § (1) bekezdése kimondja: „A kiemelt üdülőkörzet valamennyi parti településén a belterülethez csatlakozó parthossz legkevesebb 30 %-án legalább 5 méter széles közhasználatú parti sétány helye biztosítandó a vízpart-rehabilitációs tanulmánytervek - első felülvizsgálatukat követően partvonal-szabályozási és vízpart-rehabilitációs tervek - alapján felülvizsgált településrendezési tervekben és a helyi építési szabályzatban, figyelemmel a természetes vegetáció megtartására.” A területfejlesztésért és területrendezésért felelős miniszter irányításával elkészült minden parti település parti területének rehabilitációs terve, szám szerint 43. Ezeket miniszteri rendelettel hagyták jóvá, és adták át a települési önkormányzatoknak, hogy szabályozási tervükben és helyi építési szabályzatukban érvényesítsék. (A 17/2004. (IX. 11.) TNM rendelettől kisebb kihagyásokkal a 6/2006. (V. 24.) TNM rendeletig).

30 A Zala folyót - a folyami hajózás fejlesztésének ürügyén – 1940-ben szabályozták, és kifolyását közvetlenül kiépítették a Keszthelyi-medencébe (a tó nyugati részébe). Ezzel a korábbi óriási szűrőfelületet, a Kis-Balatont kikapcsolták. Ennek két eredménye lett: egyrészt a folyó hordalékát a tóba rakta le, másrészt a mocsárvilág fokozatosan kiszáradt. A II. Világháború után is folytatódott a lápok, berkek lecsapolása (pl. délen a Nagybereké, ami akkor már évtizedek óta folyt). Ez okozója és felgyorsítója volt a tó eutrofizációjának. 

31 Az elmúlt időszakban már egyszer kritikus helyzetbe került a tó vízutánpótlása. Elég ehhez néhány kevésbé csapadékos év a tó vízgyűjtő területén. Ekkor felmerült még a Rábából történő vízpótlási „útvonal” kiépítése is. Az akkor hiányzó vízmennyiségnek más oka is volt: egyrészt a megnövekedett vízfelület és párolgási veszteség, másrészt a tó körül nyert vízből keletkezett szennyvíz vízgyűjtőn kívülre juttatása (amit a vízminőség védelme érdekében írnak elő a hatóságok).

32 1996. évi LIII. tv. 18. 0 (3) bekezdés.

33 Uo. 6. § (3) bekezdés.

34 Az építésügyi és városfejlesztési miniszter 12/1980. (III. 14.) ÉVM számú rendelettel közzétett Országos Építésügyi Szabályzat 2. § (5) bekezdése. A 2/1986. (II. 27.) ÉVM sz. rendelettel közzétett OÉSZ 12. § (2) bek.: a tapasztalatok alapján szigorít, a továbbiakban csak közösségi lehet a horgásztanya, magántulajdonú nem.

35 ÉTK, Bp. kiadás: Az Országos Építésügyi Szabályzat és a Budapesti Városrendezési szabályzat együttes alkalmazásának kézikönyve. A szerkesztői megjegyzéseket Papp György és dr. Büki Imréné írta.