Bábeli Budapest - vitaindító a főváros mai építészetéről

Vidor Ferenc urbanista építész nemrég tekintélyes, hét fejezetre komponált kötetben adta közre írásait Képek és képtelenségek a városok világáról címmel (TERC Kiadó). A képtelenségek szó itt fontos, és nyugodtan kimondhatjuk, hogy leginkább a könyv VI., Budapestről szóló fejezetéhez köthető. Ekkor jut el ugyanis a jeles szerző az elméleti, általánosabb fejtegetésektől egy konkrét problémakörig: szeretett szülővárosának helyzetéhez. Nem könnyű kiolvasni a sorokból a féltő, aggodalmakkal teli álláspontot, mert Vidor szelídsége és udvariassága már-már zavarba ejtő. De talán fontosabb információ, hogy a kilencvenes évek elején vezetője volt a Budapest jövőképét kidolgozó tudományos kutatócsoportnak, amely Második Millennium címmel ki is adta tanulmányait, sajnos kis példányszámban. Ráadásul röviddel később a munka megfeneklett - az okokat ne keressük. Pedig a tanulmányok igen körültekintően vázolták fel a város előrelépési lehetőségeit, és sok olyan jelenségtől óvni kívánták a várost, melyek azután csőstül bekövetkeztek, ezeket szenvedjük ma.

 

Vidor ”képtelenségeivel” szinte egy időben megjelent egy Hogyan épüljön Budapest? című könyv is, amelynek nem csupán a mérete, de még az oldalszáma is hajszálra azonos, 415. Szerepel még a borítón egy másik cím: Állítsuk vissza a Fővárosi Közmunkák Tanácsát!, továbbá Budapest címere, alatta: Fővárosi Közgyűlés Jogi Bizottsága, valamint egy logó: Octogon könyvek 6. A hátsó borítón másik logó: Szeretem Budapestet, s belül a fülön még egy: Új Budapest - több mint város, felette egy idézet Cselovszki Zoltántól, az Új Budapest Központ vezetőjétől. Furcsa egyveleg tehát a könyv, amit a borító mögött jól mutat a 3., vagyis a belső címoldal. Ez egyben a kolofon: a tanulmánygyűjteményt felelős kiadóként jegyzi Bojár Iván András, szerkesztője és közreadója Juharos Róbert. S kiemelten megismétlődik a borító két mondata, fent a kérdő: Hogyan épüljön Budapest?; lent a felszólító: Állítsuk vissza a Fővárosi Közmunkák Tanácsát! Vizuálisan az oldal ettől olyan, mintha egy kiáltványról vagy pamfletről lenne szó. További tartalmában pedig, akár a szövegeket - tördelésüket, szerkesztésüket -, akár a sokszor nem azonosítható képeket tekintjük, e kötet olyan vegyes és kaotikus, mint maga a város.

 

A mostanában megjelentek közül nem csupán e két kiadvány foglalkozik Budapest helyzetével, elemzi a válságjelenségek okait, vagy vázol megoldási módokat a jövőre nézve. A téma határozottan a levegőben van, egészen furcsa türelmetlenség kezd úrrá lenni egyes embereken, és úgy tűnik, egyre inkább fertőző e kórság. Sokan feltűnően követelődzők, mint egy hisztis gyerek, aki meglát valamit a kirakatban vagy az üzlet polcán, és tombolni kezd, ha nem kapja meg azonnal. Vannak, akik alig hajlandók meghallgatni mások mondandóját, illetve abból csak annyit, ami a saját vélekedésük szempontjából dekódolható. Ha pedig olyan véleményt, netán kritikát olvasnak, hallanak, amely őket érinti, hajlamosak észre sem venni. Esetleg egészen más témát ragadva, azonnal ellentámadásba lendülnek. E jelenség mostanság a ”kritika kritikája”. Mondanom se kell, építmények esetében e viselkedés sokkal helytelenebb s károsabb, mint kiadványoknál...

 

Nekem, építészkritikusnak, a legmeglepőbb, hogy az építészek alig-alig veszik ki részüket a párbeszédből, ritkán kérnek szót a munkájukat súlyosan érintő nyilvános társalgásban. Egészen furcsa apátia érzékelhető ebben a szakmában. Annyira éles a kenyérharc, sokan annyira védik a maguk tervezési territóriumát, akkora a megosztottság, hogy a helyzet kezd vészjóslóvá válni. Legvilágosabb megfogalmazásban: az építészeknél nem volt rendszerváltás, illetve csak annyiban, hogy nincsenek állami tervezőirodák. Tehát magánpraxis van, amit iszonyatosan megterhel a megélhetési építészet. De hol az architektúra?

 

Ha a frissen elkészülő létesítményeket vagy az egyre nívótlanabb terveket nézzük, Budapesten már szinte alig találkozunk építészettel. Gyarapodnak a majmolások, stílustalanságok, a nyilvánosság szinte teljes kirekesztésével kialakított ”projektek”. Most éppen kritikán alulinak ígérkezik a Rác fürdő bővítése (építész: Kaszab Ákos), a Clark Ádám téri foghíj beépítése (építész: Birkás Gábor) vagy a rózsadombi SZOT-szálló átalakítása luxusapartmanokká (ha nem az érvényes engedéllyel bíró, Vadász Stúdió változatában történik, hanem Maghegyi György terve szerint, amelyet a Fővárosi Tervtanács kétszer elutasított).

 

Az egyéni teljesítmények egyébként az építészetben nehezen értékelhetők, itt szinte mindig csapatmunkáról van szó. Klasszikus például a tervezőkettősök esete, hajdanából említhető Lechner és Pártos, Korb és Giergl, Bálint és Jámbor, Nyíri és Lauber, a mából Kőnig és Wagner, Szántó és Mikó, Bánáti és Hartvig, Gunther és Csillag vagy Zsuffa és Kalmár. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy csupán ketten dolgoznak az irodában, de az ilyen kettősöknél anno természetes volt, hogy egyikük folyamatosan részt vett a közéletben. Ám munkatársaktól függetlenül: építészeinknek személyesen föl kéne vállalniuk - sokkal aktívabban - a közszereplést, a kezdeményezést, az álláspontok jól megfogalmazott kibontását vagy védelmét akár írásban, akár élőszóban. Nem csupán akkor, ha felkérik őket, hanem - az épített környezet jól felfogott érdekében - mindig, ha arra szükség van. Most főképp Budapestről, például itt, a Magyar Hírlap hasábjain. Persze nem szem elől tévesztve egy Hamvas-idézetet, amelyet oly sokszor vesz elő Vidor Ferenc: ”A várost nem hatalommal kell kormányozni, hanem szellemmel vezetni. Ez az átszellemült létnek megfelelő uralmi eszköz. Ezt nevezték a régiek ars regiának, királyi művészetnek, mert nem szigor, nem büntetés volt, hanem magas tudás: művészet.”

 

 

Nyomtatásban megjelent a Magyar Hírlap 2005. június 22-i számában.