Azok a büszke korinthosziak: a bajnai Sándor–Metternich-kastély építészeti felújítása
Egészen a II. világháború végéig őrizte nemesi kastély funkcióját, utána egy pártszékház mögött bújt meg szép csendben Bajna és az ország klasszicista gyöngyszeme. A 2016 óta tartó rehabilitáció lassan a végéhez ér, a helyszínen sürgölődő munkások pedig már egy élettel teli architektúrán végzik utolsó simításaikat. Székely Márton helyzetjelentése.
Sorra újulnak meg a magyar vidék különleges kastélyai, melyek közül még a szerencsésebbek esetében is sok tennivaló akadt. A restaurátori munkálatok, vagy a berendezés és műgyűjtemény gazdagítása persze a legtöbb műemlékünk esetében alapvető igényként merül fel, de a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram nagy erénye az, hogy a helyreállításon túl az évtizedeken át Csipkerózsika-álmukat alvó épületeket fel is teszi újra a turisztikai- és kultúrtörténeti térképre…és úgy egyáltalán a nemzeti köztudatba.
Míg a „nagyok" – mint a keszthelyi Festetics-kastély, a fertőd-eszterházai Esterházy-kastély vagy a gödöllői Grassalkovich-kastély – már bevett célpontjai az iskolai és családi kirándulásoknak, addig vannak olyan más, hasonlóan lenyűgöző együttesek, amelyekről alig hallott valaki a szakembereken kívül. Bajnán, a fővárostól alig 50 km-re, egy festői dombok között fekvő falu által körülölelt parkban áll a Sándor–Metternich-kastély klasszicista épülete, amelyet még soha nem látogattak ilyen kiránduló osztályok. Ennek ezentúl itt az ideje!
Ha az emlék neve hallatán a budavári Sándor-palota épülete jut eszünkbe, akkor nem tévedünk nagyot, ugyanaz a család birtokolta a szóban forgó kastélyt is. Sándor Móric gróf, azaz a híres "ördöglovas" bizony a reformkor fenegyereke és világlátott nagyvilági személyiség volt. A család részben reneszánsz alapokon nyugvó barokk kastélyát Ő kívánta modernizálni az 1830-as években, már csak azért is, mert épp feleségül akarta venni Metternich Leontine-t, Metternich kancellár lányát. Egy korszerűen felszerelt és divatos kastélyt vélhetően vonzóbbnak gondolt az osztrák arisztokrata leány számára, és ehhez korának jeles szakembereit hívta segítségül.
Európai utazásai során ismerte meg Alessandro Sanquirico-t, az észak-itáliai – mai kifejezéssel élve – látványtervezőt. A Milánói Scalában a máig emblematikus bel canto operák ősbemutatói közül nem egynek ő tervezte a díszleteit, többek közt Bellini, Donizetti és Rossini művekét. Sándor gróf őt bízta meg a belső terek új díszítőfestésével, míg az egész kastély építészeti egységének kialakítását Hild József vette kézbe. Hildtől sajnos nem maradt fenn eredeti tervrajz, közreműködését csak iratok bizonyítják; és persze stíluskritikai alapon sem vitatható túlzottan a szerzősége.
Az általa nem is egyszer alkalmazott, ám tulajdonképpen ritka, athéni Szelek tornyáról ismert korinthoszi oszlopfők a kastély déli portikuszán hirdetik a mester elegáns kézjegyét. Tervezői munkája alapvetően átalakítást jelentett: a meglévő főépületet és melléképületeit foglalta új építészeti egységbe. A belső dekorációért elsősorban Sanquirico volt felelős, ő álmodta meg a kastély két kivételes emeleti helyiségét is: az Etruszk-, és a Raffaello-termeket. A falakat és a Raffaello-terem mennyezetét ornamentális díszítőfestéssel látták el, míg az Etruszk-terem stukkómennyezetet kapott.
Az 1835-ös esküvő után a grófné minden bizonnyal az ország egyik legmodernebb és legdivatosabb lakóépületébe költözhetett. A család ezután bő száz évig használta az épületet időszakosan a bécsi Metternich rezidencia mellett. Lányuk, Paulina az európai haut-couture és a kulturális élet meghatározó alakjává vált, Móric unokája, Klementina hercegnő pedig egészen a második világháborúig rendszeresen tartózkodott az épületben, amely 1944-ig lényegében úgy nézett ki, ahogy azt Hild és Sanquirico megálmodta. Természetesen az épületre és lakóira a szokásos sors várt később, a szovjet befolyás alá került Magyarországra pedig a hercegi család tagjai már nem utazhattak be többé.
A berendezésnek ezek után nyoma veszett, az épület elhagyatottá vált. Bár félszeg kísérletek történtek a fenntartható üzemeltetésre (egy rövid ideig működött itt múzeum a lokálpatrióták erőfeszítéseinek hála), alapvetően az 1960-as évek végétől már semmilyen funkciót nem töltött be a főépület. A parkot országúttal vágták ketté, a tájkertbe termelőszövetkezeti gépállomás költözött. A lassú enyészet elkezdődött, amit a főépület gyors födémcseréje némileg lasított. Végül az 1980-as évek közepén indították el az épület kutatását és építészeti felmérését az Országos Műemléki Felügyelőség keretein belül. Később megtörtént a részletes régészeti feltárás és tudományos kutatás, melynek eredményeit D. Mezey Alice és Benkhard Lilla publikálta.
Az első érdemi munkálatok az 1990-es években, a melléképületek tető- és födémcseréivel kezdődtek meg, az ezredfordulón pedig a főépület szerkezeterősítő és homlokzati munkái indultak el. Ennek során újjáépítették az elpusztult balluszteres attikát, kicserélték az ablakokat, felújították a tetőhéjalást, valamint újraalkották a két oromzatban helyet foglaló spiáter díszeket: az egyesített Sándor–Metternich címert és a feliratot. Ezzel a legsúlyosabb veszélyforrást, azaz a beázást kiküszöbölték, az épületet már legalább nem fenyegette a szerkezeti pusztulás veszélye, ám a fűtetlen terekben lassan romlásnak induló díszítőfestéseket egyre inkább. A földszinti boltozatok tehermentesítése céljából lehordták róluk a feltöltést is, az emeleti termekben így bolthátakra eszkábált pallókon lehetett már csak közlekedni életveszélyes viszonyok között.
2016-ban indult el a ma ismert revitalizáció tervezése, mely újra életre kívánta kelteni az addigra szinte csak csontvázként létező kastélyt. A megbízást a Palatium Stúdió nyerte el, Erő Zoltán vezetésével – aki nemcsak a 2000-es külső felújítás tervezője volt, de pályakezdőként már az 1986-os felmérésben is részt vett. Az újabb épületkutatásokat Galamb Zsuzsanna és Horogszegi Tamás koordinálták. Mindezek után a több éves, állhatatos tervezői és kutatói munka végén, a projekt-előkészítést követően 2018-ban kezdődhettek meg a helyszíni munkák, a kivitelezés mostanra pedig a végéhez közeledik. Számos földszinti és valamennyi emeleti terem festőrestaurátori munkálatai elkészültek már, csakúgy, mint a stukkómennyezet rekonstrukciója, emellett a teljesen új épületgépészet is épülőben van. A történeti terek mellett korszerű kiállítási infrastruktúra készül, a látogatók kényelmét szolgáló projektelemekkel összehangolva. Részlegesen a kastélypark is megújul, egy új játszótér készül, és megalapozzák a későbbi, teljesebb kertészeti rekonstrukció lehetőségét is.
A folyamat legizgalmasabb része a két emeleti díszterem helyreállítása volt. Az emeleti födémek 1970-es évekbeli cseréje miatt a mennyezetek nem voltak már a helyükön, ám szerencsés módon a látogató mégis gyönyörködhet majd az eredeti látványban, a stukkómennyezetből ugyanis maradt elég töredék az ornamentika újraöntéséhez, illetve archív fotók is segítették a munkát. Ennél is kalandosabb a Raffaello-terem festett mennyezetének története, amelyet szakemberek választottak le még az említett födémcsere előtt, és szelvényekre vágva tárolták azokat nem is egy nemzedéken keresztül. A család újabb restaurátor generációja vállalta a visszahelyezést, ezáltal egy hazánkban szinte párját ritkító enteriőr rekonstrukciónak lehetünk szemtanúi – lakóépület típusban ugyanis alig maradt ehhez hasonlítható, klasszicista kialakítás hazánkban.
A frissen vetett fű és festékillat közepette már csak az a kérdés, miként fog működni az épületegyüttes? Az állandó kastély- és családtörténeti kiállítás mellett az elmaradhatatlan múzeumshop és kávézó is megnyílik, ezen kívül pedig az emeleti dísztermek különféle rendezvényekre lesznek bérbe adhatóak, a földszinti kápolnában esküvőket lehet majd tartani, a park pedig nagyobb szabadtéri események ideális helyszíne lesz. A modern telekommunikációs eszköztárral felszerelt kiállítás minden bizonnyal közel hozza valamennyi generációjához ennek az eddig elfeledett műemléknek az egykori miliőjét, melyet az aprólékos restaurálás során sikerülhet majd megidézni és amely egyúttal modern eleganciájú, kortárs belsőépítészettel is kiegészül majd.
Így hát a Sándor–Metternich-kastély büszkén hirdeti újra saját fénykorát, mindezzel egy régi adósság törlesztetik. 200 évvel ezelőtti bravúrok találkozhatnak korunk kultúraóvó szemléletével és válhat olyanná az élménysűrűség, hogy a Budapesttől egy órányira, festői tájban fekvő műemléket a kastélykedvelő magyar családok rögtön felírhatják a listájukra – arra, amin Fertőd-Eszterháza, Keszthely és Gödöllő már régóta az elsők között szerepelnek. A falu központjába érkező vendég számára egyértelmű lesz, merre kell indulnunk, a lebontott pártház helyén ugyanis már egy új díszkapu áll, ami ismét összeköti Bajna napi életét legbecsesebb épületével.
Székely Márton
Szerk.: Pleskovics Viola
